Gyerekorvosi rendelőbe vitte kisfiát Márton Róza, hogy levegyék a gyerek gipszét. Egy roma családdal várakoztak együtt, akik kb. ugyanezért jöttek. Nem kellett hozzá sok idő, hogy egyértelmű legyen: mennyire más egy ilyen mindennapi helyzet annak, akinek sötétebb a bőre.

"Ma elmentünk a rendelőbe, hogy végre levegyék Dádi kezéről a gipszet. Gyerekrendelő, babakocsik, kisgyerekek, zaj, sírás, sivalkodás, nyűgös kisbabák. Behívnak, leveszik a gipszet, Dádit elküldik röntgenre is, biztos ami biztos. A röntgennél sokan várnak, többek között egy család is. Anyuka, egy 1 év körüli kislány, babakocsiban, egy 3-4 év körüli kisfiú, gyalog, és egy 12-13 éves, erős felépítésű nagyfiú, akinek fel van kötve a karja. Tiszta a kezük, az arcuk, a hajuk frissen mosva, a ruhájuk is tiszta, rendezett, a két kisebb gyereknél cumisüveg, a babakocsi tárolójában uzsonnamaradvány, gyümölcslés üvegek, tartalékpelenka. A színeik sötétek: fekete haj, hatalmas, ragyogó, fekete szemek, seprűs szempillák, kreol bőr. Az anyuka karján nagy, kacskaringós tetkó. Beszélgetnek a srác sérüléséről, (kicsit hangosabban, mint ahogy az a nagy fehér rassz etikettje szerint illendő az orvostudomány eme szentélyében), a babakocsis kislány nyűgös, lévén ő egy órák óta a babakocsiba kényszerített kisgyerek, mocorog, fészkelődik, ki akar mászni a kocsiból, anyuka idegesen nyugtatgatja.

Ülnek, mellettük egyetlen üres szék.

Megérkezünk, én rámosolygok a babakocsiban vergődő, gyönyörű kiscsajra, majd felmérem, hol lenne ülőhely, ahol letáborozhatunk. A nagyfiú észreveszi hogy helyet keresek, és azonnal megkérdezi tőlem, le tetszek-e ülni, és már adja is át a helyét. Nagyon kedves, köszönöm, mondom, és leülünk Dádival. Nem sokkal ezután a srácot behívják röntgenre, a család áthurcolkodik egy másik padra, a kiscsaj nyűgös, a kicsifiú csendes, rezignált.

Kijön a nagyfiú, zajosan becsapódik utána az ajtó, majd elmeséli, megint túl hangosan, hogy fájt neki, kicsavarták a törött csuklóját, miért kell hat röntgen, meddig tart még, nyűgös, mennie kéne már a suliba (!!!), versenye lesz, készülnie kéne, stb. Mellettem az emberek, tisztes távolban a családtól, összesúgnak. Büdös cigányok. Állatok ezek. Mennyi kölykük van. Büdösek, mindenhol ott vannak. Ezek miatt tart itt az ország. Bunkók. Ne csapkodd azt az ajtót, bazmeg, büdös cigány! - ezt persze halkan, a bajusz alatt, meg ne hallja más, csak a nagy fehér rassz közelben ülő, méltán felháborodott képviselői.

Hamarosan Dádit is behívják, amikor kijön, utána is becsapódik az ajtó, ugyanolyan zajjal, úgy tűnik, túl erős benne a rugó, csapódik. Dádit rokonszenvező, és nem helytelenítő pillantások kísérik. Szőkésbarna hajú, fehér bőrű, kék szemű, nyúlánk kisfiú. Ő is elmeséli, mi volt, neki is fájt, és kínos is volt, mert nem mondták, hogy kimehet-e, végeztek-e, csak ácsorgott bent... a környező székeken ülő nénik és bácsik mosolyogva hallgatják, túl jó az akusztika, ha halkan beszél, azt is hallja mindenki.

Megérkeznek a leletek. A család előbb kapja meg, mi 5-6 perccel később. Összeforrt a csont, minden oké. Irány a gyereksebészet megint. A család már ott vár. Elkülönülve, egy 3 méter sugarú kör közepén. Ilyenkor az a szokás, hogy hármat kell kopogni, és behívnak. Megkérdezem a nagyfiút, hogy van-e bent valaki. Mondja, hogy igen, ők is oda várnak. Akkor nem kopogok.

Beszélgetni kezdünk.

Elmeséli, hogy eltörte a kezét pár hete, gipszet kapott, de folytatta az edzést, és elesett, eltörte a gipszet, és valószínűleg megint eltört a keze, visszajöttek, röntgen, most várnak, mi lesz. Neki holnap versenye van, súlylökés, muszáj volt edzenie, muszáj lesz elmennie a versenyre, már benevezték, nagyon ideges, mi lesz, már reggel kilenc óta itt vannak az anyjával és a kistesóival, nem érti, mi tart ennyi ideig. Mindenki előbb megy be. Órákat óta várnak mindenhol. Mi egyébként 10.45-re mentünk, és ugyanott tartunk, várunk a sebészet előtt a röntgenlelettel. Körülbelül fél 12 van.

Mondom a srácnak, nagyon vigyázzon a kezére, ha nem forr jól össze, nem fogja tudni rendesen használni, és pont a jobb kezéről van szó. Nagyon vigyorog, mondja, hogy tudja, de az edzés, az fontos. Panaszolja azt is, hogy mennyire kicsavarták a kezét a röntgenen, nagyon fájt. Mondtam, hogy biztosan oka volt, a jó szög miatt kellett, nekem is mindig fájt. Igen, de... mondja ő kínban. Mondom igen, sokszor udvariatlanok vagy gorombák, nem érdekli őket, hogy fájdalmas az a pozíció, velem is ez van mindig röntgenen. A srác boldogan vigyorog, hogy értem, mi baja, és hogy velem is udvariatlanok. Megszólal az anyja is, beszélgetünk, összemosolygunk, olyan anyásan, jaj, hát kamaszok, mennek a fejük után. És hirtelen mocskosul elszégyellem magam. Rájövök, hogy borzasztóan megtisztelve érzik magukat, amiért a nagy fehér rassz egyik képviselője szóba elegyedik velük. Beszélget velük, úgy, mintha nem is lennének ők büdös cigányok. Legszívesebben megölelném őket. Hogy nem vagytok rosszabbak, hogy a fiad udvariasabb és kedvesebb, mint a nagy átlag, hogy nem kellene örülnötök annak, hogy fecsegünk, mert ez természetes... mittudom én.

És akkor kinyílik az ajtó, és kiszólnak, hogy a Dádi menjen be. Elképedek. Nem is kopogtunk be, honnan tudják, hogy végeztünk... nyilván látják a számítógépen, hogy kész a lelete. Mondom, ők előbb voltak itt, és tétován mutatok a srácra. Ne törődjek vele, menjünk. Kínos. Elnézést kérek tőlük, mondom, hogy mi gyorsan végzünk, csak igazolást kapunk és már megyünk is. Mondják, hogy semmi baj, semmi baj.

Bent, nem is tudom, miért, de szóba hozom a srácot. Félek, hogy nem magyarázzák el neki olyan kedvesen és türelmesen a veszélyeket, ahogy az én gyerekemnek elmagyarázták. Tétován mondom, hogy kössék a lelkére, ne erőltesse a kezét, mert nagy baj lehet belőle, megérti, okos és udvarias gyerek. Ja, az a cigány, köpi a szót az asszisztensnő. Az orvos kínosan mosolyog. Megkapjuk az igazolást, az orvos mosolyogva mondja, ha Dádi lány lenne, akkor azt mondaná, bízzam rá a mosogatást, mert a meleg vízben pocskolásnál nincs jobb fizikoterápia... Mondom, attól, hogy fiú, még tud mosogatni. Az orvos zavartan mosolyog, hogy ő csak az étkészletemet félti, csak azért. Kimegyünk. Megint beszélgetni kezdek a sráccal. Hogy nagyon vigyázzon a kezére. Hogy sérült kézzel amúgy sem érne el jó eredményt a versenyen, de ha megerőlteti, elfordulhat a törött csont, sokkal nagyobb baj lehet. Legyen türelmes, csak pár hétről van szó. Hogy vigyázzon magára, és sok sikert kívánok neki. A srác boldogan mosolyog. Az anyja is boldogan mosolyog. Meg vannak tisztelve.

A nyűgös, fehérbőrű kisdedek anyukái, a 3 méteres körön túl, merev arckifejezéssel bámulják a falat."

(Az eredeti posztot Róza falán lehet megnézni.)