Most, hogy a fél világ fele lázban van a Twin Peaks folytatása miatt, ez egy kiváló alkalom arra, hogy megemlékezzünk az – egyébként teljesen tévesen – „európai Twin Peaks”-ként is emlegetett Birodalom című dán sorozatra. Egy hónap múlva lesz 20 éve, hogy 1994. november 25-én leadták Lars von Trier négyrészes minisorozatának első részét, majd három évvel később a második négyrészes évadot. (Akkora siker lett, hogy a szokásos módon lebutítva Stephen King is lenyúlta.)

Az élettel olyan átfogóan még soha semmi nem foglalkozott a tévében, mint a Birodalom.

Egy kórházsorozatként kezdődik: a koppenhágai állami kórházban játszódik (ott is vették fel), és különböző típusú (pl. egoista, bizonytalan, okos, szerelmes) karakterek problémáival foglalkozik. Minden rész egy baljós főcímmel kezdődik, amiben arról beszélnek, hogy a kórház helyén álló mocsarakhoz régen lepedőket jártak fehéríteni – hogy ennek mi a jelentősége, az sosem derült ki. Eszerint a tudományba vetett hit mindent leigázott, de hamarosan visszavág a természetfeletti. Ezután a színészeket neogregorián zenére mutatják be, ami nevetséges összhatást nyújt.

A kórház dolgozóinak és betegeinek tudományba vetett hitét egyre inkább megingatják a paranormális tevékenységek (rég halott kislány jelenlétét érzékelik, egy szellem-mentőautó tűnik fel éjszakánként, az egyik terhes doktornő magzata pedig sokkal gyorsabban nő, mint ahogy szokásos). Ahogy halad előre a történet, úgy lesz egyre hangsúlyosabb a misztikum, minden klisé felbukkan a halottidézéstől a zombivá változtató haiti koktélon át a sátán gyerekéig. A szépiaszerű látvány és a horrorelemek (Udo Kier itt nyújtja élete alakítását, például az első évad utolsó percében, amikor felnőttként megszületik) miatt nyomasztó a hangulat, de közben csehszlovák vígjátékokra emlékeztető elemek bukkannak fel.

És ahogy esik szét a sorozatban a realitás, egyre több a fekete és az abszurd humor. Egy magyarul nem érezhető példa: az egyik főszereplő (Ernst-Hugo Järegård) svéd, és végig svédül beszél a dán szereplőkkel, egy jelenetnél mégis hozat egy tolmácsot, akivel lefordíttatja, amit mond, pedig szinte ugyanazt hallani a két nyelven. Ráadásul minden rész egy drámai cliffhangerrel zárul, ami után rögtön felbukkan a csokornyakkendős Lars von Trier, hogy paródiaként, általánosságban levonjon valami nemlétező tanulságot.

Ez a nyolcszor egy óra nemcsak tökéletes szórakozás, de nagyon szomorú is ránk nézve: Közép- és Kelet-Európában ilyen soha nem lesz. Persze 1994-ben jelent meg a 7,5 órás Sátántangó is, úgyhogy sosem lehet tudni. De tényleg nem valószínű, hogy Magyarországon legyártana a közszolgálati tévé egy ehhez hasonló, szigorúan csak felnőtteknek szóló műsort. Nem csak a horrorelemek miatt, hanem főleg azért, mert itt ezt nem értenék. És mert a svéd főszereplő minden rész végén felordít az égbe, hogy: „Dán gazemberek!”

A sorozatban az eseményeket egy alagsorban mosogató Down-kóros fiú és lány magyarázza közben. Ők a szerepük szerint boldogok, és nagyon bölcsen megfejtik az eseményeket. A Filmvilág 2006-os írásában jól el is magyarázzák, hogy a rendező ezzel hogyan hozza lehetetlen helyzetbe, és neveti ki a nézőket.

Pótolhatatlan veszteség érte a világot azzal, hogy sosem készült el a Birodalom harmadik évada. Lars von Trier ugyan megírta, csakhogy mivel pár éven belül öt főbb szereplő is meghalt, már nem tudták folytatni. De így legalább jutott Európának egy tényleg tökéletes sorozat (a Fawlty Towers mellett).