Jó dalokat írni és játszani, olyan álomvilágot felépíteni, ahova a tinédzser rajongók a valóság elől menekülhetnek, őrülten jól kinézni - nagyjából mindenki erre törekedett a popzene történetében, a legnagyobbaknak pedig, Elvis Presleytől Ziggy Starduston át Michael Jacksonig, sikerült is. A Ramonesnak és a Clashnek is. És annak a Misfitsnek is, amelyet sokáig még a punkon belül is kívülállóként kezeltek, ma viszont már egyáltalán nem szentségtörés arról beszélni, hogy ők voltak a műfaj legnagyobbjai. Nekem például kétségem sincs efelől.

Misfits - Astro Zombies
Misfits - Braineaters
Misfits - Hatebreeders
Misfits - Hybrid Moments
Misfits - I Turned Into a Martian
Misfits - Last Caress
Misfits - Mommy, Can I Go Out and KIll Tonight?
Misfits - Rat Fink
Misfits - Skulls
Misfits - Where Eagles Dare

A Misfits kívülállása egyébként nagyon fontos összetevője az együttes sikerének. A punk a világon mindenhol ugyanúgy fejlődött: a művelt, művészetre fogékony fiatalok játékszere volt, amíg ők el nem dobták azt megunva, és így mások is rászállhattak. Így volt ez New Yorkban, Londonban, Kaliforniában, de még Budapesten is, ahol a Spionstól az ETA-n át a Neuroticig az első próbálkozások jó családból származó punkgyerekektől származtak, és csak utánuk jöhetett a CPg és az elemi erő.

A Misfits hiába játszhatott néha a menő klubokban, a CBGB-ben és a Max’s Kansas Cityben, ők oda nem csak leugrottak, mint a nagynevű művészek közé befogadott, félig-meddig proli Ramones. Nekik fel kellett szállniuk a vonatra, hogy egyáltalán bejussanak New Yorkba. A Misfits-mitológia szempontjából nagyon fontos New Jersey-i kisvárosban, Lodiban nőtt fel az együttes valamennyi tagja, és szüleik nem angol diplomaták és zsidó festőnők voltak, hanem egy rakás digó kétkezi munkás. Anzalone, Caiafa, Licata - így hívták őket, mielőtt mesebeli szörnyekké változtak volna.

A kívülállás azonban nem akadályozta a Misfitset semmiben. Sőt, mint minden jó punkegyüttes, csak jól jöttek ki abból, hogy teljesen magukra voltak utalva. Már 1977-ben, tehát a Black Flag és szinte valamennyi amerikai punkegyüttes előtt kislemezt adtak ki saját kiadójukon keresztül. Annak a két számnak még nem sok köze volt a későbbi Misfitshez, bár a primitív, szintetizátorra épülő hangzás kifejezetten szórakoztató. Egy évvel később viszont már hivatalosan is punkegyüttes voltak, az 1983-as feloszlásig pedig ontották magukból a jobbnál jobb dalokat.

Nyilván nem véletlen, hogy Glenn Danzig és Joey Ramone szobája ugyanazokkal a poszterekkel volt kitapétázva. Mindketten imádták a klasszikus horrorfilmeket, a képregényeket és a Beatles előtti amerikai rockzenét. Ez utóbbi különösen fontos lett a Misfits hangzása szempontjából, amelynek legjobban sikerült számai már-már gyerekdalszerűen, rágógumisan fülbemászóak. I want your skuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuulls, ugye.

A Beatles után az amerikai popzene valamennyit vesztett amerikaiságából, a Misfits azonban zenéjében és szövegeiben is visszaváltott abba a világba, amit americana-nak, jellegzetesen amerikai népművészetnek szokás hívni. Az amerikaiságra tulajdonképpen még rá is játszottak, és a Kennedy-gyilkosságtól Marilyn Monroe haláláig mindenről írtak dalt, ami fontos a - szniff-szniff - csillagos-sávos ikonosztázon. Komoly művészemberként fogták az amerikai történelmet és poptörténelmet, átszűrték egy New Jerseyben felnövő tinédzser lelkén, és felépítettek belőle egy fantasztikus, vicces és zárt világot, ahova csak a beavatottak léphettek be.

Az amerikai popkultúra legnagyobb ikonja persze Elvis Presley, az utána következő énekesek generációi egymás után próbálták meg ha nem is letaszítani a trónról, de legalább megidézni. Danzignek végül a gonosz oldalról sikerült annyira megközelítenie a Királyt, mint senki másnak: ő lett az Evil Elvis. Elsősorban persze a punkban páratlanul erős hangjának köszönhetően, amely ráadásul valamennyire hasonlít is arra az Elvisére, aki szinte napra pontosan akkor halt meg, amikor megjelent a Misfits első kislemeze. Hallgassuk csak meg az American Nigthmare-t, amelyben Danzig szinte már parodizálja Elvist, a beúszó ütemes taps pedig egy olyan együttes tisztelgése az amerikai rockandroll hőskora előtt, amelynek esélye sem volt arra, hogy valaha is Phil Spectorral dolgozzon.

A képregényhősökből és horrorfilmek főszereplőiből összeászkábált Misfits-imidzs a Crimson Ghost-logótól a devilock-frizuráig  ott van a nagy popötletek közt. Színpadképük a két amerikaifocista-felépítésű testvér, Jerry Only és Doyle von Frankenstein között bicepszet feszegető Glenn Danziggal tényleg pont úgy nézett ki, mint valami életre kelt Marvel-szupercsapat. Kevesen tudtak hitelesen úgy csinálni a színpadon, mintha nem erről a bolygóról származnának - így hirtelen csak a már említett David Bowie és Sun Ra ugranak be - a Misfits viszont teljesen hihetően adta elő, hogy ők a Marsról érkezett tinédzserek és az Asztrozombik.

Igazán rajongani csak az elérhetetlenért lehet, és szemben szinte az összes punkkal Joe Strummertől Ian MacKaye-ig, Danzigék egyáltalán nem csináltak úgy, mintha a kölykök közé tartoznának. Ők nem akarták lebontani a falat közönség és előadó közt, mint Johnny Rotten, hanem sztárokként léptek fel, öltözködtek és viselkedtek. Szabályos rajongói klubjuk volt, mint a Misfitsre minden bizonnyal nagy hatással lévő Kissnek, és a jelmezekkel és fura szövegekkel olyan rejtélyes függönyt tudtak vonni maguk és zenéjük köré, hogy egyes dalaik jelentésén máig úgy megy a vita, mintha az Ószövetségről lenne szó.

(A sztárstátusz kultiválásában nyilván nagy segítségükre volt, hogy olyan kínosan hétköznapi történetek nem lettek a maguk idejében közismertek, mint hogy Danzig azért dobta ki az együttesből Arthur Googy dobost, mert az figyelmen kívül hagyva az együttes likviditási problémáit, az egyik turnéállomáson megpróbált egy második sajtburgert is rendelni.)

Na de mit jelent az, hogy a valaha volt legjobb punkegyüttes a leghagyományosabb popzenei eszközökkel, jó dalokkal és jó jelmezekkel tudott a csúcsra jutni? Vereséget, hiszen az következik belőle, hogy a sok üres pózolás, az anarchia, a tarajok és a biztosítótűk nem voltak jók semmire, és aki maradandót akart alkotni, annak szégyenszemre vissza kellett nyúlnia Chuck Berryhez, Buddy Hollyhoz és Brian Wilsonhoz? Vagy éppen hogy a végső diadalt, hiszen azt sikerült bebizonyítani, hogy igenis lehet ugyanolyan jót, csak máshogy? A biztonsági válasz az lenne, hogy az igazság valahol a kettő közt van, de itt punkról van szó, úgyhogy győzelem.

Minden idők tíz legjobb punkegyüttese (ha nem számítjuk a Ramonest és a Clasht) - Korábbi részek:

Intro

10. Bad Brains

9. Dead Kennedys

8. Circle Jerks

7. NOFX

6. X

5. The Undertones

4. Fear

3. Sex Pistols

2. Minor Threat

Utószó

Ez a sorozat több, mint nyolc éven át íródott. Közben sokszor eszembe jutott Stephen Fry híres mondása a vallásról:

Isten oldalán egykor Bach, Michelangelo és Mozart álltak. És ma ki? Vörhenyes bajszú emberek sötétített lencséjű szemüvegekben.

Kicsit így érzek én is a punkkal kapcsolatban. Aztán megnézem ezt a Steve Albini-interjúrészletet, és minden a helyére kerül: