Személy szerint én szívélyesen üdvözlöm új elnyomóinkat!*

Kedves olvasók, hadd kezdjem rögtön meaculpával. Elvakultságomban azt gondoltam, hogy a magyar sajtószabadságot olyan külső tényezők veszélyeztetik, mint a hatályos magyar médiatörvény, az iparág profitját lenullázó reklámadó, az egyik fő disztribúciós csatornát sújtó tervezett internetadó, vagy az állami reklámköltések baráti alapon történő felosztása. De L. Simon László, a miniszterelnökség parlamenti államtitkára felnyitotta a szemem:

a sajtó szabadságát leginkább mi magunk, újságírók veszélyeztetjük, leginkább azzal, hogy olyan módon írunk a kormányról, ami nem segíti a munkáját.

Tennivalók a minőségromlás megakadályozásában

Államtitkár úr szerencsére nemcsak a problémát azonosította, hanem egy gondolatkísérlet erejéig a megoldást is felvillantotta. „A kormánynak van tennivalója a minőségromlás megakadályozásában” – mondta, és ezt csak üdvözölni tudom. Korunk felgyorsult világában ugyan okozhat némi hátrányt az a plusz ellenőrzési lépcső, ha ezentúl a cikkeket megjelenés előtt meg kéne küldeni minőségellenőrzésre az erre kijelölt hivatalnak, de abban mind egyetérthetünk, hogy

csekély ár ez azért, hogy a jövőben a kormány munkáját támogató írások jelenhessenek meg a magyar sajtóban.

Kétségem sincs affelől, hogy a politikusok alkalmasnak is tartják magukat a cikkek minőségének elbírálására. Hogy mást ne mondjak, én is úgy gondolom, hogy kurvajó miniszterelnök lennék. Miért ne gondolhatná hát államtitkár úr – akinek amúgy saját bevallása szerint egy irodalmi újság szerkesztőjeként még szakirányú gyakorlata is van –, hogy ő is kurvajó lapszerkesztő lenne.

Nem is értem, sőt, indokolatlannak érzem, hogy a szakma a MÚOSZ csütörtöki konferenciáján megjelent képviselői morgolódva fogadták L. Simon felvetését, ellenben mélységesen együttérzek államtikár úrral, aki minden ilyen felhördülés után megjegyezte, hogy „ha nem kíváncsiak a mondandómra, el is mehetek”.

Internetadóként elhíresült

A MÚOSZ konferenciája eredetileg valóban kizárólag a sajtószabadság helyzetével foglalkozott volna, de az aktuális fejleményekre tekintettel ezt kiegészítették a reklám- és az internetadó problémájával is.

Az utóbbiról L. Simon kimondottan keveset beszélt, tán azért is, mert hirtelenjében nem jutott eszébe, hogy hivatalosan minek is nevezik, ezért kénytelen volt "internetadóként elhíresült változtatásként" hivatkozni a Távközlési Adó Kiterjesztésére (TAK).

Ezzel kapcsolatban kifejtette, hogy véletlenül sem szabad összekeverni a szocialisták által bevezetni tervezett internetadóval, ami amúgy szintén nem internetadó volt, hanem a Kulturális Járulék Kiterjesztése, csak akkor is voltak, akik „hisztériát keltettek”.

A reklámadóról elmondta, hogy a médiaiparban elterjedt népszerű közvélekedéssel szemben nem az teszi tönkre az iparágat, hogy bevezettek egy adót, ami az iparág teljes profitját felszívja, hanem az, hogy

1. A magyar sajtó nem készült fel az új világra, például nem alakított ki helyettesítő termékeket a Facebooknak és a Google-nak.
2. Az online lapok figyelmen kívül hagyták, mi több, támadták a nemzeti protekcionizmust, és most ez érte őket utol.

Saját érvelése később annak belátására kényszerítette, hogy a reklámadó éppenséggel a helyettesítő termékek létét lehetetleníti el. Ezt példával is alátámasztotta:

a szállás.hu-nak kell reklámadót fizetnie, a booking.com-nak nem.

Újságírók, írjatok remek riportokat!

A konferencia médiaipari felszólalói sajnos időrendben L. Simon előtt szóltak hozzá, így olyan, később a napnál is világosabban cáfolt baromságokat tudtak csak mondani, hogy:

• A reklámadó kifejezetten hátrányos nemzetgazdaságilag, merthogy minden reklámra költött 10 forint 47-et termelne. (Urbán Zsolt, elnök, Magyar Reklámszövetség)
• Kormányzati háttérrel létrejött egy médiavilág, amiben a kormánypárti sajtót állami pénzekkel támogatják. (Vince Mátyás, a MÚOSZ tiszteletbeli elnöke)
• A kormány rájött, hogy jogalkotás helyett gazdasági nyomásgyakorlással feltűnésmentesebben és európai visszhang nélkül tudja uralni a nyilvánosságot, amit az NMHH marginalizálódása is jelez. (Vásárhelyi Mária médiakutató)
• A Nemzeti Kommunikációs Ügynökséggel formalizálódik az állami reklámköltések leosztása. (Vásárhelyi)
• Az internetadó a tájékozódás korlátozásának eszköze. (Szintén Vásárhelyi)
• A reklámadóval a kormány elérte, hogy a felülről korlátozott magyar piacon (2005-2012 között 3,5 százalékkal bővült összesen a magyar GDP, hahó!) a kiadók csak költségmegtakarítással képesek fenntartani a jövedelmezőséget. (Szabó György, a Sanoma volt igazgatója)

Államtitkár úr szerint az igazság ennél egyszerűbb. A magyar médiának minőségibb tartalmakat, például jó riportokat vagy külpolitikai tudósításokat kéne előállítania, mert arra pénzt is hajlandó lenne áldozni a magyar közönség.