Ha csak a tudomány állását nézzük, negyed évszázaddal a kommunizmus bukása után sok minden megváltozott Közép-Európában. Különösen az Európai Unióhoz csatlakozó államoknak volt lehetőségük arra, hogy az Unió bőkezű strukturális alapjainak felhasználásával korábban elképzelhetetlen mértékben fejlesszék a tudományos infrastruktúrájukat (is). Hogy kinek végül mennyire sikerült mindez, az helyi adottságok és politikai prioritások kérdése volt. A világ vezető tudományos magazinja, a Nature, szerkesztőségi cikkben és ahhoz kapcsolódó háttéranyagban járja körül, hogy hol, mennyire volt sikeres ez a felzárkózás (és vele párhuzamosan a brain-drain megállítása). És mind a szerkesztőségi véleményben, mind a háttéranyagban van pár, közvetlenül rólunk és nekünk szóló gondolat is.

A régió éltanulója sok szempontból itt is Lengyelország. Ha a publikált cikkek számát nézzük, a térség legnagyobb országa a legtermékenyebb, a megjelent cikkek 35-40%-át jegyzik ők. Mindez persze eltörpül a sokkal jobb infrastruktúrával és kutatási kultúrával rendelkező, tudományos-nagyhatalom Németország, vagy Egyesült Királyság mellett, amelyek egyedül több mint a dupláját termelik a teljes Közép Európa cikkálományának. És ez még a hízelgőbb kép, hiszen csak mennyiségi és nem minőségi adatokat vesz figyelembe, márpedig ezek alapján sokkal sötétebb lenne a helyzet, hiszen sajnos a térségben a tudományos(nak tűnő) közlések jelentős része a mennyiségi statisztikát ugyan javító, de valódi értéket nem viselő helyeken jelenik meg.

Ha a régió minőségi teljesítményére vagyunk kíváncsiak, már talán jobb értéket ad a legrangosabb európai ösztöndíjak, a kutatók életét évekre gondtalanná tevő European Research Council (ERC) grantek eloszlása. És ezek sajnos azt mutatják, hogy a visszafogott mennyiség mögött ráadásul tragikus minőség rejlik:

az eddig kiosztott több mint 3 ezer ERC grant közül, alig 74 (!!!) jutott ebbe a térségbe.

(Vessük ezt össze azzal, hogy Izrael egyedül másfészerennyi ERC-t, számszerint 114-et söpört be az évek során, és aki tisztában van az izraeli kutatók teljesítményével, valamint azokkal a körülményekkel, amelyek a rendelkezésükre állnak, ezen még csak csodálkozni sem tud.) Nyilván, a teljes képhez illik hozzátenni, hogy az igazán kitűnő közép-európai kutatók gyakran pezsgő, egyébként is jól felszerelt nyugat-európai kutatóközpontokban fognak ERC-pénzből csoportot működtetni, és ez valamennyire bonyolítja a teljes képet, de, mint alább látható, azért annyira nem, hogy ne jelenthessük ki: a térség mélyen az alatt teljesít, amit populáció-arányosan várni lehetne tőle.

Ennek az okai persze sokrétűek. Vannak ahol évekbe telt (vagy még mostanra sem sikerült) a kutatói bázis megváltoztatása, így kontraszelektált valódi teljesítményt felmutatni nem tudó emberek rendelkeznek az egyébként is szűkös források felett, amelyeket (nem túl meglepő módon) egyáltalán nem meritokratikusan osztanak el. Lásd Bulgária és Románia esetét, ahol ennek megfelelően alig születnek valóban kiemelkedő eredmények. Máshol, például Észtországban, úgy sikerült a korai nehézségeken úrrá lenni, hogy az ország pontosan érezte mennyire fontos a kutatásba fektetni (2002-ben még csak a GDP 0,72%-át költötték K+F-re, ez 2012-re 2,18%-ra nőtt, amivel a térségben csak Szlovénia előzi meg őket) és sikerült megtalálni azt a szakterületet (biológiai adatbank), ahol az ország kis mérete előnyt jelent.

A publikációs sorrendben az erősebbek közé tartozó, az ERC grantek szempontjából pedig - nem kis mértékben a CEU miatt - a térségben magassan kiemelkedő Magyarország leginkább annak köszönheti a jó teljesítményét, a Nature szerkesztői szerint, hogy a gulyáskommunizmus évei alatt viszonylag nyitott maradt így a budapest és szegedi kutatóközpontok dolgozói jó kapcsolatokat tudtak építeni a nyugati kollegáikkal. Ennek megfelelően a tudomány is jobb állapotban volt már a rendszerváltás pillanatában is, mint máshol a térségben.

Ugyanakkor a magyarországi trendek nem mind a legjobb irányba mutatnak. Eleve, a GDP-arányos K+F ráfordítás csak arra elég, hogy a térség középmezőnyébe kerüljünk, ráadásul

Horvátországon és Bulgárián kívül egyedül Magyarországon csökkent 2007 óta a kutatásra fordított költségvetési keret. A 2007-2013 között lehívott EU-s strukturális alapok alig 8,5%-a ment kutatásra, szemben, mondjuk, az észt 20%-al, vagy a lengyel 14%-al.

És ennek a pénzek a zöme is cégekhez ment, nem egyetemi és akadémiai kutatóhelyek fejlesztésére. (Nem véletlen, hogy a hazai viszonyokkal foglalkozó alfejezet címe az, hogy "Science on a shoestring", vagyis "Tudomány, filléres alapon".)

Ahhoz, hogy ezen változtatni lehessen arra minimum arra lesz szükség, hogy a volt MTA-elnök Pálinkás József bábáskodása mellett a napokban létrejött Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal (NKIH) az ígéretnek megfelelően valóban a 2013-2020-as strukturális alapok 12%-a felett rendelkezhessen és azokat hatékonyan tudja elosztani. (Azt meg már én teszem hozzá, hogy nem ártana, ha az alapkutatásra fordított költségvetési összeg is növekedne, meg a szerencsétlen kutató-egyetemek is megkapnák azokat a forrásokat, amelyek az oktató alapfunkciójukon felüli tevékenységhez kellene.) A felzárkózáshoz szükséges az ezer főre jutó kutatók számának további növelése (ahol Magyarország nem csak a nyugati kutató-nagyhatalmaktól, de az EU átlagtól is elmarad), amihez elengedhetetlennek tűnik, hogy tovább növeljük a tudományos-technológiai végzettséggel rendelkezők számát - ez persze nem független attól, hogy mennyire válnak vonzó perspektívává ezek a szakmák.

Azonban, a Nature szerkesztői szerint, amíg a pluralizmus Magyarországon veszélyben van, akár mindez kevés lehet. Az igazán kreatív munka a kommunizmus alatt sem a kontraszerektált és kézivezérelt központokban zajlott, hanem azoktól távol, a sokszínű, meritokratikus helyeken. Magyarország számára "az írás ott van a falon", ahogy fogalmaznak.