Ventus erős kézzel fogta a kormányt. Inkább megszokásból, mert pár perccel az indulás előtt eszébe jutott, hogy akár robotvezérlésre is állíthatja a szerkezetet. Egyáltalán nincs szükség az ő kezére, figyelésére, akaratára sem. De még egy ideig élvezte, hogy most tényleg ő repül, nem egy gép, amely átlátszó falai között viszi két utasát.

Csak miután kiértek az óceán fölé, érintette meg az érzékelőt, és egy szenvtelen géphang máris közölte:

– A ROBOTPILÓTA ÁTVETTE A VEZETÉST.

A férfi még hátranézett. A nagy zöld mezők akkor tűntek el. Meg az a naperőmű, amely fölött majdnem negyedóráig szálltak az imént. Hatalmas területről szedi az energiát. Ventus lassan hátradőlt. A gép körülbelül hatszáz méter magasan, a legalacsonyabb felhők szintjén úszott, de itt már azok is eltűntek. Tiszta kék ég fölöttük, tiszta kék víz alattuk. Egy pillanatra megfordult a férfi fejében, hogy ez így nagyon is ideális, túl szép. De hát manapság már a szépség fogalmán is vitatkoznak, ki értené meg, mi az, hogy túl szép?

Lardika eddig csöndben és engedelmesen ült mellette. A lány a legszebb ruháját vette fel, amit az anyjától kapott. Halványkék volt, és persze áttetsző, ez most a divat. Mióta is..? Ventus nem emlékezett rá. Divatból különben is sokat látott az idők során. Meg minden másból is.

– Mondd, Ventus, én mikor leszek nagylány?

A kérdés máskor meglepte volna. Főleg az, hogy a kislány őt kérdezi. Ránézett. Ezek a gyerekek mostanában olyanok, mint a kis felnőttek. Mióta általánosan elfogadták a gyakorlatot, hogy szellemi gyorsítókat kapnak négyéves kortól, hát most már rohamosan okosodnak. Ilyesmi sem volt régen, állapította meg magában, majd gyorsan elűzte a gondolatot. Nem szabad folyton a múló időn filozofálnia! Az nem segít. Örülni kell annak, ami van. Amíg van. És most van. Például annak, hogy kirándulni mehet Lardikával. Ez sem volt eddig, nem merték rábízni a kislányt, naná. De ezt soha nem mondták a szemébe.

– Mondjuk úgy hat év múlva.

– Jaj, de soká lesz az! – így a gyerek. „Hamarabb eljön, mint gondolnád!”, gondolta Ventus. Aztán múltak a percek, és ők csak nézték a tájat. Volt valami fenséges az óceánban. Ventus régebben is szeretett repülni a víztükör fölött. Bár tudta, nem így van, mégis szerette azt hinni, hogy egy ilyen repülésnek sohasem lesz vége. Pedig az óceán nem a kozmosz. Ahogy az a legújabb sláger mondja, minden út véget ér egyszer, mégis elindulhatsz újra, meg újra, a férfi most akár el is dúdolta volna. Sok éve nem esett meg vele, hogy tetszett egy mai dal, mi több, a dallama meg a szövege ott is maradt a fejében.

– Hat év múlva csak tizennégy leszel.

– Soká lesz – ismételte Lardika. A kislány fegyelmezetten ült a helyén, egészen addig, míg meg nem láttak egy fekete pontot maguk előtt, a láthatár szélén. Akkor felállt, kibújt volna a biztonsági övből, de a szerkezet nem egykönnyen engedte. A vezérlő robot pedig szigorú felnőtthangon szólt:

– Utas-kettő, maradjon nyugalmi állapotban!
– Én vagyok az utas-kettő? – Lardika szeme nagyra nyílt – És akkor te vagy utas-egy?
– Így bizony. – Ventus megigazította a kislány biztonsági övét, és előremutatott: – Innen is látod. Egy úszó szigethez közeledünk. Ahogy nézem, talán száz család lakhat rajta. Évente csak kétszer vontatják ki őket valamelyik partra, elvégzik a szükséges javításokat, az emberek elutaznak máshová, egyszer nyaralni, egyszer meg telelni. Amúgy itt dolgoznak az úszó városkában, persze számítógépeken.

Hamar elsuhantak a városka fölött. Talán a lentiek fel sem emelik a fejüket, ha arra száll egy ilyen átlátszó gömb? Lardika még oldalra is kilesett, nézte a csupa napelem háztetőt, némelyik a szemébe tükrözte az éles napfényt. Közben egyenletesen száguldottak, de a sebességet alig érezték.

– Ventus, mondd, mikor érünk oda?
– Most már nincs messze.
– De az ugye nem úszó sziget lesz?
– Nem, kicsim, nagyon is valódi sziget az óceán közepén. A víz alatt van egy hegy, aminek csak a csúcsa látszik ki. Ott lesz az, amit látni akarsz.
– És tényleg nincs több ilyen hely a Földön?
– Nincs, csak ez az egy.

Lardika az óceánt figyelte. Az esze máshol járhatott, mert hirtelen megkérdezte:

– Ventus, te hány éves is vagy? Százhúsz?
– Nem, annyi azért nem vagyok. Hamarosan száztizennyolc leszek.
– Két év, az nem különbség – legyintett a lány nagyvonalúan, ami mosolygásra késztette a férfit. Hát igen, száztíz fölött már tényleg mit számít az a kettő? Pláne, ha az ember már jó ideje nyugdíjas.
– És az igaz, Ventus, hogy te vagy az én nagyapám?
– Nem, szívem, én a te dédapád vagyok.
– Déd, az mit jelent?
– Azt jelenti, hogy születtek lányaim és fiaim, akik persze még élnek, és azoknak is vannak gyerekeik, ők az unokáim. De már az unokák is felnőttek, és nekik is vannak gyerekeik. Te vagy az egyik unokám kislánya.

A magyarázat egy percig elgondolkoztatta Lardikát, aztán máris készen volt a következő kérdés:

– Akkor a te lányod Gevana, az én nagyanyám?
– Igen, szívem.
– És Gevanának ki volt az anyja?

Ventus becsukta a szemét. A kérdés brutális gyorsasággal érkezett, nem készülhetett fel rá. De válaszolnia kell, sőt rögtön. Ha Lardika észreveszi, hogy habozik, hogy várakoztatja őt, még többet fog kérdezni róla.

– Az ő anyja volt az én feleségem, Lardika.
– Őt is úgy hívták, mint engem?
– Bizony. – Hozzátehette volna: „és ez nem véletlen”, de ezzel újabb kérdéseket szabadított volna magára. Bár fájt, összezárta az ajkát.
– És mi történt vele?
– Ő már elment, drágám. Te még nem voltál ezen a világon, amikor ő már elment.
– És hová ment?
Ventus az ajkába harapott. Tudta Lardika anyjától, hogy beszélgettek már a halálról. A kislány tudja, hogy nem élünk örökké. De hát egy nyolcévesnek még az „örökké” sem jelent semmit, ahogyan az elment sem sokat.
– Tudod, az úgy van, hogy aki megh… szóval aki elmegy, az nincs többé itt.
– Ezt mondta a mama is. De mondd, hová megy?

Ventus szerencséjére felbukkant előttük a sziget. Hát nem kellett válaszolnia. Tőle szokatlan élénkséggel kezdett nyüzsögni, mutatott előre, aztán beszélt valamit a szigetről. De Lardika akkor már alig figyelt rá. Elvarázsolta a sziget látványa. Rengeteget kérdezett, ám Ventus így is örült. Hiszen nem arról kérdezett. Még a férfi kedve is megjavult egy kicsit, bár egész idő alatt volt benne egy furcsa nyomás. A fejében, a gyomrában. Igyekezett nem gondolni rá, de ez nem sikerült. Még jó, hogy itt van a kislány, eltereli a gondolatait. Ha nem kérdez olyasmit, amire most nem válaszolhat.

– És itt tényleg vannak állatok? Igazi, élő állatok, nem robotok?
– Nem robotok, kicsim. Valódiak, amilyenek régen voltak… mindenfelé.
– Tényleg csak úgy járkáltak meg szaladtak? Az utcákon is?
– A kutyák, macskák ott is. A tehenek, lovak és a többiek meg kint falun éltek. A vadállatok meg az erdőben.
– Ventus, mit jelent az, hogy vadállat?

Ezzel aztán elvoltak az érkezésig. A férfi kicsit megkönnyebbült, így legalább nem kell beszélni arról a másik témáról. A vezérlő robot megkérdezte, visszaadja-e a vezetést „utas-egynek”, vagy a robot tegye le a gépet? Ventus kapva kapott az ajánlaton, és Lardika is élvezte, hogy most a dédi mozdulatai viszik a gépet a nagy szürke betonmező fölé. A kijelölt helyen szálltak le, közel a hosszú, lapos épülethez. Hamarosan megnyílt előttük az alig látható ajtó. Lardika mélyre szívta a levegőt odakünn, hátha bent rosszabb lesz – de odabent is ugyanolyan illatos volt. Ventus ősi ösztönnel fogta meg a kislány kezét, és érezte, hogy a kis meleg ujjak ugyanolyan ösztönösen simulnak bele nagy tenyerébe.

– Boldog napot! – mondta az asszony, aki rájuk várt. Nyolcvanéves lehetett, fürgén mozgott. Ventus érezte arcán a nő kutató tekintetét, biztatóan próbálta jelezni a szemével, a tekintetével, kis mosolyával, hogy jól van, hogy felkészült. Mert ez volt a kimondatlan kérdés.
– Boldog napot! A nevem Ventus 621, ő pedig a dédunokám, Lardika 134.
– Előre jelezte jöttét? – így a nő, akinek egyetlen ránc sem volt az arcán. A kislány nem tudhatta, mit jelent a kérdés. Semmi esetre sem csak annyit, amennyit e három szó jelentett önmagában.
– Igen – mire Ventus kimondta, a nő a kezében tartott kis kommunikációs táblán beütötte az adatait, és már megkapta azt a másik nevet is. Tekintettel a gyerekre, nem mondta ki, de a szeme Ventusra villant:
– Igen, látom. Máris intézem, hogy a gyermek… Lardika 134 csatlakozhasson egy kisebb csoporthoz, ahol vele egykorúak járják be az állatkertet.
– Mennyi ideig lesz ott?
– Hat óra hosszat. Úgy vélem, ennyi önnek is elég lesz.

Lardika már nem figyelt a felnőttek párbeszédére. Körülnézett. A nagy fogadóterem egyik oldalán sok felnőttet látott, és majdnem mindegyikkel voltak gyerekek is. A terem egyik sarkában viszont csak felnőttek várakoztak, nem sokan, talán hatan-heten. Az ő arcukon nem volt öröm. De Lardika szeme máris továbbfordult. A teremben itt-ott elszórtan hologramos állatok álltak, sőt mozogtak. Vaddisznó, orrszarvú, sakál és macskaszerű valami… Igen, ez egy hiúz! Nemrégen látott róluk egy filmet. Olyanok, mint a macskák, csak kis „pamacs” van a fülükön, milyen vicces.

A nő csak a kis tábláján pötyögött, ha ott megjelent egy arc, akkor szólt is a ki tudja, hol lévő valakihez. Aztán máris odarobogott egy nő, sokkal fiatalabb volt nála. Ventus elengedte a kislány kezét.

– Lardika, a néni elvisz az állatkertbe. Hat óra múlva ugyanitt találkozunk. Nekem... el kell intéznem valamit.
– Hát intézd el hamarabb, és gyere utánam! – kérte a kislány. A két nő és a férfi szeme csak egy pillanatra találkozott, Ventus mosolyogva ígérte, hogy ha sikerül előbb elszabadulnia, akkor majd utánamegy. Lardika felállt a nő mellé a légrobogóra, kicsit felemelkedtek a kőpadlótól, és máris szálltak. Egy pillanat, és eltűntek a teremből.

A nő hangjában nagyon kicsi részvét lapult:

– Az ön folyamata már ma nulla órakor megkezdődött. Jeleztem az érkezését, hát most gyorsítanak. Így is legalább egy órát kell még várnia. Ajánlhatok programot? – És már sorolta volna, mi minden van magában az épületben és a szigeten, szerte. De Ventus a fejét rázta:
– Köszönöm, én már most bemegyek. Ott várom meg, míg…

A mondatot nem kellett befejeznie.

Az utat ismerte, legalábbis halványan emlékezett rá. Az utóbbi húsz évben kétszer járt itt, ez a harmadik látogatása. Gyakrabban is jött volna, ha lehet. De csak tízévenként egyszer: ez kevés, bár másoknak meg sok. Van, aki soha nem veszi igénybe a szolgáltatást. Így mondják: szolgáltatás. Ventusban az a két alkalom is sok fájdalmat hagyott. Mindig megbánta, és évekig nyalogatta a sebeit. Volt éppen elég.

Most a kellemesen hűvös folyosón ment, ami enyhe lejtéssel lefelé vezetett. Micsoda ötlet! Miért kell ennek az alagsorban történnie? Mitológiai példa, jutott eszébe, az alvilágra emlékezteti az embert. De aztán mélyeket lélegzett, ez segített. Amikor átment egy szolgálatkészen szétrebbenő szárnyú átlátszó ajtón, megérezte az illatokat. Bizonyára virágoskertekben szedték össze a mintát, aztán mesterségesen gyártották a komponenseket. Tudta ezt, mégis megesküdött volna rá, hogy valahol a közelben vannak igazi rózsák, tulipánok, liliomok és a többi, amelyek nevére még emlékezett, de az illatukra már nem. Pedig ez volt a szakmája, igaz, régen. Majdnem nyolcvan évig kertész volt.

Egy nagyobb csarnokba ért. Többen várakoztak itt, majdnem mind százon felüliek, de akadt néhány fiatalabb is, negyvenesek, hatvanasok. Ventus sajnálta őket, de nem akart senkivel szóba elegyedni. Nem kellett attól tartania, hogy itt bárki is odalép hozzá, és csevegni kezd vele; ez nem az a hely. Itt mindenki egyedül akar lenni addig. És a legtöbben gyorsan távoznak utána.

Kiment egy félköríves teraszra, átlátszó fal mögül nézhette a tengert. Látványokat is rendelhetett volna, a fal ilyenkor tompán csillanó képernyővé alakul át, és vagy kétmillió történés közül választhat. Mi kell? Vadlovak száguldoznak egy folyóparton? Fekete bőrű emberek kétszáz évvel korábban eveznek egy tavon, és halásznak? Tenger alatti piramisokat fedeznek fel a kutatók? Idegen bolygókra lépő emberek sisakkamerája mutat vadnál vadabb tájakat? Gólyák hátára szerelt minikamera szemével láthatjuk a magasból a tájakat, vagy éppen a városokat?
Nem volt kedve egyikhez sem. Csak sétált fel-alá, és várakozott. Olyan érzése volt, mint fiatal korában egy bankban, ahol időről időre kigyúlt a falitáblán egy piros szám, most a százhuszonhatos számú ügyfél következik. Itt igazán találhatnának más megoldást is. Igaz, számokat nem írtak ki, nem is volt rá szükség. Egyszerre mindig csak nyolc-tíz embert hívtak be, azok is maguk kérték, hogy jöhessenek. A kis teremben lézengő nők és férfiak mind a nevükre vártak. Akit szólítottak, eltűnt egy opálos ajtó mögött.

Ventus végre meghallotta a nevét. A szíve a torkában dobogott. Pedig hát tudta, mi következik. Mégis, eltelt tíz év, és ki tudja, mit talál? Azt beszélik, szükséges a tíz év, hogy elmúljon a sokkhatás. És ilyenkor nem az olyan ügyfelekre céloznak, mint Ventus.

– Ventus 621 – mondta egy szenvtelen hang valahol a falakban. Kigyúlt a pulton a piros tenyérnyomat, előbb a bal, aztán a jobb, engedelmesen odatette a kezét, aztán íriszvizsgálat jött, a zöld sugársáv kellemesen csiklandozta a szemét. Akkor hallotta meg, hogy diszkrét zene szól, egyszerre mindenhonnan, talán még a padló mikropórusaiból is.
– Személyazonosságát megállapítottuk. Továbbmehet – mondta egy géphang. Ventus arra gondolt, ide talán embereket kéne tenni, nem gépeket. De aztán ezt is elfelejtette. A következő helyiségből vagy tíz keskeny folyosó ágazott szét. Hogy merre menjen, felvillanó fények jelezték. Még fél perc, és megérkezett.

Kényelmes volt a fotel, a nagy képernyő ívelt, a zene halkan hangulatos, a levegő intenzíven illatos. Egy hangjelzés figyelmeztette Ventust, hogy annyi várakozás után most végre az következik, amire várt. Az egész falat betöltő képernyő kivilágosodott.

Akit ott látott, szintén egy fotelben ült. A nagy szem a kamerába mered. Tudták, hogy látják egymást, azt is, hogy ez valós időben van.

– Szia… – nyögte Ventus, és majdnem elsírta magát.
– Szia! – felelte Lardika. Az igazi. Az egykori. Aki már huszonegy éve halott. Vagy nem? A technika feleúton megállította őt. Így akarta. Így akarták.

Ventus torkát szorongatta valami. Lardika mosolygott. Olyan volt, mint akkor. Különösen a szeme. Azóta nem öregszik. Kilencvenkettő volt, amikor meghalt. Száz évvel korábban így néztek ki a hatvanas nők.

– Már harmadszor ébresztettél fel. – Lardika nehezen beszélt, kellett még pár perc, hogy belelendüljön. – Mesélj, mi történt azóta?
– Megszületett a legújabb dédunokád. Most nyolcéves. Lardika a neve.

Jól látta, hogy az asszony szeme furcsán csillan. Könnyek? Ventus gyorsan megkérdezte:

– Mit akarsz, hová menjünk? Tudod, elég nagy a választék.
– Tengerpartra, mint legutóbb. Tudod, ahol akkor voltunk, amikor…

Nem kellett folytatnia. Fehér homokos strand, napsütés. Ott mondta meg Lardika, hogy döntött, a betegséget nem, inkább az alvást választja. És Ventus, aki szintén tudta már ezt, egyetértett vele.

Egy pillanat alatt megváltozott valami. Bár továbbra is a foteljeikben ültek, és csak a kamerák mutatták őket egymásnak, egyszerre máshol is voltak. Világosan érezték a szelet, a meleg homokszemcséket a talpuk alatt. A pálmák hajladoztak a széltől, a hullámok pedig keményre döngölték a homokot. Kicsiny kagylódarabok fehérlettek. Minden hullám, amely kimászott a partra, hogy megcsókolja meztelen lábukat, apró fehér habfodrokat tolt maga előtt.

Kézen fogva mentek, néha egymás felé fordultak.

– Nehezen engedlek el.
– El kell engedned. Mit akarsz? Végignézni, amint apránként belepusztulok a kórba? Vagy megőriznél engem ilyennek, amilyen vagyok? És így… van valami kicsiny reményed. Reményünk.
– Talán nem is olyan kicsi.
Ventus tudta, mire gondol. Olyan kevés már az igazán komoly betegség. De még mindig akadnak, amelyeket nem sikerül kiszűrni a genetikai vizsgálatoknál. Egyre kevesebb a beteg, és kevés az alvó is. De még vannak tíz- és tízezrek.
– Ha nekem is közeledik a vég, én is elalszom majd – mondta akkor a férfi. Bár mosolygott, a nő tudta, hogy nem tréfál. Csak megszorította a kezét. Nem mondta ki, amire gondolt, de nem is kellett. Akik hatvan éve ismerik egymást, hatvan éve élnek együtt, azok számára gyakran fölöslegessé válik a szó, még a tekintet is. „Akkor majd egyszer találkozhatunk, és újrakezdhetjük”.

Most megint a tengerparton voltak, ha csak virtuálisan is. Ventus minden alkalommal megcsodálta, milyen kifinomult a technika. Semmi sem volt darabos, otromba, mesterkélt, ez a valóság éppen olyan volt, mint az igazi. Ha most sétálnának egy igazi tengerparton, észrevenné-e a különbséget?

– Szeretném látni őket – jelentette ki Lardika egyszerűen. Ventus nem csodálkozott, értette. Már előző nap átküldte a képeket és filmeket az intézménynek, valakik bedolgozták a mai ébresztési programba. A számítógép, amely figyelte a beszélgetésüket, szinte csak erre várt. Most úgy tűnt, ott állnak még a tenger mellett, ám a parton hirtelen egy képernyő jelent meg, a semmiben lógott. Hologram volt maga is, de igazi látványokat vetített eléjük. Ventus ismerte a képeket, a felvételek nagyobb részét maga készítette, éppen erre az alkalomra. Hát most inkább asszonyát figyelte oldalról.

Látta a boldogságot a szemében. Lardika tekintete kitisztult, és nem volt már szomorú, mint akkor. Ez a tengerpart, bár talán nagyon hasonló volt ahhoz, most mást jelentett számára. És ezért Ventus is tudott már örülni. Legalább itt, legalább most.

– Szép családunk van – sóhajtotta Lardika. A férfi helyeselt, aztán váratlanul kimondta:
– Az ifjabbik Lardika éppen ma kérdezett felőled. Nem értette, mit jelent elmenni.
– Most már én sem tudom bizonyosan. „Elmentem”, mégis itt vagyok. Mit tudnak a betegségemről?

Nem a betegségről kérdezte Ventust, hanem a gyógyításról. Az esélyekről. Ventus felkészült. Elolvasott, meghallgatott minden szakembert, aki ebben a témában dolgozott. Naprakész volt. De ez… kevésnek bizonyult.

– Nem áltatlak téged, drágám. Mire megtalálják a gyógymódot, amely teljes bizonysággal egészséget adhat neked ismét, eltelik még legalább tíz év.
– Szegény. – Csak ennyit mondott Lardika, és nem önmagára gondolt. A férfi tudta, hogy őt sajnálja. Közben az a hologramos vetítő még ott volt előttük, a tengerparton. Mivel nem kapott más utasítást, a számítógép ismét lejátszotta a filmet, amit Ventus komponált. Mindenki feltűnt rajta, akit Lardika egykor ismert, és mások is. Akik akkor még nem léteztek. A gyerekek. Volt egy jelenet, ahol együtt van az egész nagycsalád, legalább húszan ülnek az asztal körül, és – ez csak egy pillanatig látszott – a falon egy nagy, háromdimenziós arckép volt: Lardika arca. Abból az időből, amikor a kór még nem támadta meg. Olyan volt, mintha ő is ott lenne közöttük.

– Szeretnek téged – jegyzete meg Ventus –, és hiányzol nekik.

Nem tette hozzá: „nekem is”. Ez is olyasmi, amit nem kell kimondani. Érzik. A tengerparti szél belekapott Lardika fehér ruhájába. A hullámok elcsitultak kissé, a pálmák sem bólogattak. Csak a homok maradt olyan, mint mindig, érdesen simult a lábuk alá. Ventus játékosan belegázolt a vízbe, egy hullám a térdéig csapott fel. Lardika mosolygott, ő is követte, aztán már nevetett is.

Percekkel később ismét a parton mentek. Lardika megkérdezte:

– Ha te is bekerülsz ide… ki fog engem látogatni?
– Az unokáid. Vagy a dédunokáid.
– És te?
– Tízévenként egyszer akkor is jogom van téged meglátogatni, ha magam is bentlakó vagyok. Még könnyebb dolguk lesz így, mint amikor két világból jövünk össze.
Lardika ujjai megszorították a férfi kezét.
– Remélem, kikerülünk innen… gyógyultan.

Ventus nem válaszolt. Vannak dolgok, amik maguktól értetődőek. Azokat nem kell kimondani, a szavak csak szavak. Nem számítanak.

Kicsi Lardika már messziről észrevette a dédapját.

– Ventus! Ventus! – kiáltotta át a hallon, csengő gyermekhangja messzire szállt. Több felnőtt kapta fel a fejét, mosolyogva keresték a hang forrását. A kislányt egy barna bőrű, de szőke nő hozta meg, blúza karján ott volt az intézet jelvénye.
– Elintézted, amit kellett? – kérdezte a kislány.
– Elintéztem. Ne haragudj, de már nem maradt idő, hogy utánad menjek.
– Kár, mert láthattad volna a delfineket! És a zebrákat… jól mondom? A csíkos lovak…
– Igen, azok a zebrák. És mit láttál még?

A gép felszállt velük. Ventus ismét hagyta, hogy a robotpilóta átvegye a vezetést. Bediktálta a célt, a koordinátákat kikeresi a számítógép. Lardika álmos volt, egész nap a friss tengeri levegőt szívta a szigeten. De mielőtt elaludt volna dédapja karjában, megkérdezte:

– Ventus, ugye eljövünk ide máskor is?
– Biztosan eljövünk – ígérte a férfi, miközben a szeme csak a láthatárt kémlelte. Azt a vonalat, amely a tengert a világtól elválasztja, és amelyet úgy igazán soha nem láthatunk.