Kiváló elfoglaltság, valamint önfeledt önszórakoztatás (teljes szívemből is csak ajánlani tudom) környezetünk, a minket körülvevő emberek, szociális (különösen szocialista) hálónkon kívül eső emberi lények szokásainak, viselkedésének finoman titkos, olykor sanda szemekkel történő vizsgálata.

Könnyen meglehet, hogy csak engem szórakoztat, hogy függetlenül attól, mennyire utáljuk vagy szeretjük egymást – látatlanba' vagy látottba' – mégis vannak olyan közös tulajdonságaink és szokásaink, amik ugyan összekötni nem fognak, de legalább megnyugtatnak a hitben, hogy baszki te és baszki én is: emberből vagyunk. Hangozhat ez bármennyire szentimentálisan, alapvetően nem vagyok az emberek híve, ugyanakkor fájdalmasan szeretek szeretni idegeneket.

A fentebb olvasott két flekk – nevetni fognak (valójában nem fognak) – tulajdonképpen egy végtelenül szimpla emberi tevékenységet hivatott felvezetni.

Az óvodások (vegyesen magyar és brit tudósok szerint megállapított) 85 százaléka a metrón azonnal az üres ülőhelyhez rohan, majd feltérdepelve arra, az utazás végéig folyamatosan bámul ki a földalattjáró ablakán.

Olyasmi ez, amit jómagam és rosszmagam is csináltam; számtalanszor, nem is egyedül - és egy szerkesztőségi körkérdésnek hála, meggyőződhettem róla, hogy kortól és korszaktól függetlenül, élete során majd' mindenki bámult ki a metró ablakán az abszolút sötétségbe kisgyerekként.

A megbizonyosodást azonnali magyarázatkövetelés követte. Miért csinálják ezt a gyerekek? Mit látnak, amit mi már nem? Miért hagynak fel a tevékenységgel egy bizonyos kor elérte után? Meg úgy általában:

Mi érdekes van abban a sötétségben?

Több elmélet létezik, de mind vitatható. Egyedül az nem vitatható, hogy már szerény szerkesztőségünkben is, kortól és nemtől függetlenül, a felelős szerkesztőtől a magamfajta umpalumpáig mindenki látott ilyesmit, sőt többen - a felelős szerkesztőtől a magamfajta umpalumpáig - aktívan míveltük is a metróülésen térdepelve a sötétségbe bambulást. Viszont pontosan senki sem emlékszik már a miértre; a miértekre.

1.) A (száguldó) cső elmélet

A TBG-Mészáros-Sarkadi teória szerint a cselekmény oka egyszerűen az alagút falán futó, rohanó majd száguldó rejtélyes csövek vizsgálata, melyek rakoncátlanul irányt is változtatnak, alapvetően (szigorúan tudományos kifejezésekkel élve) felfele és lefele irányban.

Egy füzet vagy jegyzettömb lapjainak sarkába rajzolt, lappergetéssel megvalósuló animált filmecske elektromos meghajtású szerelvények által komponált vizuális, dinamikusan mozgó installációjáról lehet szó.

– szép szavak, mind jöhet –

A csövek szerepéről egy kisgyermek csak fantáziálhat és hát fantáziál is. Emellett felmerül a metróajtók gerjesztette izgalom.

2.) A megállók elmélet

Ezzel átcsúsztunk a teoretikus Vajda, valamint az azzal párhuzamos gyakorlati Mészáros elképzelésbe, aminek alapja, hogy a metrókocsiknak két oldala van, és ha a megfelelő oldalra ül a szóban forgó kisgyermek, akkor a sötétségen és a csöveken túl a megállókat is közelebbről veheti figyelembe az ablaküvegen keresztül.

A szerelvények ajtói többnyire mind a két irányban nyílnak; ez az elmélet állja meg a legkevésbé a helyét - vagyis, hogy az óvodások alapvetően a megállókra kíváncsiak. Egyúttal ezzel jótékonyan rávilágít, hogy az óvodások valami mélyebb megfejtést keresnek a sötétségben, mintsem mesterséges fényekkel bevilágított emberistállókat - komor arcok percre pontosan feszült, az alagútból hirtelen felsugárzó fényre leplezett unalomba burkolt izgalommal reagáló, vagy csak szimplán a munkában megfáradt felnőttek látványának áradatát.

3.) A titkos alagút és egyéb rejtelmek elmélet

Az Erdélyi-Király páros megfejtése szerint (önnön tapasztalatból is), az óvodás kíváncsiság. A rejtett alagutak reménye – minden ami a csöveken túl fellelhető lenne, ha nem száguldana ennyire az a földalatti elektronyos vonyat.

A deáktéri visszafordító felfedezésének pillanata....

A Keleti és a Stadionok közötti metróparkoló...

No meg az egyéb „titkos dolgok”, amik az alagutakból nyílnak – ahogy Erdélyi kolléga is megfogalmazta.

Szumma-szummárum nincs, de nem azért, mert ez egy égbe firkált írás. Van valami csodálatosan ösztönös minden metrón utazó óvodásban, ami iskolás korukra többnyire villámcsapásszerűen megszűnik. Végtelenül érdekes, és én is kíváncsi lennék, az olvasók közül hányan tapasztaltak hasonlót, vagy hogy hányan térdepeltek metróülésre, csak hogy bámulhassanak ki az ablakon. Esetleg van-e, aki konkrétan emlékszik az indítékra?

Emberek! Ezek ám a nagy kérdések. A nagy kérdések, amiket érdemes megfejtenünk!

Zárójelesen megjegyezném, hogy Sarkadi kolléga 13-14 évesen is az elfoglaltság élvezője volt, valamint, hogy Herczeg kolléga (deklaráltan) nem emlékszik az életére, ezáltal nem is tudott hozzájárulni a szűkkörű kutatáshoz.