A kiskereskedelemről szóló törvény, ha tényleg elfogadja a parlament, az Orbán-kormány eddig talán legkárosabb intézkedése lesz. Megtalálható benne ugyanis szinte minden, ami miatt joggal félhetünk attól, hogy a saját világértelmezésébe beszorult kormányfő elveszi tőlünk a nyugati fejlődési pályának még a reményét is.

Orbán Viktorról régóta tudjuk, hogy nem hisz sem a versenyben, sem a magántulajdon szentségében. Előbbit amolyan külföldi furmánynak tartja, ami a rendes magyar ember/vállalkozó/politikus gúzsbakötésének ideológiai fügefalevele csupán. Utóbbiról pedig azt gondolja, hogy csak a megfelelő tulajdonosok kapcsán van értelme. De ezidáig volt egy, a háttérben intenzíven mondogatott szabály, amely legalább elméletileg határokat szabott a miniszterelnöki akarat korlátlan nyargalásának.

Eszerint a kétharmados hatalom csak arra tenyerel rá, csak azt veszi el, ami valamilyen általánosan elfogadható szempontból állami felségterületnek is tekinthető.

Ebben az értelmezésben a kormányfő “csak” visszavette, állami, illetve baráti magyar kézbe tette mindazokat a vagyontárgyakat, amelyeket az előző húsz év kormányai felelőtlen módon eladtak vagy kiadtak a kezükből. Ez volt a magyarázat a magánnyugdíjpénztári vagyon államosításakor, az energia és a bankszektorban végrehajtott erőszakos állami nyomulás kapcsán, de még a trafik botrány esetében is ele-elő rángatták ezt az érvet (a dohányra mint hagyományosan agyonszabályozott területre utalva). Ettől persze még nem lett kevésbé lopás a lopás, de legalább létezett egy vélelmezett határ. Különadót kaphat bárki, de elvenni, pontosabban eladásra kényszeríteni csak néhány jól körülhatárolható iparágban fogják a tulajdonosokat.

Hittek is, sőt, mindmáig hisznek is ebben sokan. Részben azért, mert józan számítás szerint ez volna a kormány, pontosabban az ilyen kérdésekben egyedüli döntéshozónak számító miniszterelnök érdeke is. Hisz neki sem lehet célja, hogy mindenki elbizonytalanodjon. Hogy még az a kevés nem-EU pénzes beruházás se történjen meg az országban. De hittek azért is, mert a hit alternatívája a menekülés. Az összes itthon lévő pénz külföldre menekítése, a vállalkozás külföldre telepítése – vagy ha ez nem reális, a bezárása.

A kiskereskedelmi törvény azt jelzi, hogy mindez hiú ábránd. Nincs ilyen szabály. A törvény egyrészt gigantikus adóval sújtja a sikeresebb, a (magyar) vevőket jobb ajánlattal becsalogatni képes cégeket, másrészt egyszerűen kizárja őket a piacról, amennyiben két éven át veszteségesek. Egyszerűen betiltja a veszteséget a nagyoknál, hogy megtiltsa nekik a beruházást. Nagy (értsd külföldi) cég ezek szerint nem operálhat bevezető árakkal. Nem költhet új üzletekre vagy széleskörű felújításokra, mert az később magas amortizációt generál. Ha pedig a törvény első körben nem érne célt, és a segíteni kívánt kör nem tudja kihasználni a tálcán kínált igazságtalan előnyt, akkor jöhet egy újabb nevetséges adó, ami majd veszteségessé teszi a visszaszorításra kijelölt cégeket.

Közben viszont veszít a magyar vásárló, a nagyvállalat magyar alkalmazottja és a magyar gazdaság egésze. És persze mindenki megtanulhatja, hogy senki sincs biztonságban, mert bármikor lecsaphat a magyar kormány.

A kormányfőt még a gazdasági racionalitás vagy a kívülállók által vélelmezett önérdeke sem korlátozza. Ő ugyanis vagy nem érti, vagy egyszerűen nem érdekli, hogy mit tesz a magyar gazdasággal. Ehelyett egy teljesen más, valószínűleg csak általa értett célrendszer mentén próbál előre menetelni. Ha nagy szerencsénk van, akkor egy, a világ legnagyobb elméit is felülmúló tudású emberről van szó, aki egyszerűen jobban látja a jelent és a jövőt, mint bárki más. Ha viszont nem ez a helyzet, akkor kezd végleg elveszni a saját maga építette rendszer középtávú reménytelenségében és mindenfajta valódi stratégia nélkül kétségbeesetten improvizál.

Ha az utóbbi a helyzet, akkor a kiszámíthatatlanság egy magasabb, ezidáig ismeretlen szintje közeledik. Csak az EU tagságunkban reménykedhetünk: kizárólag az tarthat minket Orbán Viktor ellenére is a magántulajdon szentségére épülő nyugati fejlődési pálya legalább belátható közelségében.