És azt ismeri, amikor a Simicska találkozik a kecskepásztorral?

Volt egyszer egy ember, a Simicska Lajos. Úgy volt ő évekig, hogy tán nem is volt. Látni senki se látta, de mindenki tudni vélte, hogy honnan van a sok pénze. Önnön létezését aztán 13 évi fantomlét után maga leplezte le egy saját újságjában megjelent fotósorozattal.

A képekről egy joviális, hózentrágeres ember mosolygott a jónépre. Így esett, hogy eztán már csak „a hózentrágeresként” emlegették a népek.

„Simicska, Simicska. A hózentrágeres?” - kérdezett vissza a jónép akkor is, amikor a Népszabadság újságírója kérdezősködött róla kicsiny bakonyi falujában, Hárskúton, ahol az házat vásárolt magának. De nem is akármilyenet!

Önfentartót, vagyis hát olyat, ami magától is működött. Volt a tetején napelem, forgott mellette szélkerék, a fűtést is megoldották a saját fingjukkal.

Birtok is volt a házhoz, vagy ötszáz holdnyi. Ottan akart kecskét tenyészteni a hózentrágeres, hogy legyen neki teje. Így esett, hogy egyszer a faluban járkálván szembetalálkozott a kecskéit terelő pásztorral. A legendás találkozást Hajba Ferenc újságíró mesélte el:

„Jó napot kívánok” - köszönt illemtudóan Simicska Lajos.
„Adjon Isten!” - bökte meg a kucsmáját illedelmesen az ember.
„Eladók-e ezek a kecskék” - kérdezte, még mindig illemtudóan a hózentrágeres.
„Nem arra szántam én őket, sok pénzért persze minden eladó” - válaszolta az ember.
Aztán egymás tenyerébe csaptak.