Egy dolgozó egyre több értéket hoz létre, a fizetése viszont alig változik – ezt jelenti, hogy a munka termelékenysége gyorsabban nő, mint a reálbér. Leegyszerűsítve,

a munkától a tőkéhez megy a pénz.

Ez hosszú ideje, már a hetvenes évek óta így van a fejlett országokban, és bár a hat évvel ezelőtti válság alatt picit megtorpant a folyamat, de azóta újult erővel dübörög tovább. Legalábbis ezt írja az ENSZ Munkaügyi Világszervezete (ILO) a most megjelent globális bérjelentésében (rövid összefoglaló itt, hosszú pdf itt).

A fejlett országokban egy átlagdolgozó 17 százalékkal több értéket hozott létre tavaly, mint 1999-ben, ehhez képest a bére csak 6 százalékkal ért többet:

A bérek gyakorlatilag egy helyben vannak a fejlett országokban. 2011-ben még csökkentek is, aztán tavalyelőtt és tavaly is nullaközeli volt az éves növekedés:

Ez elég nagy baj, mivel valakinek meg kell vennie azokat a dolgokat, amit az egyre hatékonyabb vállalatok gyártanak. Különben ők sem akarnak majd bővíteni és beruházni. Hiába növekedne a gazdaság a technológia fejlődésével – és így a termelés hatékonyabbá válásával –, ha a fogyasztói kereslet nem tud lépést tartani ezzel.

Ráadásul napjaink legtöbbet rágott gazdaságpolitikai kérdésének, az egyenlőtlenség éleződésének is a nagyon visszafogott bérnövekedés az egyik fő oka. De a másik dolog, amitől a közgazdászok rettegni szoktak mostanában, a defláció veszélye mögött is a gyenge fogyasztói kereslet van.

Az ILO szerint az a legnagyobb baj, hogy a vállalatok ráültek a pénzre, és sem új beruházásokat nem valósítanak meg, sem a munkavállalóiknak nem akarnak többet fizetni. A korábban megszokotthoz képest lényegesen nagyobb nyereségük van, de ezt inkább kifizetik tulajdonosaiknak osztalékban, vagy visszavásárolják a saját részvényeiket, esetleg egyszerűen csak ráülnek a pénzhalomra. A versenyképességre fixálódott kormányok sem tesznek sokat azért, hogy állampolgáraik nagyobb bérekhez jussanak.

Az érték tehát megteremtődik, de nem jut vissza azokhoz az emberekhez, akik hasznát tudnák venni a mindennapi életükben (elköltenék a pénzt), hanem ehelyett terméketlenül felhalmazódik a cégeknél és azok tulajdonosainál.

A világ többi részén szerencsére valamivel gyorsabban nőttek a fizetések, mint a fejlett országokban. Igaz, a legnagyobb bérmotor messze Kína volt az utóbbi években, és a globális bérnövekedés így is elmarad attól, ahogy a világ GDP-je nőtt:

Az, hogy a szegényebb országokban gyorsabban nőnek a bérek, mint a gazdagoknál, mindenképpen kedvező dolog. De ez a konvergencia sajnos nem annyira gyors, még mindig háromszor annyit keresnek a fejlett világbeliek, mint a feltörekvő országok munkavállalói.

Ez elég jól látszik a lenti grafikonon, ami a globális havi átlagbérek eloszlását mutatja a világban 2000-ben és 2012-ben, vásárlőerő-paritással kiigazított dollárban:

Látszik, hogy Kína és India dolgozói öles lépteket tettek az utóbbi évtizedben a gazdagodás útján, miközben a fejlett országokban ez nagyon lassan ment, de az is, hogy a köztük lévő szakadék még mindig elég nagy.

Az is igaz, hogy a valós helyzet nem ennyire rossz, mivel minél szegényebb valaki, a bérek annál kevésbé számítanak a többi jövedelemforráshoz képest (önfoglalkoztatás, állami vagy egyéb társadalmi juttatások).

Ok, de akkor mi legyen? Az ILO nem fut bele abba a hibába, hogy mindenhol működő sikerrecepteket áruljon, szerintük minden országban más-más intézkedéseket kellene kombinálni a kormányoknak. Az biztos, hogy érdemes figyelembe venni, hogy az adózatáson és az újraelosztáson túl is vannak is eszközök a méltánytalan munkapiaci helyzetek enyhítésére. A kisebb cégek pedig általában elég jó foglalkoztatók a nagyvállalatokhoz képest, viszont nehezen jutnak a forráshoz, ezen is lehetne segíteni.

Szükség lesz nemzetközi együttműködésre is, mivel az senkinek sem jó, hogy a bérek visszatartásával akarnak egymással versenyezni az országok. Ha mindenki úgy akar exportot növelni, hogy a béreket és a jóléti jutattatásokat szorítja le, abból elég súlyos visszaesés lehet.