A rendszerváltás utáni első évtizedekben, a demokrácia és a piacgazdaság szabályait még csak tanuló, a magyar átlagnál erkölcstelenebb, de nem butább vagy lustább fiatalként nem tudtam szabadulni a politika bűvköréből. Tervem - ami tökéletesen egybevágott korombeliek ezreinek tervével - csak annyi volt, hogy belépjek valamelyik párt ifjúsági szervezetébe, aztán szépen felfelé araszolva a ranglétrán, hol feltétlen lojalitást, hol nagy munkabírást mímelve

eljussak a felső-középosztály gondtalan, nyugati színvonalú mindennapjaiig.

Eleinte sok olyan párt volt Magyarországon, amelynél tervem megvalósíthatónak tűnt, aztán az évek előrehaladtával egyre kevesebb. Végül 1998 őszén ébredtem arra rá, hogy engem nem általában vonz a hatalom, a lopás és a pöffeszkedés, hanem specifikusan fideszes kispöcs szeretnék lenni. Nem elsősorban azért, mert éppen ők voltak hatalmon, hiszen akkor még azt gondoltam, ez az állapot nem tarthat örökké. Inkább az akkor még vezetői szinten is relatíve fiatal párt alsóbb szintjein dolgozó kispöcsök győztek meg, akik fáradhatatlanul dolgoztak a nepotizmus és a korrupció új és hatékony módszereinek kidolgozásán és implementálásán.

Éreztem, hogy nekem ebben a csapatban van a helyem, és a következő évek igazoltak is. 2002 és 2010 közt nem volt könnyű, de 2006 végétől az okosabbja - például én - már tudta, hogy hamarosan eljön a fideszes kispöcsök kánaánja. A 2010-es kormányváltás után néhány fontos pozíciót még meg tudtak kaparintani idősebb szakemberek, ám ők gyakorlatilag hónapokon belül lemorzsolódtak. Azóta legfeljebb azokkal a 80 feletti elmebetegekkel kell osztozkodni, akiktől maga Orbán Viktor is fél egy kicsit. A maradék mind a kispöcsöké.

Klasszikus fideszes kispöcsként kezdte a jelenlegi hatalom szinte valamennyi erős embere. A Miniszterelnökséget Vezető Miniszter Úr például egy jelentéktelen vidéki város polgármester táskahordozójaként kezdte, amely szót kizárólag olyan emberek használják, akiknek a kispöcs kimondhatatlanul trágár. Vagy ott van a Külügyminiszter Úr, akinek a képe több kiadáson át szerepelt a Magyar Értelmező Kézisszótár kispöcs (fideszes ~) címszavánál. Az ő felemelkedésüket látva biztos voltam abban, hogy 1998-ban jó lóra tettem.

2014 végén azonban egzisztenciális válságba estem.

Ekkor tudtam meg, hogy a magyarok, akik oly’ sok mindent képesek utálni, gyűlölik a fideszes kispöcsöket is. Nem is annyira a közvéleménykutatási adatok ijesztettek meg, hanem amikor elkezdtem érzékelni a közhangulaton, hogy ahogy Gyurcsányék a hazugság szinonimája lettek, úgy a Fidesz a lopásé. Isten látja a lelkem, soha, semmilyen problémám nem volt a közpénzek lenyúlásával, az viszont nagyon zavart, hogy ilyen sokan utálnak.

Ettől a hirtelen gyűlölethullámtól egészen magamba fordultam, és alaposan végiggondoltam a a rendszerváltás óta eltelt 25 magyar évet. Miért akartam én egyáltalán politikaközeli kispöcs lenni valami tisztességes munka helyett? Hát persze, hogy elsősorban lustaságból és jellemhibából, de azt is gondoltam, hogy így rövid időn belül hatalmas, érinthetetlen, gazdag és népszerű leszek. És most már nem vagyok ebben egyáltalán biztos.

Tényleg magasra lehet jutni fideszes kispöcsként, hiszen aki közülünk az utóbbi 10 évben nem lett parlamenti képviselő, polgármester vagy valamilyen közpénzből működtetett intézmény vezetője, az vagy direkt nem is akart, vagy teljesen hülye, vagy nem is igazi fideszes kispöcs. Csak akkor éri meg kispöcsként létezni, ha az ember szeme előtt ott lebeg a sokkal feljebb mászás közeli lehetősége. Most viszont már tudom, hogy ebben az országban politikai pályán valójában nem éri meg magasra jutni.

Nem szeretem, hogy az emberek utálnak. Nem szeretem, hogy egy szaros 100 milliós házért (ami ráadásul a nyomorult agglomerációban van) kvázi keresztre feszítenek. Nem szeretem, hogy választók kegyeit kell keresnem, és főleg nem szeretem, hogy négyévente meg kell magam méretnem valamilyen választáson. Nem szeretem a nyilvánosságot, és nem szeretem, hogy a pofám kell adnom politkikai döntésekhez. Az emberek nagy része utál, látom, mi folyik az interneten, és most már ott tartunk, hogy néha a boltban is látom az arcokon az undort. Nem ezért lettem fideszes kispöcs, és nem szeretnék odáig süllyedni, hogy egy mocskos pályaudvaron nekem kelljen idegenellenes hazugságokat sorolnom, csak hogy így bizonyítsam, lojális vagyok és mindenre elszánt.

És ekkor rájöttem a megoldásra.

2015-ben már sem én, sem a magyar demokrácia nem vagyunk se fiatalok, se tapasztalatlanok. Egyikünk vége sincs már beláthatatlanul messze. A hátra lévő években pedig nem fideszes kispöcs szeretnék lenni, hanem stróman.

Továbbra is az igazán nagyok mellett szeretnék dolgozni, bizalmasukként érezni mámorító illatukat, élvezni közelségük minden előnyét. De nem szeretnék semmiféle politikai hatalmat gyakorolni, a lehető legtávolabb szeretnék maradni a nyilvánosságtól és a kibaszott magyar állampolgárok szeszélyeitől. Sok pénzt szeretnék, de nem túl sok munkát, és hogy végre enyém legyen az a kényelmes, nyugatias lét, amit a rendszerváltás óta teljes joggal követelek.

Nem arra vágyom, hogy a délelőttjeimet bizottsági üléseken, az estéimet pedig a tévéhíradóban töltsem, és nyaralásra se jusson időm. És hogy amikor véletlenül jut, attól kelljen rettegnem, hogy valami túlbuzgó seggfej lefényképez az Abu Dhabi reptér Diamond First Class Lounge-ából kilépve, aztán elküldi a Blikknek. Nem bulvárlapokban akarom mutogatni a családi boldogságomat, hanem csak egy jót kúrni felelősség és lelkiismeret nélkül.

Fideszes kispöcsként az ember örökké attól retteg, hogy a főnökei feláldozzák valami politikai botrányban, csak hogy a saját bőrüket mentsék.

De ha strómanként te intézed az üzleteiket és mindent tudsz az igazán mocskos ügyekről, sokkal inkább egymásra vagytok utalva. És egyébként is, minek dobnának oda a közvéleménynek egy olyan embert, akiről senki sem tudja, hogy kicsoda?

A háttérben dolgozni semmivel sem megerőltetőbb, nem kellenek hozzá jobb képességek, viszont még tanulni is lehet valamit, nem úgy, mint egy vidéki polgármesteri hivatalban. Ha az ember ügyvédként, könyvelőként vagy üzletkötőként lehúz néhány évet valami közpénzek átjátszására létrehozott vagy egyszerűen csak nagybani lopásra szakosodott sötét intézménynél, olyan tudással gazdagszik, amit egyszer akár a piaci szférában is alkalmazhat.

Na nem mintha ilyesmire vágyna az, aki infrastrukturális fejlesztésekkel, gázkereskedelemmel vagy kormányzati PR-megbízásokkal foglalkozik, de ha mást nem, legalább angolul megtanul az ember, meg élhet egy kicsit Svájcban, a bankszámlák közelében. És ennyi idősen egy felelős ember igenis készüljön fel minden lehetőségre, még arra is, hogy egyszer megbukik ez a kormány is, ha már ilyen sokan utálják. Mi lesz akkor a fideszes kispöcsökkel? Mindannyian fenn fogják tudni tartani megszokott életszínvonalukat? Egymillió százalék, hogy egyikük ellen sem indíttat nyomozást a népharag? Én csak abban vagyok biztos, hogy ránk, strómanokra minden komoly magyar politikusnak szüksége lesz.

(Kép a fejlécben: flashandbones.tumblr.com)