Ma délután kezdődik az európai pénzügyminiszterek találkozója, ahol most már tényleg el kellene dőlnie, hogy sikerül-e valami megoldást találni a görög hitelmegállapodásra. Ha nem sikerül, akkor bajok lehetnek. Még közelebb kerül a görög csőd és eurózóna-kilépés, aminek talán nem lennének olyan durva pénzügyi következményei, mint az előző adósság-átstrukturáliskor, 2011 őszén lettek volna, de a politikai és hangulati folyományokat nagyon nehéz előre felmérni. (Igaz, az Európai Központi Bank még hetekig életben tarthatja mesterségesen a görög bankokat.)

De miért olyan nehéz ez a megállapodás? Mert

mindkét oldalon nemzetállami politikusok állnak, akiknek kötve van a keze.

Az őrültet játszó adós

Az egyik oldalon Görögország igyekszik meggyőzni hitelezőit, hogy ha nem kap engedményt, akkor bármilyen őrültségre képes. A frissen megválasztott, balos és megszorításellenes kormánya nevében Yanis Varoufakis pénzügyminiszter – közgazdászként ismert játékelmélet-szakértő – sokszor körbeutazta Európát, és mindenhol előadta, hogy akár a csődig is elmennek, csak legyen vége a hitelprogramnak (a mai pénzügyminiszteri találkozó előtt is megjelentetett egy keményvonalas vezércikket a New York Timesban).

De a görög csőd nem csak nekik, hanem a hitelezőiknek is fájdalmas lenne – főleg azért, mert most már a leginkább nem bankok, hanem kormányok, így az európai mentőalap, az EFSF és az Európai Központi Bank birtokolják a görög államadósságok nagy részét.

Viszont a görög taktika legalább kettős, de inkább hármas: úgy kell engedményeket elérniük, hogy közben ésszerűnek kell látszaniuk, és senkinek ne kelljen az otthoni választói előtt vesztesként kijönnie az ügyből. Ezért az utóbbi hetekben már az mondták, hogy nem kérnek adósságleírást, csak átrendezést mindenféle új pénzügyi eszközökkel (például növekedéshez kötött kötvényekkel), és hogy a hitelprogramban előírt strukturális reformok közel háromnegyedét maguktól is végrehajtanák, csak azokat nem, amik a hazai szegényeket büntetik tovább. De a görögök az engedményekkel se mehetnek el túl messzire, hiszen Varoufakis a saját pártján, a Szirizán belül jobbos elhajlónak számít, ha még engedékenyebb lenne, akkor gyorsan megfúrnák belülről.

A büszke hitelezők

A másik oldalon pedig az európai hitelezők igyekeztek egységesen kizárni bármiféle engedményt. Legutóbb éppen ma nyilatkozott úgy Wolfgang Schauble német pénzügyminiszter, hogy nem túl bizakodó bármiféle megállapodásban, mert a görög választók egy felelőtlenül viselkedő kormányt választottak meg. (A leereszkedő beszólásra gyorsan hasonló mélységben válaszolt a görög kormányszóvivő, szerinte meg a németek a felelőtlenek.)

Pedig nem könnyű a német politikusok helyzete sem. Épp a hétvégén jutott be a hamburgi törvényhozásba az euró- és mentőcsomag-ellenes AfD párt, akik nagyrészt Merkelék kárára, a görögellenes hangulatot meglovagolva erősödnek. Közben pedig olyan tekintélyes német megszólalók, mint a Jürgen Stark, az Európai Központi Bank korábbi tekintélyes kormányzótanács-tagja gyakorlatilag a német kulturális fölénnyel magyarázzák Németország gazdasági sikereit.

Nincs győztes

Az igazi gond közben éppen az, hogy a politikusok szavait figyelve úgy tűnhet, mintha itt nemzetek vagy kultúrák felelősségében kellene keresni a válság okát, ami teljes félreértése a helyzetnek. Az igazi probléma a valutaunió, azaz az euró maga, ami teljesen más szerkezetű és intézményrendszerű gazdaságokat fűz össze. A rendszer logikája az, hogy itt-ott válságok törnek ki, és olyankor valakinek fizetnie kell, jó esetben közösen vállalva a terheket.

Mivel egy valutát használnak és közös a jegybankjuk, ezért nem lehet Németország és Görögország gazdaságának sorsát – és a rendszer többi tagjáét – teljesen egymástól elkülönítve szemlélni. A közös devizaárfolyam és a közös jegybanki kamat teljesen más módon hat a rendszer részeire. Persze, számít, hogy nemzeti szinten milyen a gazdaságpolitika és az intézményrendszer minősége, de ugyanilyen fontos, hogy mivel nincs nemzeti szintű árfolyam-politika, amivel le tudnának értékelni az országok válságos helyzetben, ezért az országok és szektorok közötti kiegyensúlyozás valamilyen más formájára lenne szükség.

Most épp az a helyzet, hogy Németország viszonylag versenyképes vállalatainak szuper a felállás, hiszen olcsó az euró, és nagyon olcsón jutnak hitelekhez. Ez meg is látszik az éppen ma kiadott külkereskedelmi számokon: az eurózóna egészének 195 milliárd euró többlete volt a világ többi részéből szemben 2014 egészében, csak ebbe 201 milliárd euró többletet egymaga Németország tett bele, (és még 58 milliárd eurót Hollandia). Magyarul a német felhalmozási többlet annyira hatalmas, hogy egymaga ellensúlyozza az eurózóna többi részét.

De ez nem volt mindig így: a kétezres években, a válság előtt még mindenki arról beszélt, hogy Németország a beteg ország Európában, hiszen sokkal lassabban növekedett a többieknél, és demográfiai okokból a kilátásai sem voltak túl jók.

Most viszont tényleg nem lehet azt mondani, hogy Görögország ne szenvedett volna eleget gazdasági értelemben. Az országot hitelező hármas egyike, az IMF sem vitatja, hogy a görög gazdaságot még az alapállapothoz képest is tönkrevágta a három és fél évvel ezelőtt kötött hitelmegállapodás. Nem csoda, hiszen a megszorítások bizonyos értelemben (ha csak a GDP és az adósság arányát nézzük) rontották a görög adóssághelyzetet, az adósságállomány sem lett igazán fenntartható.

Mindenesetre ma egy olyan megállapodást kellene kötni, amint mind a németek és a többi hitelező, mind a görögök sikerként mutathatnak fel a választóik előtt, viszont gazdaságilag is van értelme. Ez elvileg nem lehetetlen, csak az eddiginél nagyobb engedékenységre és politikai kreativitásra lenne szükség hozzá.