Az iskolát a tankötelezettség kezdete óta mindig kritikák övezték. A szakmai bírálatok részben jogosak és szükségesek is egy társadalmi intézmény esetében, amely a 20. század kezdete óta sok országban a lakosság egészének életét befolyásolja. Ám pontosan ezért súlyos felelősség terheli mindazokat, akik sommás, manipulatív ítéletet mondanak az iskolai tanulásról.

Scheer Katalin Origón megjelent írásának már a címe is súlyos kijelentés: "Az iskola nemcsak megbetegít, hanem butává is tesz". A cikk nem más, mint nyílt propaganda a modernizáció egyik alapvető vívmánya, a közoktatás ellen, ahol az iskolák "a katonai mintára kialakított porosz iskolák jogutódai". Csak az utóbbi félmondatban két hamis állítás szerepel: a "porosz" iskolákat soha nem szervezték katonai mintára, ám ha így lett volna, akkor sem lennének a hazai állami iskolák az utóbbiak "jogutódai". A "porosz" és "angolszász" iskola szembeállítása szintén hamis és félrevezető: A. S. Neill, az alternatív nevelés ikonja éppen a brit iskola tekintélyelvűségét igyekezett távol tartani az egyébként sokak által dicsőített, mások által súlyosan bírált Summerhill iskolától.

Jürgen Dietrich és Hanz-Elmart Tenorth „A modern iskola kialakulása és működése” című munkájukban részletesen bemutatják:

az iskolarendszereket érintő sommás bírálatok jellegzetességei közé tartozik, hogy néhány "empírikusan jogos felvetést időn és régiókon túl általánosnak tüntetnek fel".

Csakhogy az állami iskolák (az itthoniak is) folyamatosan változtak az elmúlt évtizedek során, többek között átvették a Scheer cikkében is kiemelt reformpedagógia számos módszerét. Az iskolák története azt mutatja, hogy a szakemberek és a döntéshozók, valamint a gyakorló pedagógusok túlnyomó többsége számára mindvégig fontos volt, hogy javítsák az oktatás minőségét, folyamatosan keresték az igazán hatékony módszereket. Az alternatív iskolák viszont valójában nem tettek egyebet - hívja fel a figyelmet Dietrich és Tenorth -, mint hogy erényt kovácsoltak a korai iskolák "szükségből kialakított gyakorlatából". Visszatértek az osztatlan iskolához, a falusi iskolák egytanítós rendszeréhez: a Waldorf iskolában ma is 8 éven át ugyanaz a tanár tanítja a különböző tárgyakat.

Többek között Pukánszky Béla „A gyermekkor története” című munkájában olvasható, hogy

a tankötelezettség kezdetén, 19. század első évtizedeiben amiatt aggódott a közönség, hogy az iskolába járás miatt túlságosan megnövekszik a gyerekek idegrendszerének tömege,

orvosok, pedagógusok azzal riogattak, hogy rövidlátás, fejfájás, orrvérzés vagy szűkmellűség lesz az iskolába járás következménye. De nem azoknak a gyerekeknek az egészsége károsodott, akik iskolába jártak, hanem azoké, akik a gyárakban, üzletekben, bányákban, vagy a mezőgazdaságban dolgoztak iskolába járás helyett.

Az általános tankötelezettség egyik célja éppen az volt - és lenne ma is a világ számos országában, ahol gyerekek állnak a futószalag mellett - hogy megakadályozza, vagy korlátozza a gyerekek dolgoztatását.

Mindig voltak és vannak jó és kevésbé jó iskolák, és általában népszerűbb az iskola azok körében, akiknek jobban megy a tanulás és az iskolai környezete nem tér el gyökeresen az otthoni környezetétől. De az bátran kijelenthető, hogy a legrosszabb iskola is jobb körülményeket teremt, mint az, ha a gyerekek nem járnak iskolába, hanem dolgoznak, vagy dolgozó szüleik felügyelete nélkül a városok utcáin csavarognak, önmagukat és a közbiztonságot veszélyeztető bandákba verődve. Az oktatás körülményeire mindenütt pozitív hatással volt az állami kontroll, amely korlátot szabott a magánintézményekben uralkodó, Dickens és Charlotte Brontë könyveiből jólismert önkénynek.

Az az állítás, hogy az iskolában elbutulnak a gyerekek, egyszerűen abszurd. Az elmúlt másfél évszázad tudományos-technikai forradalma, az általános választójog, a középosztályosodás mind olyan történelmi fejlemény, amely elválaszthatatlan a tankötelezettségtől, az iskola által közvetített műveltségtől és tudástól. De nemcsak a történelem menete igazolja az iskola drámai hatását az egyének gondolkodására.

Kultúrközi kutatások konkrét és szemléletes bizonyítékokat találtak a tanulók és a kimaradók és gondolkodásmódja közötti különbségekre.

Sylvia Scribner magyarul is olvasható tanulmányában olyan feladatokat adott libériai és mexikói felnőtteknek, amelyekben egyszerű következtetést kellett levonniuk, például: "A kutya és a ló mindig együtt vannak. Most itt van a ló. Mit gondol, hol van a kutya?". A vizsgált kultúrákban az írástudatlan népességnél a helyes megoldások aránya alig volt nagyobb a véletlennél. Az iskolázott és iskolázatlan válaszolók között azonban drámai volt a különbség: "A döntő ugrás egészen alacsonyan helyezkedik el, 2-3 iskolában eltöltött évnél" - írja Scribner.

Történelmi és szociológiai példák sokasága cáfolja azt a Scheer írásában többször is kiemelt állítást is, amely szerint az állami rendszerben működő iskola "agymosást" hajtana végre a gyerekeken. A 19-20. századi baloldali mozgalmak résztvevői valamennyien állami, a pedagógiai tekintélyen alapuló iskolákban tanultak, a Rákosi korszak iskolái, amelyből az 1956-os forradalom fiatal résztvevői kikerültek, szintén nélkülöztek minden „alternativitást”. Az iskolai tanulás negyven éve sem tette a volt szocialista országok lakosságát a rendszer lelkes hívévé, pedig hasonló propagandát fejtett ki a már bontakozóban lévő tömegkommunikáció is. Ezek a tények arra is rámutatnak, mennyire hamis Scheer cikkének azon tétele, amely szerint tekintélyelvű iskolából nem kerülnek ki "demokraták". Igaz, kevesen vállalkoznának rá, hogy meghatározzák, kik is lennének az utóbbiak, de az kétségtelen, hogy

a modern polgári demokrácia megteremtői Európában a 20. század kezdetén többnyire szintén "tekintélyelvű" iskolában tanultak.

Persze a "tekintélyelvű iskola" is durva általánosítás csupán. Minden iskolában vannak, voltak és lesznek jobb és rosszabb pedagógusok és a nívósabb tanárok a legszigorúbb diktatúrában is találtak csatornát, amelyen el tudták küldeni a diákoknak saját üzeneteiket.

A gyerekek egyébként sem passzív résztvevők, nem kiszolgáltatott bábok az iskolában. Alfred Binet, az intelligenciamérés úttörője, az egyik legkorrektebb megfigyelő már az 1900-as évek kezdetén arra hívja fel a figyelmet, hogy

az iskolai osztályban "a gyermek jelleméhez.... a sokaság befolyása adódik".

Ez bonyolítja a pedagógus munkáját, nem szabad ugyanis felednie, hogy "a gyermektársadalom oly egyesülés, amely ellene irányul: bizonysága ennek, hogy a gyermekek ki nem állhatják a besúgást" A tanítónak törekednie kell, hogy "féken tartsa és irányítsa e kis csoport erejét, amely annál tevékenyebb, minél többen vannak a növendékek". Még a leghagyományosabb középiskolák is gyakran váltak haladó, lázadó mozgalmak fészkévé az elmúlt évszázad során: az autoritással való találkozás során meg lehet tanulni a stratégiát is, amely felhasználható a tekintéllyel való szembeszegülésben. Ma már egyébként a diákok befolyásgyakorlásának intézményes csatornája van: Magyarországon is minden iskolában működnek diákönkormányzatok. A Scheer irományából kirajzolódó ábrának - az iskola "futószalagjáról" "szükségszerűen" önállótlan, kooperációra éretlen, egyforma gyerekek kerülnek ki - nem sok köze van a valósághoz.

Scheer cikke szinte egyáltalán nem utal a sok könyvtárt kitevő pedagógiai szakirodalomra, és az esetlegesen idézett források is pontatlanok. Az "iskolátlanító" mozgalmak ikonjának, Iván Illichnek (aki nevét Lenin iránti tiszteletből vette fel) iskolával kapcsolatos mondandója sokkal inkább megfelel a neokonzervatív jobboldal eszmevilágának, mint a baloldalénak: többek között azért ellenzi a tankötelezettséget, mert a dél-amerikai gyerekek többsége úgysem végzi el az iskolát. "Az emberiség fele sohasem tette be a lábát az iskolába. Nem találkoztak tanárral, ezért nem is tudtak honnan lemorzsolódni." - szögezi le. Szerinte az afro-amerikaiaknak sem használ, hogy 12 éven át iskolába járnak, a társadalmi esélyeik nem nőttek ezáltal, de a tankötelezettség megakadályozta, hogy a "saját kezükbe vegyék" saját oktatásukat.

Scheer cikkének „posztergyereke” André Stern, aki könyvének címe szerint sohasem járt iskolába. Állítása szerint úgy tanult meg három nyelven, zenélni, hangszereket készíteni és még sok minden mást, hogy a szülei egyáltalán nem tanították, sőt abba sem szóltak bele, mivel tölti az idejét. (Úgy tűnik, hogy a kiskorút veszélyeztető magatartásuk elkerülte a francia gyermekvédelem figyelmét.) Kizárólag "belső motiváció" és nem külső kényszer irányította. Így "önszabályozó gyerek" lett belőle, aki nem fél, alig van benne agresszió, nem hódol be tömegérzelmeknek, érzelmileg igényes, őszinte - egyszóval ő az, akit Jean Jacques Rousseau "tökéletes gyermeknek" nevezne. Sokan minden további nélkül elfogadják a spontán zsenivé serdült csodagyerek történetét, ám még ha az maradéktalanul igaz is, kérdés, hogy miért lehetne/kellene egyetlen esetből általánosítani, miközben rengeteg olyan esetről tudunk, amikor az iskolából kicsúszó gyerekek élete teljesen kilátástalanná vált. Épp ezért végtelenül elkeserítő, hogy Stern könyvét olyanok is pozitív példaként említik a Facebookon és más csatornákon, akik egész életüket a nevelés-oktatás ügyének szentelték.

"Ma Magyarországon unschoolingról beszélni eléggé elrugaszkodott dolog" - kesereg Scheer Katalin - mintha az is az ország elmaradottságának a tünete lenne, hogy itt a gyerekek iskolába járnak. Igaz, vannak, akik nem: vajon Scheer jó dolognak találja, hogy a leghátrányosabb társadalmi csoportok gyerekei tömegesen morzsolódnak le, kezdenek kilátástalan felnőtt életet fiatal, tizenéves korukban?

Látszólag jóval jobb feltételek várnak a felső-középosztály gyermekeire, akik számára a szülők otthon igyekeznek biztosítani a tanulást. Az otthoni tanulás (homeschooling) híveinek száma különösen az Egyesült Államokban gyarapodik viszonylag gyors ütemben.

Az iskola elutasítása egyaránt jellemző a szélsőséges bal- és jobboldali mozgalmakra

- hívja fel a figyelmet az oxfordi kutató, James Aber. Mindkét mozgalom hívei csalódtak a társadalmi intézményekben és abban bíznak, hogy a gyerekeik sikeresebbek lesznek társadalomjobbító törekvéseikben, ha a szülők értékeiket viszik tovább. Félő, hogy hamis illúziókat kergetnek, hiszen, mint korábbi példáink mutatták, a gyerekek nem mechanikus hordozói az értékeknek.

Az iskolának emellett az is a célja, hogy megismertesse a gyerekeket a saját családjáétól eltérő normákkal is,

másként nemigen valósul meg a liberális eszmevilágban alapvető szabad választás az értékek között. Az otthoni tanulás esetében a szakszerűség is csak igen nagy költségek árán biztosítható, ez a lehetőség tehát csak azok számára jelent pozitívumot, akiknek a családja képes kitermelni a képzett pedagógusok bérét, vagy megengedheti, hogy az egyik szülő feladva munkáját főállású pedagógussá váljon. Az otthonukban "strukturáltan" (tanterv alapján, szakszerű irányítással) tanuló gyerekek a kanadai Martin-Chang és munkatársai tanulmánya szerint valóban jobban teljesítettek, mint az állami iskolába járó társaik, ám azok, akiknél nem teljesültek ezek a feltételek, sokkal gyengébb eredményt értek el.

Az Egyesült Államokban attól tartanak az oktatási szakemberek, hogy az iskolából kimaradók növekvő aránya az oktatási költségvetés visszavágásához fog vezetni - ennek pedig azok a milliók isszák meg a levét, akiknek nincs sem pénze, sem lehetősége a gyerekek otthoni tanítására. A helyzetnek persze haszonélvezői is vannak: egyebek mellett pont az alternatív iskolák, amelyek némi ellenszolgáltatás fejében kimentik az ártatlan gyermekeket az állami oktatás vaskarmaiból. Épp ezért félő, hogy az állami oktatás elleni hasonló támadások nem kizárólag a szakmai lelkiismeret termékei, hiszen az alternatív iskolák - a cikk csattanójában felbukkanó Vekerdy Tamás nevével összefonódók is - maguk is szolid és biztonságos üzleti vállakozások.

Vajda Zsuzsanna, pszichológus

(A borítókép a Pink Floyd "The Wall" című számának klippjéből származik - a szerk.)