Miért választunk meg újra és újra idiótákat?

  • Alig van szakma, aminek rosszabb lenne a társadalmi megítélése, mint a politikusoké. Nem csak Magyarországon, de szinte mindenhol a világon. Nevük összeforrt az inkompetenciával, a korrupcióval, a hazudozással, ennek ellenére mégis rengeteg ember szavaz rájuk. És persze akadnak köztük becsületes és ügyes emberek, azért elsősorban sehol sem ez a kép él róluk. 
  • De miért van az, hogy országok népei hajlamosak nem a legfényesebb elmékre bízni életük kormányzását? 
  • A Guardian tudományrovatában Dean Burnett szedte össze mindazt, amit a pszichológia erről a kérdésről állítani tud. 

Ha nézted már valaha valamelyik KNDP-s napirend előtti felszólalását a parlamentben, akkor pontosan ismerheted ezt az érzést. Ahogy egyszerre zavarba ejtően kínos, lehangoló és közben a maga bizarr módján valahol borzasztóan szórakoztató is, hogy ennek az összevissza beszélő, szemmel láthatólag nem túl okos embernek ekkora befolyása lehet az országod sorsára.

Ez az érzés egyáltalán nem korlátozódik Magyarországra, még akkor sem, ha titkon azért érezzük, hogy akadnak magyar politikusok, akik simán beférnének egy sötétség-világválogatottba. De világszerte emberek milliói osztoznak rendszeresen ezen az élményen:

kik ezek az idióták és hogy kerülhettek oda?!

A kérdés egyidős a demokrácia történetével, és természetesen a szociálpszichológiának bőven akad minderre válasza. Ezeket szedte össze a Guardian cikke.

  • A magabiztosság ereje

Az önbizalomtól duzzadó emberek jóval meggyőzőbbek. Ezt számos kutatás alátámasztotta már, a kérdést legtöbbször bírósági tárgyalásokat idéző kísérletekben tesztelték, és rendre az derült ki, hogy egy magabiztos szemtanú sokkal jobban meg tudja győzni az esküdteket, mint egy hezitáló, bizonytalan tanú. De ugyanez a mechanizmus érvényesül a klasszikus használtautó kereskedő és ingatlanügynök archetípusánál, amikor a tartalmat bőven felülírja a kommunikációs forma. És persze a politikusoknál is, akiket ma már világszerte kommunikációs tréningek sokaságával készítenek fel erre a szerepre.

Az önbizalom mindezek mellett pedig furcsa dolog. Ismert a Dunning-Kruger hatás nevű jelenség, ami azt írja le, hogy általában a kevésbé intelligens vagy kevésbé hozzáértő emberek jóval nagyobb önbizalommal bírnak egy-egy kérdéssel kapcsolatban, mint azok, akik valódi tudással rendelkeznek a témáról. A másik fontos tényező, hogy már ahhoz is kell egy bizonyos fokú intelligenciaszint, hogy az ember képes legyen önhibáit felismerni, önértékelés során reflektálni saját hiányosságaira.

Azaz ha azt akarjuk, hogy egy igazán magabiztos politikus képviseljen minket, akkor vélhetően nem egy intelligens ember megválasztása a legszerencsésebb választás a számunkra. Persze az önbizalom-túltengésnek is megvannak a maga hátulütői, szintén kutatásokból ismert, hogy ha egy magabiztos embert érnek hazugságon vagy tévedésen, az sokkal jobban árt a hitelességének, mintha egy nem magabiztos emberrel történne mindez. Innen pedig a cikk szerint egyenesen következik a politikusok jellemzően negatív megítélése, hiszen esetükben magabiztosság társul rendre olyan ígéretekkel, melyeket aztán nem tudnak betartani.

  • A politika ráadásul komplikált ügy

Átlátni egy állam működését elképesztően bonyolult kérdés, egy egész államigazgatási apparátus kell mindehhez. A politika a sajtóval karöltve mégis úgy formálódott közös evolúciója során, hogy az ezzel kapcsolatos összes ismeret birtokosává kötelezően a politikust tette meg, aki viszont természetesen nem láthat át személyében mindent. Egy jó politikus az itt fellépő hiányokat pedig természetesen magabiztos fellépéssel leplezi, saját személyiségjegyeit az adott bonyolult kérdés elé helyezve.

MTI Fotó: Kovács Attila

És az is igaz, hogy a választópolgárok közül is csak kevesen szeretik magukat beleártani komoly kérdésekbe. Az emberek számára általában nem áll rendelkezésre elegendő idő, hiányzik a szükséges erőforrás vagy elkötelezettség, hogy egy-egy bonyolultabb, elsőre nehezebben átlátható kérdésben kellő tájékozottságra tegyenek szert. Viszont (szerencsére) a politika, főleg a demokratikus társadalmakban, az emberek bevonására kell épüljön.

Számos pszichológiai vizsgálat mutatta már meg, hogy az emberek szeretik magukat célorientáltnak feltüntetni, az érzés pedig, hogy befolyásolhatnak valamit, komoly motiválóerőként hat. Innen fakadhat sokak politikai aktivitása. Ugyanakkor ha e politikusokkal közös elérendő célért folytatott út során olyan fogalmakkal találkoznak, melyek megértése komolyabb befektetett energiát igényelne, sokak elrettenhetnek. Ezért van, hogy amikor egy magabiztos személy azt állítja, hogy létezik egyszerűbb út, azt sokan találhatják nagyon kielégítőnek.

Ezt írja le Parkinson trivialitás-törvénye, ami szerint az emberek könnyedén sokkal több időt szánnak valami triviális kérdésnek a megoldására, amit értenek, mint egy olyan probléma megoldására, amit nem. Az előbbi eset ugyanis jóval több hozzájárulási lehetőséget ígér. Az emberek pedig odavannak a triviális dolgokért, azaz egy kevésbé intelligens ember számára kifizetődő út lehet, ha az összetettebb struktúrákat leegyszerűsíti elnagyolt, és nyilván a lényeget elveszejtő válaszokra.

  • Az emberek szeretnek kapcsolódni 

George W. Bush esetében mindig előjövő politikai közhely, hogy ő olyan típusú elnök volt, akivel az emberek úgy érezték, meg tudnának inni egy sört. Lehet, hogy nem a legkifinomultabb elme, de biztos lehetne vele miről dumálni. Az emberek pedig minden létező kutatás szerint az ilyen politikusokat kedvelik, míg az elitellenesség, azaz a legelterjedtebb társadalmi normáktól való eltérés negatív megítélése világszerte feltárt jelenség.

Minden embert előítéletei vezetnek, ezek mentén szerveződik életünk. A különbség abban lehet, hogy ki mennyire tudja feltárni meg megérteni a saját döntéseit befolyásoló előítéleteket és sztereotípiákat. Ugyanígy, az emberek többsége hajlamos arra, hogy saját társadalmi csoportját favorizálja, tekintse azt a társadalomtudomány akár osztálynak, akár státuszcsoportnak. E favorizálás pedig leginkább abban nyilvánulhat meg, ha saját csoportjukat egy másik csoport rovására tudják kiemelni, megerősítettnek érezni.

És ezekben a viszonyokban bizony nem mindig lehet racionális tényezőket felfedezni, ezeket sokszor olyan tényezők mozgatják, melyek ellentmondanak a világban fellelhető tényeknek is. Emiatt fordulhat elő az is, hogy számos választópolgár jobban szeret olyan kijelentéseket hallani, melyek beleillenek ebbe a világképbe. Sőt, fordítva fogalmazva, sokan kifejezetten nem szeretnek olyan dolgokat hallani egy politikustól, amilyen dolgokat nem szeretnének hallani. Ezért lehet az, hogy egy politikus, aki összetettebb összefüggésekre mutatna rá a világban, melyek egyes elemei esetleg ellentmondanak annak a világképnek, ami az adott társadalmi csoport számára kedves, jóval kisebb támogatásra számíthat, mint az a szereplő, aki elhallgatja (vagy nincs is tudatában) a világképet nem támogató tényeknek, és csak a létező előítéletek mentén vázol fel nem túl kifinomult dolgokat.

Ezekben persze semmiféle új felismerés nincs. És ahogy Burnett is írja, ez egy elég szerencsétlen helyzet. De mit lehet tenni, úgy néz ki, hogy a jelenlegi társadalmakban így működik az emberi elme. Mindebből egyáltalán nem következik, hogy fel kéne számolni a képviseleti demokráciát és valami kitüntetett bölcsek tanácsára bízni a nemzetek vezetését. Csak annyi, hogy néha tudatosítani magunkban, hogy ha jobb országban szeretnénk élni, akkor energiát kell szánnunk arra, hogy jobban megértsük a körülöttünk lévő világot, és olyan politikusokat választani, akik ki merik mondani a kényelmetlen igazságokat is.

MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
Koronavírus Hírek, háttér
Kapcsolódó
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok érvényesek 2019. december 2-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.