• Kenesei István egyetemi tanár, nyelvész, 2000 óta a Szegedi Tudományegyetem Nyelvtudományi Doktori Iskolájának vezetője.
• Tanári pályája mellett évtizedek óta követi figyelemmel a felsőoktatási rendszer sorsának alakulását, számos cikkben fogalmazta már meg kritikáit és észrevételeit. 
• Vele beszélgettünk arról, hogy mennyire versenyképes a magyar oktatás, valóban túl sok diplomás végez-e Magyarországon, és hogy miért baj, ha a magyar fiatalok korán elmennek külföldre. 

Szinte már lehetetlen követni az elmúlt években az oktatás terén véghezvitt változtatásokat. A felsőoktatás nagy reformja pedig csak most indul, a kormány a tavalyi év végén tette közzé Fokozatváltás a felsőoktatásban címmel azt a stratégiai programot, aminek alapján a következő években a rendszer átszabását tervezik. A 2030-ig kitűzött célok között van, hogy a szakok számát tizenöt százalékkal csökkentenék, a feladat pedig, hogy a "rendelkezésre álló állami forrásokat a nemzetközi versenyben is bizonyítottan erős területekre lehet koncentrálni, vagyis a gazdaságpolitikában bevált ágazati szemléletű megközelítést a felsőoktatásba is át kell vezetni.” 

Azaz a felsőoktatás átszervezése során gazdasági szempontok írhatnak majd felül minden mást. A tervezet számos szakmai kritikát kapott, kritizálta a Magyar Tudományos Akadémia nemrégiben megválasztott új elnöke, Lovász László is.

A megjelent kritikák közül a legalaposabbnak a Szegedi Tudományegyetem Nyelvtudományi Doktori Iskolája vezetőjének, Kenesei Istvánnak az ÉS-ben megjelent cikke tűnt, ezért őt kértük meg, segítsen megérteni, milyen változások zajlanak jelenleg a felsőoktatásban.

Nincs már párbeszéd

A novemberben megjelent kormánystratégia  a 2010 óta bekövetkezett változtatások továbbvitelével számol. 2010 fordulópont volt Kenesei szerint, mert a hatalom olyan mértékben hatolt be a felsőoktatás irányításába, amire korábban nem volt példa. Az oktatásügy ekkor került be egy olyan csúcsminisztérium alá, melynek két szélén az egészségügy, illetve a kulturális ügyek állnak.

Ennek a strukturális változtatásnak az lett eredménye, hogy olyan területek, amelyeket a megelőző évtizedekben külön szervezetekben kezeltek, most egyetlen minisztérium alá kerültek, ott viszont a közoktatást (új nevén köznevelést) elválasztották a felsőoktatástól, és máig nem látni, hogy a két szint irányítása hogyan érintkezik egymással. Ráadásul azóta a szakképzést kivették az oktatásirányítás kezéből, és áttették a Nemzetgazdasági Minisztérium fennhatósága alá. Ezzel párhuzamosan levitték a tankötelezettségi korhatárt 16 évre, sok fiatalt végleg elzárva a továbbtanulás lehetőségétől.

„A felsőoktatás nem a levegőben lóg, ráépül egy bázisra. És a bázis nagy bajban van. És nem az a baja, hogy átkeresztelik-e a Ságvárit vagy sem, bármennyire is ez van most bedobva témának és ezen vitatkoznak az emberek. Közben az alapgondokról nem beszélünk, arról, hogy az oktatás szerkezete és minősége van nagy bajban. És ez lecsapódik a felsőoktatásban is.”

Kenesei szerint világosan látszik, hogy a közoktatást érintő változtatások hogyan jelennek meg a felsőoktatásban: a gimnáziumok számának csökkentésével csökken az egyetemre jelentkező diákok száma is. De ugyanígy hathat ki például a továbbtanulók számára és színvonalára a PISA-értékek látványos zuhanása is.

És miközben a felsőoktatás működésében leginkább érintettek, azaz az oktatók látják ezeket a jelenségeket, általános tapasztalat, hogy szemben a korábbi évekkel, most hiába emelik fel a szavukat:

„Az alkuhelyzet mindig jelen volt a felsőoktatásban. De mégis az volt a benyomásunk, hogy idővel ugyan, de mindig azok a változtatások történtek meg, melyeket a felsőoktatás művelői szerettek volna látni.”

Kenesei példaként említi erre az egységes felvételi bevezetést vagy az egyetemek összevonásának kérdését. Ezekről éveken át zajlott a szakmai diskurzus, oktatók kardoskodtak szakmai fórumokon az elképzelések mellett, és ha évek alatt is, de végül ezek az intézkedések megvalósultak. Ez tűnt el 2010 óta.

Nincs pénz

A 2010 óta bekövetkezett változások leglényegesebb pontja Kenesei szerint egyértelműen a költségvetés drasztikus megvágása volt. Máig csodálja, hogy a felsőoktatási szféra miért nem kelt ki egyemberként az elvonások ellen.

Az elvonások előtt a GPD 1,1 százalékát szánta a magyar állam a felsőoktatás finanszírozására. Azzal sem voltunk az OECD-országok élmezőnyében. Mostanra ez 0,5-0,6 százalék lett. Ezzel Európa legalján vagyunk.

A kormány ugyan folyamatosan ígér mindenféle pénzeket a felsőoktatás számára, de ezek pályázatos alapon szétszórt EU-s források, nem érdemi segítség. Ahhoz ugyanis strukturális támogatás kéne. Erről pedig nincs szó a kormánystratégiában sem.

„Csak egy példa. Versenyképes európai oktatást akarunk? Egy belépő tanársegéd fizetése bruttó 179 ezer forint. Ezt most hirdessük meg a világban? Minőségileg még jók vagyunk, de nyolc éve változatlan kezdőfizetésekkel ezt sokáig nem lehet fenntartani.”

Jelenleg csak Románia és Bulgária van mögöttünk az unióban a felsőoktatási fizetések terén. Kenesei szerint a magyar felsőoktatás még mindig képes minőségi teljesítményt nyújtani, de már csak a tehetetlenség hajtja.

És közben azt hallani, hogy a természettudományi oktatók arra panaszkodnak, hogy nem tudnak kísérleteket tartani, mert nincs pénz a szükséges eszközökre. Vidéki egyetemekről pedig nem tudnak Budapestre utazni egy hivatalos rendezvényre egyetemi pénzen, mert erre sincs forrás. Ilyen problémákkal az egyetemek öt évvel ezelőtt még nem találkoztak.

A pénzügyi nehézségek mögött egy évtizedek óta hurcolt probléma lapul: a magyar felsőoktatásban nincsenek olyan szabályzók, amelyek szerint finanszírozva lennének az egyetemek. Pedig máshol erre jól bevált eszközök működnek. Kenesei a brit Research Excellence Framework (REF) példáját említi: Nagy-Britanniában rendszeresen felmérik a felsőoktatási intézmények kutatási teljesítményét, és utána egy bizottság megállapítja, hogy mindez mennyit ér, mennyi pénz jár az intézménynek. Az országban egymás mellett létezik az oktatási és a kutatási támogatás, és ezek összegét nem alkuk keretében döntik el, hanem szigorú minősítési rendszer alapján.  Egy adott kiváló kutató oktatói feladatait ki lehet vásárolni úgy, hogy szerződtetnek valakit az óraterhelése átvállalására, mert az egyetemnek jobban megéri, ha szinte csak kutat és publikál. És ilyen rendszer számos más országban is működik.

A magyar felsőoktatásban viszont mindez úgy néz ki, hogy a rektorok járnak alkudozni a kormányhoz. Korábban nálunk is történt néhány kísérlet arra, hogy a tudományos teljesítményt valahogy beleszámítsák a támogatás mértékébe, de ezek ellenére is megmaradt a rektorok alkulehetősége. A minisztérium szerint a létszám alapú mutatók rosszul működtek, mert arra ösztönözték az intézményeket, hogy a szakokat feltöltsék diákokkal, felesleges szakokat felhizlalva ezzel.

És az persze Kenesei szerint is érthető, hogy ha egy intézmény évek óta száz főre hirdet meg egy szakot, de rendre csak húsz emberrel tudja elindítani, akkor ott beavatkozik a minisztérium, és csak húszas kapacitásszámot állapít meg az intézmény számára. De a kormány olyan jól feltöltött, népszerű szakok létszámát kurtítaná, mint a kommunikáció vagy az andragógia. Mert szerintük erre nincs szükség.

„De ezzel kénytelen vagyok vitatkozni. Főleg, ha én fizetem a gyerekem egyetemét, akkor miért ne vállalhatnánk ezt a rizikót?”

Kenesei szerint a kormány átveszi a szülők feladatát, jó szülőként akar a diákok és a szülők helyett gondolkozni. Holott egy minisztériumnak nem ez lenne a dolga. Ráadásul rosszul is gondolkoznak.

Ugyanis szemben a kormányzat túlképzéssel riogató retorikájával, az OECD-statisztikákból (ahova amúgy a KSH szolgáltatja az adatokat) világosan látszik, hogy diplomásnak lenni jó. Jó az egyénnek, és jó az államnak is. Mindenkinek jó, ha több diplomás van.

„Egyszerűen nem értem, miért csukják be a szemüket. Senkiről nem feltételezem, hogy gonosz, és hogy direkt rosszat akar mindenki másnak. De akkor egyszerűen nem értem, miért járnak el így. Szeretnénk látni az érveket.”

- mondja Kenesei, aki szerint miközben az tagadhatatlan, hogy létezik bölcsészkaros-túlképzés, de ebből nem szabad túlzott következtetéseket levonni. Például mert a bölcsészkart jellemzően könnyebb is elvégezni, mint mondjuk egy fizikaszakot. Ezért van, hogy nagyobb a kiszóródás a természettudományos szakokon. És ezért biztosan akadnak olyan bölcsészek, akik nem tudnak közvetlenül elhelyezkedni a végzettségükkel. De ők az egyetemi évek alatt konvertibilis tudást szereznek meg.

„Amikor először még a hetvenes években Cambridge-ben jártam, rácsodálkoztam, hogy mit lehet kezdeni annyi egyszakos történésszel, mint amennyit ott képeznek minden évben. És a kollégáim akkor azt mondták, nézzem meg, ki ül velem szemben a szemközti bankban a pult mögött: egy történész. Az egyetem alatt megtanult értelmesen kommunikálni, emberekkel bánni, pontosan leírni és megtanulni dolgokat. Értelmes, emberi munkát tud végezni.”

De az érdeklődés sokszor akkor is megmarad, ha valaki végül másmilyen egyetemen folytatott tanulmányokat. Kenesei maga is számos olyan orvost, matematikust ismer, aki imádja a bölcsésztémákat, csak nem azon a területen talált szakmát.

„Hogyan lehet elvárni egy 18-19 éves fiataltól, hogy ha mondjuk van egy nagy hatású középiskolai tanára, aki bevezeti az irodalom vagy a zene világába, akkor utána ne ezzel akarjon foglalkozni?”

Szerinte többek között a tanárok hatására lesz sok bölcsész, mert ezek érdekes dolgok, és egy 18 éves gyereket még nem érdekli, hogy meg tud-e élni abból, amit szeret. És aztán úgyis meg tud, csak nem feltétlenül abban a szakmában, amit elvégzett az egyetemen. Arról amúgy, hogy a diplomások és ezen belül a bölcsészdiplomások is mennyivel jobb eséllyel vághatnak neki a magyar munkaerőpiacnak, épp nemrég tett közzé egy kutatást a Gazdaság- és Vállalkozáskutató Intézet.

A világranglisták nem sokat mondanak rólunk

Ha egyetemek minőségéről van szó, elsőre mindenki az évente megjelenő világranglistákra gondol. Kenesei szerint a listák első száz helyezettjei valóban a világ legjobb egyetemei, erről nincs is vita. Ugyanakkor szerinte azok a listák, amelyek a kutatási eredményekre épülnek, nem relevánsak magyar szempontból. Mivel szemben sok más országgal, nálunk egyrészt nincs számottevő kutatásfinanszírozás, másrészt van egy az egyetemektől elkülönült kutatói szervezet, az MTA intézethálózata. Magyarországon egy egyetemi oktató a szabadidejéből áldozva kutathat, vagy ha pályázik valami külön forrásra, de akkor is az oktatás mellett, mert például még oktatásmentes kutatóévre sem jogosult.

Pedig ennek a működtetésére a brit mellett is számos nemzetközi jó példát lehet ismerni. Hollandiában például az oktató szerződést köthet az egyetemmel, hogy munkája során mekkora arányban kíván kutatni, illetve oktatni. És akkor eszerint kap órákat, illetve várnak el tőle publikációkat.

Egy ilyen rendszer működtetéséhez az is szükséges, hogy egy kutató világos visszajelzéseket kapjon munkájának kiválóságáról. De Kenesei szerint a magyar felsőoktatási rendszerre régóta az jellemző, hogy senki nem mer minőségi ítéleteket hozni, mindenki a számok mögé bújik: legyen négy professzorod, mellettük még legalább további három oktató, legyen azoknak évenként egy akármilyen színvonalú publikációjuk, és ilyen alapon hoznak létre egy doktori iskolát. Nem azt nézik, mi az a konkrét teljesítmény, amit letettek az asztalra.

A már említett brit példában ez úgy működik, hogy a kutatóknak le kell adniuk négy cikket, és egy bizottság elbírálja, hogy ezek milyen minőséget képviselnek.

„De ezt Magyarországon nem merik megtenni. Független embereket ehhez nagyon nehéz találni. Arra megy a körülöttünk lévő világ, hogy az emberek ne legyenek autonómok, kerüljék a konfliktusokat.”

És ezzel függhet össze az is Kenesei szerint, hogy míg korábban sokkal kisebb ügyek miatt is sokkal nagyobb ellenállásra voltak képesek a felsőoktatás szereplői, most lényegében csend van.

„Pedig ami mostanában történik a felsőoktatással, az a létérdekeit fenyegeti.”

A forráselvonások, a kancellárok kinevezésével az autonómia szűkítése és a szakok autoriter módon történő csökkentése mind ide sorolható.

Mehetnének külföldre

Kenesei szerint is létező jelenség, amit korábban Pete Péter közgazdász is említett: egyre több fiatal már 18 évesen, rögtön érettségi után külföldön tanul tovább. Ez pedig hatalmas kárt okozhat.

„Aki csak gimnáziumban tanult itthon, és utána külföldre ment, annak a magyar tudományossággal nem lesz kapcsolata. Hazajön majd, mint nagy tudós, és tört magyarsággal előadja majd a tudományát. Ez lesz a kapcsolata Magyarországgal. És ez tragédia.”

Azok a diákok, akik egy alapszak vagy mesterszak elvégzése után mennek külföldre, tartják a kapcsolatot egykori iskolájukkal. Persze sokszor összehasonlíthatatlanul jobb helyzetbe kerülnek. Kenesei egy Németországba került egykori doktoranduszának példáját említette, aki mesélte, egy reggel úgy ment be hozzájuk a tanszékvezetőjük, hogy megint kapnak pár százezer eurót, és kérdezi, hogy ezt most mire költsék.

A felsőoktatás pedig épp az a terület, ahonnan még mindig nagyon sok ember tudna külföldön elhelyezkedni. De Kenesei szerint sokan még mindig nem mennek, mert szeretnek itt lenni, és mert úgy érzik, ahhoz van közük, ami itthon történik.

Viszont komoly, és az eddigiektől eltérő változások nélkül a magyar felsőoktatás végleg hátrányba kerülhet az EU-s országok felsőoktatásával szemben. Visszaállított autonómia, béremelések, jóval nagyobb finanszírozás és egyetlen oktatási tárca nélkül, ami egyben kezeli az egész képzést, nem lehet sokáig minőségi felsőoktatást csinálni. Pedig ezen múlik Magyarország jövője.

A felsőoktatással kapcsolatban sok fontos szempont és kérdés, ami már nem fért be e beszélgetés keretei közé, előkerül Kenesei István februári előadásában, amit itt lehet meghallgatni:

(Címlapi kép: AFP PHOTO / PATRICK HERTZOG)