Minek vannak tudósok, ha senki nem tudja, mit csinálnak?

A sötét egyetemek mélyén meghúzódó tudós professzorok egyre inkább marginalizálódnak, és elveszítik kapcsolatukat a való világgal: leginkább tudóstársaiknak, de még inkább saját maguknak írnak, és a döntéshozókhoz meg a nagyközönséghez – az úgynevezett emberekhez – a legtöbb esetben el sem jutnak a kutatási eredmények - háborog Asit K. Biswas, a több egyetemen tanító indiai származású professzor a Straits Timeson néhány hete egy oxfordi diákkal közösen írt cikkében, aminek az a címe, hogy

Professzor úr, senki nem olvassa, amit ír.

A cikk elgondolkodtató megállapításai:

  • Évente 1,5 millió szakmailag lektorált (peer reviewed) tudományos cikk jelenik meg a világon. 
  • A bölcsészettudomány területén megjelent cikkek 82 százalékát egyetlen egyszer sem idézik.
  • A társadalomtudományi tárgyú cikkek 32, a természettudományosak 27 százalékára soha nem hivatkozik senki.
  • A hivatkozott cikkek 80 százalékát senki nem olvassa el.
  • Egy-egy lektorált tudományos folyóiratot teljes terjedelmében elolvasók átlagos száma: 10.
  • Az 1,3 milliárd lakosú India legfontosabb vízügyi szakfolyóirata előfizetőinek száma: 4.

Mi ezzel a baj? A szerzők szerint elsősorban az, hogy a politikusoknak esélyük sincs arra, hogy megismerjék a fontos tudományos felfedezéseket, hiszen ők eleve nem olvasnak tudományos folyóiratokat, legfeljebb naponta pár oldalas összefoglalókból tájékozódnak. Ezeknek az összefoglalóknak nem képezik részét a tudományos eredmények, viszont egyre gyakrabban helyet kapnak közöttük a social media által felkapott témák, ahol a tudósok nem szívesen mutatkoznak, mert rangon alulinak tartják a facebookozást.

„Ahhoz, hogy főállásban foglalkoztassák őket az egyetemek, a kutatóknak a lehető legtöbb és a lehető legnagyobb impaktfaktorú folyóiratban kell futószalagon gyártaniuk a kollégáik által átnézett cikkeket. A tudományos életben a teljesítmény legfontosabb mutatója továbbra is a lektorált folyóiratokban való publikáció, de hogy ezeket elolvassa-e egyáltalán valaki, az másodlagos"

– írják a szerzők.

Nem ma kezdődött

A cikk által felvetett probléma, a tudomány marginalizálódása évtizedek óta foglalkoztatja az amerikai közvéleményt, különösen hogy a hatvanas években, főleg John F. Kennedy elnöksége idején a Fehér Ház környékén hemzsegtek a tudósok, akik aktívan befolyásolták akár a hétköznapi politikai döntések meghozatalát is.

Tavaly év elején a New York Times szerzője, Nicholas Kristof melegítette fel a vitát „Professzorok, szükségünk van rátok!” című cikkében, amiben azt állítja, hogy bár a politika is hibás amiatt, hogy elmarta maga mellől a tudósokat, a kutatók maguk is felelősek azért, hogy kiszorultak a döntéshozatalból.

„Az egyes tudományterületek egyre inkább specializálódnak és kvantitaívvá válnak, ezáltal egyre elérhetetlenebbek a nagyközönségnek” – írta Kristof, aki szerint a felsőoktatás, különösen a doktori képzés “a misztikus érthetetlenséget dicsőíti, miközben lenézi a hatást és a közönséget”. Egyes tudósok azt mondják, hogy a közszereplés csak eltereli figyelmüket a valódi kutatásról, és mivel az akadémiai rendszer a szakfolyóiratokban közölt cikkeket jutalmazza, a nagyközönségnek szánt cikkek időpocséklásnak minősülnek.

A másik probléma a tudományos cikkek szinte kötelezően száraz és unalmas, következésképp halandók által olvashatatlan nyelvezete, illetve az, hogy a tudomány annyira elszakadt a való világtól, hogy egy kutatás szerint az Arab tavasz eseményeit a legkevésbé éppen a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó kutatók tudták megjósolni - részben azért, mert elméleti modelljeik a gyakorlatban használhatatlannak bizonyultak.

Kristof cikkére több tudós is válaszolt, ki a Washington Postban, ki az American Conservative-ban, esetleg saját blogján vagy felsőoktatási szakszájton - vérmérsékletének megfelelően volt, aki határozottan cáfolta a cikk megállapításait, és volt, aki inkább megpróbálta megmagyarázni a kialakult helyzetet.

A vitát összefoglalva a saját bevallása szerint inkább a tudósok pártján álló újságíró, Joshua Rothman a New Yorkerben aztán arra a következtetésre jutott, hogy

„A tudományos élettel nem az a gond, hogy a professzorok marginalizálják magukat. Hanem az, hogy az elméleti tudást előállító és fogyasztó rendszer változóban van, és a folyamatban a tudományos munka egyre jelentéktelenebbé válik.”