Több magányos programra lenne szükségünk, de nem merünk egyedül mutatkozni

Épp ezen a hétvégén meséltem egy barátomnak azokról az élményeimről, amikor néha egyedül megyek el moziba, és ilyenkor sokszor magamon érzem a társaságban érkezők furcsálló pillantásait. Komoly traumát ezek azért nem okoztak sosem, mert nem tűntek soha igazán bántónak, inkább csak ilyen értetlenkedőnek. De most felmerült még egy fontos szempont:

valószínű, hogy nem is léteznek.

Ritkán adódó véletlen egybeesésként pont hétfőn délelőtt jött szembe egy cikk a Washington Postban, ami egy friss kutatást foglal össze erről a jelenségről. Azaz arról, hogy az emberek mennyire könnyen hajlamosak úgy dönteni, hogy inkább nem csinálnak semmit és otthon maradnak, ha a tervezett programjukhoz hirtelen nem tudtak társakat  keríteni.

Rebecca Ratner több mint fél évtizede kutatja, miért viszolyognak az emberek a gondolattól, hogy egyedül érezzék jól magukat. Kutatásai alátámasztották az elméletet: az emberek rendszeresen döntenek úgy, hogy inkább nem csinálnak semmit, csak azért, mert épp egyedül vannak.

Tanulmányuknak, amit Rebecca Hamiltonnal közösen írtak, Az egyedül bowlingozás gátlásossága címet adták. Legfőbb megállapításuk, hogy az emberek rendszeresen alábecsülik, mennyire élveznének egy programot egyedül. Legyen az egy kiállítás, egy koncert, egy színházi darab vagy egyedül beülni egy étterembe. Ez ráadásul sokkal feszítőbbé válik azokban a társadalmakban, ahol az emberek jellemzően egyre később házasodnak, egyre többet dolgoznak, és az így egyre szűkösebb szabadidejüket töltik sokszor inkább egyedül otthon, mint hogy a világban csináljanak valamit egyedül, ha már épp más nem ért rá akkor.

Magányos szurkoló a Hansa Rostock–Leverkusen német focimeccsen (Photo by Lutz Bongarts/Bongarts/Getty Images))

A kutatók egyrészt a résztvevőket kérdezték arról, hogy bizonyos programokon szívesebben vesznek-e részt társaságban, mint egyedül, de volt olyan rész is, ahol azt mérték, hogy jobban érezték-e magukat egy kiállításon, amikor egyedül mentek, mint amikor társaságban. Bár a résztvevők azt várták, hogy egyedül rosszabbul fogják érezni magukat, a végén kiderült, hogy nagyjából ugyanannyira jól eltöltött időként értékelték a programot, mint azok, akik társaságban mentek.

Az olyan programoknál, ahol van valamilyen külső élmény, mint mondjuk egy kiállítás vagy egy film, csak kis különbséget lehetett felfedezni az értékelésekben. Az étterem kicsit máshogy nézett ki, mivel annak a programnak inkább része a beszélgetés, bár még ez sem zárja ki teljesen, hogy maradéktalanul élvezhessünk egy szóló vacsorát/ebédet.

De persze a kutatás nem akarja azt állítani, hogy ha tehetjük, akkor a barátaink helyett inkább válasszuk a magányos programokat.

Az igazán fontos kérdés persze az, hogy miért gondoljuk azt, hogy nem lenne akkora móka egyedül elmenni a kigondolt koncertre vagy filmre. És itt jönnek az elején felvetett furcsálló tekintetek.

Létezik ugyanis egy már sokszor, precízen feltárt pszichológiai jelenség, miszerint nem azt érezzük meghatározónak, hogy mi hogyan érezzük magunkat az adott helyzetben, hanem sokkal inkább az, hogy mit gondolunk arról, milyennek látszunk a többi ember szemében. A mai normák miatt könnyen azt gondolhatjuk, hogy ha egyedül ülünk valahol, ahol jellemzően mindenki más társasággal van, akkor vesztesnek tűnhetünk. Az ilyen helyzeteket többnyire a legegyszerűbb módjon védjük ki: inkább nem kockáztatunk, társaság nélkül otthon maradunk.

Pedig a jelenség alapja szimpla önbecsapás. Számos kísérlet bizonyította már, hogy rettenetesen hajlamosak vagyunk túlbecsülni mások érdeklődését az életünk iránt. Egy emberekkel teli térben sokkal gyakrabban gondoljuk azt, hogy mások velünk foglalkoznak, mint ahogy ez valójában előfordul. A pszichológiában reflektorhatásnak nevezett jelenség alapja, hogy az emberek hajlanak rá, hogy saját cselekedeteiket mások szemszögéből jelentőségteljesebben gondolják, mint amilyen az valójában.

A megszégyenüléstől és mások elítélő reakciójától való félelem tart vissza rengeteg embert olyan nevetségesen kis kockázatúnak tűnő dolgoktól, mint mondjuk egy szokásosnál színesebb ruha viselése. Pedig valójában szinte biztos, hogy semmilyen érzékelhető reakciót nem váltana ki.

Hogy ez a hatás mennyire működik, az jól mérhető az olyan szituációkon, amikor nem érezzük magunkat kellemetlenül mások tekintete miatt, mert egyedül csinál valamit. Ilyen például, ha egy kávézóban ülünk be tanulni vagy olvasni. Ilyenkor kívülről elfoglaltnak tűnünk, ezzel – így gondoljuk – megőrizzük az integritásunkat, hiszen mindenki láthatja, mennyire fontos dolgunk van, és nem azért vagyunk egyedül, mert nincsenek barátaink.

A kutatók szerint fontos és hasznos lenne, ha elfogadnánk, hogy igazából a kutya sem törődik azzal, egyedül vagyunk-e valahol vagy sem, és ha egyedül is vagyunk, ezzel az égvilágon semmi baj sincs. (Washington Post, Oxford Journals)

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.