Saul unokái

Saulfia_jelenet_RohrigGeza_foszereplo_sajto2

Hogy Nemes László filmje, a Saul fia fontos film, azt már a megtekintése előtt lehetett tudni. Nem azért, mert izgalomba jött tőle a 2015-ös Cannes-i filmfesztivál, aminek hatására a film pénteki budapesti sajtóvetítését felkonferáló filmforgalmazó szakember megilletődve jegyezhette meg, hogy sajtóvetítésen ennyi embert ő még nem látott. Hanem azért, mert az 1977-es születésű Nemes talán a legfiatalabb rendező, aki a holokausztról nagyjátékfilmet forgatott. A Saul fia fontos film, mert egy új generáció egyik legelső megnyilvánulása az európai civilizáció meghatározó traumájával kapcsolatban.

Nemes a film több alkotójával együtt a harmadik generációhoz tartozik azon a meghatározás szerint, amely a holokauszt tanúit annak első, az ő gyermekeiket a második, az unokákat pedig a harmadik generációhoz sorolja. Itt nem arról van szó, hogy az alkotók közül ki zsidó és ki nem, csupán arról, hogy ez a hetvenes években született generáció az utolsó, amelyik még beszélhet olyannal, aki látta a koncentrációs táborokat.

A túlélők közül a legutolsók még élnek, Auschwitz emléke azonban fokozatosan halványul, és hiába az ennek megakadályozására fordított pénz és energia, a folyamat megállíthatatlan. Ez a történelem rendje, amit a legjobban az illusztrált, hogy a két legnagyobb magyarországi hírportál, az Index és az Origo egyaránt olyan embert küldött ki Cannes-ba kritikát írni a Saul fiáról, aki a filmből hallott először a sonderkommandókról, a koncentrációs táborokban a legmocskosabb munkára kényszerített zsidók brigádjairól. Könnyű erre szemforgatva felsóhajtani, de biztos, hogy 70 évvel a gázkamrák munkájának befejezése után mindannyiunknak tisztában kell lennünk azok működésének részleteivel? Vagy elég, ha Auschwitz megmarad a pokol szimbólumának?

Az eltelt hét évtizedben a koncentrációs táborok világát sokféleképpen ábrázolták a Schindler listája giccsétől az Élet szép jószándékű börleszkén át egészen Ilsa, az SS farkasszukája szoftpornójáig. Készültek róla kiváló filmek, mint a Tájkép csata után, és borzalmasan rosszak, mint a Napfény íze. A haláltáborok azonban, különösen pedig Auschwitz, amely valamennyi közül a legtovább működött, és ahol a legtöbb embert gyilkoltak meg, mindegyikben a pokolként jelent meg.

Auschwitz valóban pokoli volt, és ennek kegyetlen, de mégsem túlzó, történelmileg pontos és - nincs ennél jobb szó itt - művészi ábrázolása a Saul fia legnagyobb érdeme. Nem Nemes László hibája, hogy ahogy az emlék halványul, úgy lett Auschwitzból olyan szimbólum, amit néhány évszázada még a pokol töltött be az európai művészetben és gondolkodásban. A lehető legrosszabb, ami emberrel előfordulhat, és aminek elkerüléséért embernek és társadalomnak egyaránt fáradhatatlanul kell küzdenie.

Azt a poklot, a keresztényt, Hyeronimus Boschnál senki nem ábrázolta jobban, és a Saul fia legerősebb képei, a kellékké silányított emberi tetemek és a köztük matató élőhalott sonderkommandósok éppen őt idézik meg. A Saul fiában azonban ez a pokol csak díszlet egy olyan filmben, amelyben a főszerep Röhrig Géza arcáé.

A címszerepet játszó Röhrig, aki bárminemű színészi tapasztalat nélkül került a filmbe, gond nélkül kitölti a filmet. Kevés jelenet van, amiben nem az ő rejtélyes, a film vége felé fosszíliává száradó arca tölti ki a vászon nagy részét. Szerepe több, mint főszerep: ha az ő arca nem lenne rendben, a film menthetetlen lenne. Komoly kétségeim vannak azzal kapcsolatban, hogy Röhrig el tudna-e játszani egy olyan szerepet, amiben nem a konok, a pokolbéli társait is idegesítő embert kell alakítania, de hogy ezt tökéletesen megoldja, az egészen biztos.

A Saul fiában nemcsak a casting volt telitalálat, joggal dicsértek már meg benne mindent a világítástól a hullák koreográfiáján át a jelmeztervezésig. Aki úgy ül be a filmre, hogy tudja, mi az a sonderkommando, érdeklődve állapíthatja meg, hogy az Auschwitz-történet hány valós szereplője bukkan fel Dr. Nyiszli Miklóstól Roza Robotáig, és milyen ügyesen sikerült Saul történetét összedolgozni olyan, a történelemkönyvekből ismert részletekkel, mint a négy auschwitzi fotó vagy a lázadás a krematóriumban.

Két gond van csak a vizuálisan és filmtechnikailag kiemelkedően erős Saul fiával. A kisebbik a dialógusok, amelyek valahogy furán természetellenesnek hatnak. Szinte mindegyik párbeszéd zaklatott, túlfűtött és érzelmekkel teli, pedig Auschwitzban talán lehettek reménytelen, semmitmondó, banális beszélgetések is. A másik a pokol természetével kapcsolatos.

Magyarország bűne, hogy olyan, nyilvánvalóan nagyon tehetséges rendezők, mint Nemes László csak a negyvenhez közeledve jutnak el első nagyjátékfilmjük bemutatásához. Az viszont Nemes személyes és különös döntése, hogy a végre megkapott lehetőséget egy olyan film leforgatására szánta, amely egy jól ismert, egyre kevésbé fontos pokolban mesél el egy részleteiben újszerű és tökéletes, összességében azonban már sokszor elmesélt történetet.

A Saul fia jó film. Annyira jó, hogy nem lenne meglepetés, ha vasárnap a Cannes-i fesztivál díjkiosztó gáláján olyan sikert érne el, mint magyar fim már nagyon rég nem. Viszont valójában cseppet sem fontos film.