Tényleg van haszna, ha segítünk a világ legszegényebb emberein

  • Fejlett országok, államközi szervezetek és NGO-k rengeteg pénzt költenek el olyan segélyprogramokra, amikkel a világ legszegényebb embereinek próbálnak meg segíteni.
  • A cél teljesen rendben is van, de arról mindeddig elég keveset lehetett tudni, hogy valójában mennyit használnak ezek a segélyek.
  • Van-e például ezeknek bármiféle hosszútávú haszna vagy csak egyszerű pénzszórás az egész?
  • Most talán először komoly, tudományos, adatokkal alátámasztott válasz adható a kérdésre. 

A Scienceben jelent meg az a tanulmány, amelyet összesen kilenc, fejlesztéspolitikával és fejlesztés-gazdaságtannal foglalkozó szakember jegyez, köztük olyan világszerte elismert tudósok, mint Esther Duflo (vele az Index készített nemrég interjút), az MIT-n szegénység-gazdaságtannal foglalkozó Abhijit Banerjee vagy a Yale közgazdásza, Dean Karlan.

Kutatásuk során hat ország több mint tízezer háztartásának juttatott segélyek sorsát vizsgálták. A vizsgálat alapjául szolgáló segélyprogram Bangladesből indult, ahol a világ egyik legnagyobb civil szervezete, a BRAC segélyezi az ország elmaradott, vidéki régióban elképesztő szegénységben élő embereket. Azokat célozták a programjaikkal, akik egy nap kevesebb mint 70 centből kénytelenek megélni. Ez már tényleg a szélsőséges szegénység esete, a hivatalos szervezetek jellemzően a legszegényebb emberek csoportját a napi 1,25 dolláros határ alá szokták besorolni. A BRAC programjának érintettjei elsősorban az ország vidéki részein élő nők és a nyomornegyedek lakói lettek, ők azok, akiknek sokszor tényleg az élete múlhat a segélyen.

A BRAC 2011-re már négyszázezer bangladesi háztartást ért el, és programjuk kifejezetten eredményesnek tűnt. A legutóbbi programban a háztartások egy része gazdálkodáshoz szükséges állatokat kapott, másokat pedig apró üzletek elindításában segítettek. A tanácsadók rendszeresen látogatták a programban résztvevőket, egyrészt hogy megnézzék, hogyan gazdálkodnak a pénzzel, másrészt hogy ellenőrizzék, minden rendben van-e.

A kutatásban részt vevő egyik ország, Peru egy nyomortelepe (ALEJANDRA BRUN / AFP)

Ebből a programból nőtt ki az a több országot is érintő kísérlet, amelynek eredményét most publikálták. Banglades mellett a modellt alkalmazták Etiópiában, Ghánában, Indiában, Pakisztánban, Peruban és Hondurasban is.

A kísérleti program keretében a kiválasztottaknak két éven át járt a segély, ami jelentett egyrészt vissza nem fizetendő készpénztámogatást, gazdálkodáshoz állatokat és takarmányt, egészségügyi ellátást, képességfejlesztés és tanácsadást is. A tanácsadók folyamatosan látogatták a háztartásokat, a program lejárta után pedig vártak egy évet, majd ismét visszamentek a családokhoz, és megnézték, hogyan élnek.

Nem élték fel a segélyeket

És azt találták, hogy jobban, mint előtte. A segélyprogram működött, amennyiben még a segélyezés vége után egy évvel is érezhetően javította a legszegényebb családok életszínvonalát.

Lehet, hogy ez elsőre elég triviális dolognak tűnik, de eddig senki nem rendelkezett világos bizonyítékkal arra, hogy tényleg, hosszabb távon is segítenek az ilyen programok a legeslegszegényebbek helyzetén. Épp a kézzel fogható bizonyítékok hiánya okozta azt is, hogy mindeddig a hasonló programok fenntartói gondban voltak, hogyan kommunikálják az egyes országok kormányainak, hogy miért jöttek és mit akarnak.

Pakisztán (ARIF ALI / AFP)

A mostani eredmények kimutatásához az a gyógyszeripartól kölcsönözött ötlet is kellett, hogy legyen egy kontrollcsoport is, azok olyan háztartások, akik nem részesültek segítségnyújtásban. Bár a segélyezéssel foglalkozó civil szervezetek eleinte etikai problémákat emlegettek, amiért egyes régiókban véletlenszerűen kiválasztott embereknek járt segítség, más, hasonló helyzetben lévő embereknek meg nem, de a kutatók utólag azt mondják, hogy az eredmények igazolták ennek a módszernek a szükségességét: végre világosan kifejthető bizonyítékkal rendelkeznek, miért van értelme az ilyen beavatkozásoknak.

És hogy mik az eredmények? A kutatók egy évvel a program befejezése után azt tapasztalták, hogy a résztvevőknél összesen 14 százalékkal nőtt az év folyamán a javaik értéke és 96 százalékkal nőttek a megtakarításaik azokhoz képest, akik nem vettek részt a programban. Ahhoz képest, hogy félő volt, hogy a segítségnyújtás hatásai hamar odalesznek, ez kifejezetten biztató eredmény, a kutatók szerint azt mutatja, hogy a rendesen koordinált rövidtávú beavatkozás segíthet, hogy a legszegényebb emberek megtegyék az első szükséges lépéseket a kiemelkedéshez.

Összevetve a programban nem résztvevőkkel, az érintett családok havi költése is átlagosan 5 százalékkal tudott nőni. Minden jel arra utal, hogy a családok nem egyszerűen felélték a nekik juttatott javakat, hanem egy részét tényleg befektették, és ebből további jövedelemre tudtak szert tenni.

A programnak olyan nagy sikere volt Etiópiában, hogy most azt tervezik, kiterjesztik, és összesen hárommillió embert vonnak bele. Hasonló programot terveznek Pakisztánban és Indiában is. Volt, ahol viszont kudarccal járt a program: Hondurasban importcsirkéket osztottak ki a helyiek között, az állatok viszont elkaptak egy helyi vírust, és a többségük elpusztult. Ez is világos jele annak, hogy mennyire nincsenek általános receptek, csak az egyedi tervezés lehet igazán sikeres. Korábban hasonló modell bukott meg India egy déli régiójában is, ahol a helyiek egyszerűen nem akartak gazdálkodni, és az ehhez kapott javakat egyszerűen eladták.

(YASUYOSHI CHIBA / AFP)

Az is nyilvánvaló, hogy a hasonló beavatkozások nem olcsók. Indiában egy háztartás támogatása 1455 dollárnyi összegből jött ki, Pakisztánban pedig 5962 dollárból. Viszont cserébe hatalmas gazdasági lökést adott a segélyezetteknek: Indiában például 433 százalékos volt a megtérülési arány, azaz minden a programra elköltött dollárból 4,33 dollár lett. Etiópiában ez az arány 260 százalékos volt. A kutatók most megnézik, hogyan lehetne tovább csökkenteni a költségeket anélkül, hogy a program alapértékei sérülnének.

Önmagában ez kevés

A kutatás egyik résztvevője, Dean Karlan is arról beszélt most a Naturenek, hogy maga a modell önmagában nem csodaszer, a program nem lesz képes egyedül felszámolni a periféria országaiban tapasztalható szélsőséges szegénységet. Történelmi tapasztalatokat nézve ehhez a legnagyobb lökést Karlan szerint a gazdasági növekedés adhatja. Míg Kínában és Indiában 1990-ben a lakosság 43 százaléka élt kevesebből, mint napi 1,25 dollár, addig ez az arány 2011-re 17 százalékra süllyedt, és ennek legfőbb motorja a gazdaság bővülése volt. De a felülről leszivárgó gazdasági haladás nem fogja hamar felszámolni a szélsőséges szegénységet, ehhez kellenek párhuzamosan a hasonló, alulról építkező beavatkozások is. 

A kutatás eredményeivel először csak a napokban találkozó közgazdászok többsége is hasonló véleményen van, szerintük a mostani eredmények a jövőben sarokkövei lehetnek a szegénység felszámolását célzó fejlesztéspolitikának, mert bár a szakirodalomban régóta fogalmazódtak meg hasonló felvetések, igazolni eddig senki nem tudta őket.

Vannak azért közgazdászok, akik még nem annyira lelkesek. A Columbia Egyetemről Jeffrey Sachs például amiatt kételkedik, hogy a kutatás túl szűk sávot vizsgál, nem térnek ki arra, hogy a program sikerét vagy sikertelenségét hogyan befolyásolja a helyi közösség állapota, az érvényes közpolitikai szabályzók, az ökológiai feltételek, a mezőgazdaság állapota és az egyéb társadalmi faktorok. És szerinte a hároméves minta túl rövid is ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket vonjunk le a program hatásairól.

Mindezek ellenére lelkes optimizmus kísérte az eredmények publikálását. A tanulmány amúgy nagyon sokban rímmel mindarra, amire a Világbank kutatói is jutottak tavaly: a szegénység felszámolásához hangzatos közgazdaságtani modellek helyett apró, a helyi körülményekre szabott, olcsó beavatkozásokra van szükség.

(Források: Sciencemag, Nature, nagy kép: Noel Celis/AFP)