Olyan buta filmet, mint a Mad Max, még az életben nem láttál

 “Yippie-Ki-Yay, Motherfucker!” (Bruce Willis, Die Hard)
“Fuck you, asshole”  (Arnold Schwarzenegger, Terminator)
“Ööö… blörf” (Tom Hardy, Mad Max: Fury Road)

Spoiler alert: meghökkentően rossz film a Mad Max – A harag útja. Különösen annak fényében rossz, hogy a bemutató után hány kritikus titulálta példátlan remekműnek, egyedülálló mesterműnek, illetve minden idők legjobb akciófilmjének. Minden idők legjobb akciófilmje? Ez a fos? Csak azért nem mondom, hogy egyértelműen minden idők legrosszabb akciófilmje, mert igen szoros a verseny, de hogy az elmúlt tíz évet tekintve az első tízben benne van, az biztos.

A lelkendező kritikáktól fellelkesedve úgy mentem el szombaton a moziba, mintha templomba mennék, és úgy jöttem el, mint akit elkapott néhány pap egy menetre a sekrestyében: azt ígérték, hogy jó lesz, de nem volt jó. Azóta a harag útjára léptem, és azon gondolkodom, hogyan lehetne a legjobban érzékeltetni az új Mad Max silányságát, de semmi más nem jut eszembe, mint hogy ez a film egyszerűen buta, mint a föld. Megalázóan buta. Buta a forgatókönyv, buta a rendezés, buta a háttérsztori, buták benne a nők, még butábbak a férfiak, buta maga Mad Max, buta a film szimbólumrendszere, buta benne az összes fordulat, buta az eleje és buta a vége, és buta minden, ami a kettő között van. Nem következetlen, nem inkoherens, nem hibákkal teli, hanem buta.

Mér, most mit vársz egy akciófilmtől?

Hogy buta, az önmagában nem lenne meglepő, mert az eredeti, 1979-es Mad Max is buta volt, mint a föld, de az legalább a maga eredeti, kultgyanús módján volt buta, és szeretni lehetett érte. Mel Gibson ősbutaságáról el lehetett hinni, hogy mély fájdalomból táplálkozó, férfias egyszerűség – végül is akinek kiirtják a gonoszok a családját, annak sok mindent elnéz az ember.

Mit ad isten, Mel Gibson utódjának, Tom Hardynak is kiirtották a családját, és erről riasztónak szánt flashbackek formájában értesülünk, de őszintén szólva ha vasárnap délután elszundikálok a Forma-1 alatt, ennél akkor is riasztóbb flashbackeket produkálok, pedig a családom, köszöni, jól van. Hardy ráadásul nem bosszút áll, hanem az idő egy részében a túlélésért verekszik, a másik részében meg bután néz. Nem egy olyan drámai dialógus van a Mad Maxben, ahol a címszereplő egyetlen mukkot nem szól, még csak nem is bólogat, hanem néz maga elé (bután), és hiába várja az ember, hogy mondjon már végre valamit, és esküszöm, hogy nem a mély fájdalom által kiváltott őrület ül ki az arcára, hanem az, hogy kurvára nem jut az eszébe semmi.

Tény, hogy az akcióhősök soha nem az ékesszólásukról és a puszta retorika mögött rejlő gondolatgazdagságukról voltak híresek. “Yippie-Ki-Yay, Motherfucker!” – mondta például Bruce Willis a Die Hardban. “Fuck you, asshole” – mondta Arnold Schwarzenegger a Terminatorban, hogy csak néhány filmtörténeti fordulatot idézzünk.

Nekik valahogy nem lehet a szemükre hányni, a Mad Max viszont ezzel az akciófilmes mércével is buta. Aki véletlenül látta, próbáljon már belőle felidézni egyetlen gondolatot, na jó, egyetlen félmondatot. Nem olyat, amit még az unokáink is emlegetni fognak, de legalább olyat, amit a mozi után, a fagyizás alatt lehet mesélni. Mert ahogy én emlékszem, Mad Max legütősebb gondolata az egész filmben az, hogy: “Öööö… blörf”. Illetve azt, hogy “Mutty”. Mire Charlize Theron: “Platty”. Mire Mad Max: “Szerintem inkább forduljunk vissza.”

Két óra tíz percen át mindez elviselhetetlenül unalmas, még akkor is, ha percenként becsapódik egy robbanófejes lándzsa, és másfél percenként felborul egy orrmotoros, V8-as VW bogár. Nem arról van szó, hogy a Mad Max ne lenne pörgős, ellenkezőleg: pörög az, mint statiszta a traktorkeréken. De ha valami egyfolytában, hosszú félórákon át pörög, ráadásul ugyanúgy pörög, akármennyire színes is, előbb-utóbb ráun az ember. Az irtózatos rohanásban néha megállnak, akkor hirtelen váltásként jön egy megnyugtató, statikus jelenet, amitől ritmusa van ugyan a filmnek, de íve, az továbbra sincs: ha nagytotálban, felülről le kéne rajzolni a Mad Maxet, pont úgy nézne ki, mint amikor gyerekek focizás címén egy bolyban rohangásznak a véletlenszerűen közéjük dobott labda után. Bután.

Így aztán az egyetlen igazi fordulópont a filmben, amikor Mad Nagyeszű Max fejében megszületik a zseniális ötlet: ahová indultak, ott valószínűleg úgysincs semmi, ezért inkább forduljanak vissza. A meggyőző érvelés hatására persze visszafordulnak, de az embernek akkor sem az jut az eszébe, hogy mekkora ötlet már, hanem hogy az a haragvó atyaúristen rogyasztaná rájuk a cgi-zett homokvihart: ahelyett, hogy továbbmennének, és katarzis gyanánt ott pusztulnának mind a sivatag közepén, most még egyszer ugyanennyit végig kell nézni ebből a szarból, csak visszafelé.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy A harag útján egyáltalán nincs mit nézni. Óriási Roadkill-rajongóként leborulok a klasszikus amerikai autók bolond szétflexelése és kreatív újrahegesztése előtt, és hosszasan el tudok csámcsogni a parancsnoki autó, a két egymásra hegesztett Coupe de Ville meg a többi roncstelepről összehordott tragacs minden egyes részletén. Jók a jelmezek, jók sminkek, a maszkok, a kameramozgások is látványosak (zsiráf a sivatagban, ritkaság!), és a fél karomat odaadnám, ha ott lehettem volna a fényelésnél, és hallhatom, amikor George Miller magából kikelve azt üvölti, hogy “Sárgát! Még több sárgát!”

A bevezető jelenetnél, a kétfejű gyík eltaposásánál és megevésénél semmi nem árul többet a világvége-hangulatról – na, ha például ott vége lett volna a filmnek, nem szólok egy szót se. Rengeteg a briliáns eye candy, a mocsárban bóklászó gólyalábas varnyúemberektől a halálfejes emberbillogon át a halálfejes hűtőrácsig, bár annyit hozzátennék, hogy a halálfej helyett elő lehetett volna állni valami kevésbé elkoptatott gonoszságszimbólummal is, mert a halálfejes rugdalódzók korában a célközönség, a hatodikos kisgyerek erre már nem kapja fel a fejét. Egy posztapokaliptikus tartálykocsiba ennyire trükkös lopásgátlót szerelni viszont a lehető legviccesebb ötlet, annál már csak a posztapokaliptikus függönylégzsákon lehetne többet röhögni, de az sajnos nincs.

Ha ez a feminizmus diadala, akkor a feminizmus diadala az emberiség veszte

Sokan feminista felhangokat vélnek felfedezni A harag útjában, de ezt a filmet a feminizmus diadalaként értékelni fatális félreértés: pont annyi feminizmus van benne, mintha a Playboy címlapjára az aktuális playmate mellé kitennének egy félkezű pasit is. De jó pasit ám!

A megmentendő, szám szerint öt darab, egytől egyig picsaszerepre kárhoztatott nő (eredeti foglalkozásuk szerint az egyik Lenny Kravitz lánya, a másik Elvis Presley unokája, a többi három sima fehérneműmodell) elvben a patriarchátus zsarnoksága elől menekül, gyakorlatilag az idő java részében hálóingben sivalkodik a hátsó ülésen, miközben arra se képes, hogy egy csavart becsavarjon. Ha meg nem sikoltozik, akkor erotikusan pancsol a sivatag kellős közepén az éltető vízben – abban a vízben, aminek a hiányától az egész világ szenved. Ebben vajon mi a feminizmus?

Vannak aztán egyéb nők, akik csapda gyanánt ketrecbe zárnak egy meztelen nőt, de a többi, még náluk is nőbb nő átlát a szitán, mert egy ketrecbe zárt meztelen nő csakis csapda lehet, és az is, ráadásul nők állították; és amikor előkerülnek a szomjazó föld barázdáit az arcukon viselő motoros öregasszonyok, akiktől az ember tényleg elvárná, hogy végre tényleg odacsapjanak a mocskos patriarchátusnak, akkor az egyikük elővarázsol egy zsebkonyhakertészetet, és kiderül, hogy paprikapalántát nevel a táskájában, csak sajnos savanyú a föld. Látvány ide, látvány oda, itt végleg föladtam.

Az új Mad Max megtekintése után csak azt remélem, hogy ha végleg megisszuk az összes vizet, és elfüstöljük az összes benzint ezen a bolygón, akkor nem Max Rockatansky és Imperator Furiosa marad életben. Mert akkor lehet, hogy az emberiség megmenekül. De minek.

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.