Azért alázlak meg, mert nem akarom, hogy szakíts velem

  • Az eurózóna kormányai úgy összevesztek a görög kormánnyal, hogy a legegyszerűbbnek az tűnik, ha szakítanak, és Görögországban ezentúl drachma lesz.
  • Csakhogy ezt a vita elején és közepén hangsúlyozottan egyik fél sem akarta. És erre nagyon jó okaik voltak.
  • Lehet az egy vita megoldása, amit egyik fél sem akart? 
  • Vagy az egyik titokban akarta?
  • Megtippeljük, hogy mi lesz a legeslegvégsőnek szánt döntés vasárnap éjjel.

A görög kormány és az EU-s vezetők is azt mondják, hogy nem akarják, hogy a görögök saját pénzt használjanak az euró helyett. Sokáig egyenesen katasztrófának nevezte mindkét oldal ezt a lehetőséget.

Ehhez képest hetek óta minden nap egyre valószínűbbnek látszik ez a forgatókönyv. A nyilatkozatok fokozatosan tolódtak el ebbe az irányba. A drámai változás június utolsó szombatján kezdődött, és egészen e hét szerdáig tartott, jöttek az egyre egyértelműbb politikusi fenyegetések, hogy ebből Grexit lesz. (Ez az uniós szleng arra, hogy Görögország kilép az eurózónából, ahonnan egyébként jogszerűen csak akkor léphet ki, ha az EU-ból is kilép, ami szintén nem megy jogszerűen egyik napról a másikra, a Grexit mégis akár már a jövő héten megtörténhet, de ezekről már részletesen írtunk.)

Csütörtökön megint jöttek a kicsit optimistább nyilatkozatok, két hét óta először. Most abba kapaszkodnak a Grexiten izgulók, hogy francia szakemberek segítenek éppen összerakni a görög ajánlatot. A papírt csütörtök este kéne leadniuk Brüsszelben. Az ajánlatnak arról kell szólnia, hogy mit tesznek azért, hogy az európaiak azt érezzék, van még értelme pénzt adni Görögországnak.

Ha az európaiak úgy érzik, hogy nincs értelme, akkor jön a Grexit. Most éppen fogadkoznak, hogy vasárnap este a legeslegutolsó határidő, hogy ez eldőljön. Tényleg a legeslegutolsó, mondta Donald Tusk tanácsi elnök és Angela Merkel német kancellár is. Volt már eddig néhány legeleslegutolsónak tűnő határidő, csak az elmúlt bő két hétben vagy öt egyébként.

Miközben várjuk a vasárnap éjszakát, vagy hétfő hajnalt, amikor majd Tusk és Juncker kiállnak a Justus Lipsiusról elnevezett brüsszeli irodaház sajtótermébe, hogy előadják, mi lesz Görögországgal és Európával, érdemes feltenni néhány fontos kérdést.

Miért tárgyalnak még mindig, miért nem lehet ezt egy szép válással lezárni?

Röviden: mert nagyon nagy a tét.

Az EU mint intézmény világpolitikai szereplő is, és ha hátralépünk egy lépést, és egy pillanatra elfelejtjük az összes aktuális anyagi gondot és a tagállamok kormányainak belpolitikai nyűgeit, akkor egyértelmű, hogy hosszabb távon az unió számára rosszabb lenne a Grexit, mint elkölteni a görögökre még néhányszázmilliárd eurót.

Főleg geopolitikai – biztonsági okok miatt. A bizonytalanság általában sem vezet jóra, de a Balkánon aztán különösen nem. Az EU létezésének legfontosabb célja és értelme, hogy a kontinensen ne legyenek háborúk. Ha az integráció több évtizedes, folyamatos erősödése után a rendszer ekkorát gyengül, akkor az veszélyezteti ezt a célt.

Végső soron egy Rizikó társasjáték a világ. Ha elveszik a görög euró, akkor az EU – Törökország – Oroszország hármashatáron egy olyan gyenge, senkihez se eléggé tartozó terület jelenne meg, amit legalább három nagy akar majd megszerezni. Itt most nem katonai megszállásra kell gondolni, hanem gazdasági és politikai befolyásra.

A határvidékeken végig nagyon éles már most is a helyzet.

Az EU és Oroszország között őrlődő Ukrajnában háború van, Macedóniában egy hónapja csata zajlott, Moldáviában, Azerbajdzsánban, Örményországban és Grúziában pedig inkább a tűzszünet szó jellemzi a helyzetet, mint a béke. A határ belső oldalán a magyar, a szlovák, a bolgár, a balti és a lengyel politikát is alapvetően meghatározza Kelet és Nyugat igyekezete a befolyás erősítésére. Az EU távolabbi határain is sokkal rosszabb a helyzet, mint az elmúlt évtizedekben bármikor: a Közel-Keleten és Észak-Afrikában is polgárháborúk dúlnak, brutális terrorszervezetek erősödnek vagy diktátorok küzdenek túlélésükért.

Egy ilyen helyzetben, amikor minden irányban az EU körül háború vagy háborús veszély van, akkor nagy hülységnek tűnik felrobbantani az egyik bástyát a határon. Még akkor is, ha a bástya fenntartása nagyon drága, és ha felügyelőik hetente a központ idegeire mennek.

Nem véletlen, hogy az USA azt mondja, hogy engedni kell az egyébként kommunista gyökerű görög kormánynak. Jó eséllyel nem a Sziriza iránti szimpátiából hangsúlyozzák Washingtonban, hogy a görög államadósság fenntarthatatlan, úgyhogy egy részét el kell engedni. És ha csak a pénzügyi racionalitás mondatná ezt velük, akkor mondták volna ezt ilyen hangsúlyosan akkor is, amikor a Nyugattal sokkal együttműködőbb nagykoalíciós kormány volt még hatalmon Athénban.

Márpedig az amerikai pénzügyminiszter most szerdán mondta azt, hogy a görög adósság fenntarthatatlan, annak egy részét el kell engedni, "akármit is gondolnak erről egyes európai országok". Majd Jacob Lew hozzátette: „Egyszerűen nem kell nekünk egy görög széteséssel járó geopolitikai hiba”. De utalt erre Donald Tusk tanácsi elnök is, aki a tárgyalások június végi megszakadása után azt mondta, hogy a görög válság csak részben pénzügyi természetű, és a lényege geopolitikai. „Görögország és a Balkán hagyományosan Európa legérzékenyebb része, úgyhogy az EU csak nagyon-nagyon megfontoltan tehet lépéseket.”

A nagyhatalmi társasjáték persze csak a legátfogóbb része annak, hogy miért nem éri meg Görögországot elengedni az ismeretlenbe. Konkrét gazdasági érvek is szólnak amellett, hogy jobb a zónában tartani az országot, mint nem marasztalni.

Nagy baj lehet abból is például, ha az euróról kevésbé lehet majd elhinni, hogy életképes pénz. A befektetési elemzők és a közgazdászok máris az olasz államkötvények helyzetét vizsgálják a görög válság miatt. A szintén erősen eladósodott Olaszország gazdasága ugyanis olyan hatalmas, hogy azt már mentőcsomagokkal nem lehet kezelni, úgy mint eddig a görögöt, a portugált, az írt és a ciprusit kezelték. Ha az euróba vetett befektetői bizalom megtörik, akkor első körben az egyébként is alig fenntartható pályán lévő olasz állam finanszírozását állítják le, vagyis elkezdenek szabadulni az olasz államkötvényektől, és nem vesznek többet belőlük. Innen pedig jöhet az a dominóhatás, aminek a végén az eurót fél Európából ki kell majd vezetni, és ezzel a nagy kontinentális integrációs kísérlet megbukik.

És van még egy elég konkrét szempont is: az európai kormányok eddig összesen mintegy 230 milliárd euró hitelt adtak Görögországnak. Ha ezt elbukják a hivatalos görög államcsőddel, vagy ki tudja milyen árfolyamon kiszámolt drachmában kapják vissza, akkor az elég fájdalmas lenne számukra. A legtöbb pénzt a németek és a franciák tették ebbe a projektbe, de ha GDP-arányosan nézzük, akkor a kisebb zónatagok szempontjai is látszanak, például Szlovénia, Szlovákia vagy a baltiak vesztesége is feltűnővé válik.

A görögöknek mindegy?

Egyáltalán nem mindegy, bőven van kockázata számukra is az euró feladásának. Még akkor is, ha a mostani eladósodottságból egy rendes államcsőd és pénzcsere talán gyorsabb kiutat jelentene, mint a küzdelem az euróval.

A pénzcsere esetén akiknek vagyona van, és nem tudta eddig külföldre kimenekíteni, az elveszíti azt, amit eddig felhalmozott. Az új pénz ugyanis értéktelenebb lenne mint az euró. Szintén nagy gondot okozna, hogy az ország nagyon sok termék esetében importra szorul, saját ipara alig van, nyersanyagai sincsenek, és rettenetesen megdrágulna minden, ha ezekért az eurónál gyengébb saját pénzzel kellene fizetni. És nem utolsósorban elég sok problémát tud okozni egy országnak, ha a nagyhatalmak ütközőzónájába szorul.

Ezzel együtt lehetséges, hogy a görög kormány mégis a saját pénzre megy. Egyrészt mert elhiszik, hogy az euró nélküli világ tényleg elolvasztaná az adósságot. Másrészt történelmi küldetéstudatuk is lehet a Sziriza vezetőinek, hogy átrendezzék a görög társadalmat. Végülis egy kommunista gyökerű pártról van szó. A különutasságból pedig nemzetközi tekintélyt is lehet szerezni, Latin-Amerika baloldali féldiktatúrái máris tapsolnak a görög ellenállásnak.

Mindezzel együtt van néhány jel, ami arra utal, hogy a Sziriza inkább csak addig feszíti a húrt, hogy az majndem elpattanjon, aztán mégis megegyeznek az európaiakkal. Talán sejtik, hogy végső soron Európának is szüksége van rájuk, ezért megtehetik, hogy minél nagyobb győzelemként mutathassák be választóiknak és a világnak a megkötendő kompromisszumot. Erre utal, hogy a vasárnapi népszavazás másnapján távozott Janusz Varufakisz pénzügyminiszter, akit európai kollégái szívből meggyűlöltek az utóbbi hetekben. Elég sokszor játszotta el ugyanis, hogy 18 másik ország pénzügyminisztere soron kívül Brüsszelbe repült, aztán amikor körbeülték az asztalt, akkor Varufakisz közölte, hogy „nincs semmi új, amiről beszélhetnénk”. Ezután pedig hazament Athénba, ahol közölte a görögökkel, hogy terrorista módszerekkel zsarolták Brüsszelben. Kivonása a forgalomból (hivatalosan a további tárgyalások sikere érdekében önként vonult vissza) arra utal, hogy a görög kormány ha nagyon kell, hajlandó engedni.

Az esetleges engedékenységre utalt az is, hogy múlt hét csütörtökön Alekszisz Ciprasz görög miniszterelnöknek volt egy próbálkozása, hogy megegyezzen az EU-s kormányokkal még a népszavazás előtt, de akkor hamar visszautasították azzal, hogy most már ha kiírta a népszavazást, akkor azt tartsák is meg.

És a lehetséges görög kompromisszumra utalhat az is, hogy a kormány egyelőre azt mondja saját híveinek otthon, hogy az euró marad.

De akkor hogy lehet ebből mégis Grexit?

Előfordul, hogy hiába akarja mindkét fél ugyanazt, a feltételekben annyira nem tudnak megállapodni, hogy mégis az lesz a vége, amit egyik fél sem akart.

Mert az is nyilvánvaló, hogy az eurózónás kormányok túlnyomó többsége semmiképpen sem akarja, hogy a Sziriza győztesként álljon fel a tárgyalóasztaltól a végén. Hogy azt mondhassa, hogy lám, bent lehet maradni a zónában és az adósság egy részét is elengedték, a feltételek is sokkal könnyebbek.

Viszont a Sziriza is olyan magasra tette a tétet a népszavazással és az azt megelőző kampánnyal, hogy látványos eredmény nélkül ők sem állhatnak fel a tárgyalóasztaltól.

Éppen ezért teljesen reális egy olyan végkifejlet is, hogy senki sem enged, nehogy a másik győztesnek tűnjön, és akkor jön a Grexit. Mert nagy ár ugyan a geopolitikai veszteség, de a kár általános lesz, és csak több év után jelentkezhet majd átélhetően. Viszont otthon már másnap szembe kellene nézniük az érintetteknek saját választóikkal és az ellenzékükkel.

És ha lesz kompromisszum, akkor sem az a legvalószínűbb, hogy egyértelmű lesz az eredmény. Hanem valami félideiglenes izéről írnak alá valamit, ami után kinyithatnak ugyan a görög bankok, de senki sem nyugodhat meg.

A Demokrácia és Dilemma Intézet tippjei, a valószínűségek szerint:

  • A görög ajánlatot az EU részben elfogadja, de ezzel párhuzamosan újabb komoly feltételeket és határidőket szab, ami évekre szóló vitákra ad majd alapot, és egy pillanatig sem lehetnek utána biztosak Görögországban abban, hogy az EKB mikor zárja el az országot az eurótól. Esély: 45%
  • Grexit. Esély: 35%
  • A görög kormány hatalmas engedményt tesz, lenyeli a népszavazás előtti feltételeket, egészen kis variálással. Nem engednek el semmit a görög adósságból. Esély: 10%
  • Az EU hatalmas engedményt tesz, elfogadja a legfontosabb görög javaslatokat, egészen kis variálással (elengedik a görög adósság egy részét, évtizedekkel kitolják a törlesztést, nem akarnak már a nyugdíjrendszerhez nyúlni, eltekintenek a javasolt adóemelésektől). Esély: 5%
  • Valami olyan, ami most nem jut az Intézet eszébe. Esély: 5%

Beretvapengén csúszunk a pokolba?

A Rotschild-ház 2015-ös jóslata két nagy pénzügyi veszély fenyegetésére mutatott rá:

  • az euróválság kezelhetetlenné válik,
  • Kínában pénzügyi válság tör ki.

Most éppen mindkettő egész reálisnak tűnik.

Nélkületek nincs 444

Csak a 444 és a sajtószabadság ügye mellett elkötelezett olvasók támogatása teszi lehetővé, hogy alaposan tudjunk foglalkozni a legfontosabb témákkal.