Életemben egyszer voltam Dubajban.

A várossal kapcsolatos első erős élmény  már akkor megvolt, mikor még a kifutópályán gurult a repülő.

A világ nagy repterei mellett mindenhol óriási parkolók vannak, részben az utazók autóinak ilyen hosszútávú parkolók, részben az autóbérlős cégek lerakatai. Sokszor már a levegőből látni a rengeteg kocsit.

Dubajban ilyet nem láttam, helyette viszont a kifutópálya mellett, kerítéssel leválasztott parkolók voltak magánrepülőknek. Kis, közepes és nagy luxusgépek álltak sorban, amíg a szem ellát.

A város is ennek megfelelő volt. Aki csak egy Q6-os Audival járt, az számíthatott szegény embernek. Minden sarkon a legnagyobb, leghivalkodóbb, legdrágább minden jött szembe. Egy napig el lehet nézelődni, tovább valószínűleg nem érdekes.

Gattyán György luxusáruháza, az Il Bacio Di Stile az a hely Budapesten, ami a legközelebb van Dubajhoz. A hónap végén bezárnak.

A Bacioban nagyon drága dolgokat lehetett kapni. Ezért is nem ment a dolog.

Mármint egy ekkora áruházat nem lehet csak politikai vezetőkre és luxustanácsadóikra alapozni. A fizetőképes magyar kereslet nem volt elég, a leggazdagabb külföldi turisták fő úti célja meg nem Budapest. Mi pont abból próbálunk most sikket csinálni, hogy még mindig milyen olcsó, fapados hely vagyunk. Márpedig a Tom Ford akármi, az kb. ugyanannyiba kerül New Yorkban, meg Budapesten. Nagyon sokba. Csak New Yorkba többen járnak azok közül, akik ezt megengedhetik maguknak.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy bármi baj lenne az ilyen luxuscikkekkel. Szerintem nincs.

Akinek van pénze rá, és azt a pénzt nem lopta (itthon ezt nehezebb elképzelni, nemzetközi viszonylatban kevésbé), az pont nyugodtan költse arra, amire szeretné.

A Stilében vannak dolgok, amik azért drágák, mert nagyon jó minőségűek, és vannak dolog, amik azért nagyon drágák, mert azt mondják a tulajdonosukról, hogy tehetős, szóval sikeres ember. Egyszerűbb egy ilyen, egyébként jó szabású zakóban mászkálni, mint minden beszélgetés első 5 percében feltűnés nélkül elmondani, hogy te mekkora cég főnöke vagy, és milyen sokat keresel.

Összesen egy-két olyan ruha volt az egész áruházban, ami értelmetlenül drága volt, miközben nem  is volt kifejezetten szép (szubjektív) viszont nagyon unpraktikus volt (objektív). Egy négymilliós S-es női kabát, ami 6 kiló. Amit még egy este,  mondjuk a vörös szőnyegen sem lehet jó érzés viselni, mert a testsúlyod több mint 10 százalékát kell cipelned.

Most, hogy bezárnak, nagy leértékelések vannak (mondjuk így sem olcsó semmi), illetve el is árvereznek pár táskát, övet, 10 ezer forintról indulva óránként valamit. A bevételből valamennyit jótékonykodnak a Tűzoltó utcai gyerekklinikának, a többi meg megy csökkenteni a bukót.

Túlzás lenne azt mondani, hogy tömegek érdeklődnek a 700 ezer forintos Celine táskák és a 400 ezres majmos övek iránt. Két kört álltunk végig, négy-öt ember licitálgatott.

Olyan groteszk az egész. Unott arcú emberek emelgetnek papírlapokat, számomra teljesen érdektelen dolgokért. Ölükben kutya, vagy mondjuk egy másik, szinte tök ugyanolyan táska, ami biztos szintén milliókba került.

Azért amikor 300 ezer forint fölé ért a licit, én elkezdtem izgulni, mégis csak több pénzt akartak adni egy táskáért, mint amennyiért az autómat vettem. Teljesen egyértelműen egyedül voltam az izgalommal: aki végül 440- ezerért elvitte a 700 ezres táskát, pont ugyanolyan arcot vágott, mint fél órával előtte, amikor 420-ért nem tudott elvinni egy másik ugyanolyat. Pedig az után a vereség után azt hittem, hogy sír, de csak chatelt a telefonján.

Nekem a majmos öv tetszett, ami egyébként 380 ezer forintba került volna. Nem vártuk meg, egyrészt menni kellett tovább, másrészt úgy voltam vele, hogy itt azért vannak nálam komolyabb versenyzők, én maximum a kikiáltási árat adnám meg érte.

Mint kiderült fél órával később, 10 ezer forintért kelt el.

A legjobb árcédulákról készült fotók itt láthatók.