Ha már régóta érdekelt, mi történik a strandon, miután minden ember hazaindult, egy videó most végre betekintést enged ebbe a világba. Egy marylandi strandon hétfőn a hirtelen érkező vihar elől menekültek el az emberek, a strand napernyői pedig, kihasználva a hirtelen jött szabadságot, fel-alá kezdtek futkározni a homokban.

Itt egy másik felvétel is ugyanerről, de másik szögből:

Ha már napernyők és természet és vihar egymásra találása, Weöres Sándor egyik legszebb verse is ezt a témát dolgozza fel. A nagyon hosszú Az elveszett napernyő című versből mi csak röviden idézünk, teljes egészében itt olvasható.

A vihar a fák közt villódzik,
ezernyaka forog, kígyózik,
dülöngő erdővel birkózik,
vergődő szálfákba fogódzik,
feszülnek szíjas gyökerek,
kéregben villám bizsereg,
meglapuló madárseregű
rengő fészekbe didereg,
dühöng a tüzes, nyirkos szörnyeteg,
legörnyedve az ég a hegy körül pezseg.

Letépett lomb kavarog szerteszét,
kicsavart bükk mereszti gyökerét;
a szikláról az esernyő lesodorva
fatörzs mellé, földiszeder-bokorba,
zápor paskolja szövetét,
már foltos, rojtos, kibukkan a borda.
Nem bánja sorsát - a kár a hegy orma
nem fájdítja villámütött fejét
és leszállt az égbe falazva,
tapadó felhőben mered a virradatba.

Az ernyőt új otthon borítja:
a lomb-alatti rejtett rengeteg
hűs sötét földje, korhadó csalitja,
sápadt indák, penészes gyökerek,
sok nyálkás, hideg, puha szörnyeteg,
százlábu-nép, pondró-tömeg;
a forgó idő, mint parittya,
a telt Napot fölötte áthajítja
s a változó Holdat; ő lenn pihen,
mint foszló holttetem, bár nem is élt sosem.

(...)

Az esernyő nincs többé: a tárt világba
morzsánként útra tért,
mindent újjá cserélt;
ezerszemű, ki még nyomát találja,
megúszva fényt,
lekúszva árnyba;
maradt egyetlen, csöppnyi szála,
fedi szedertövis hegyét,
pehely csak, szinte láthatatlan;
tű-csúcsról felrepült, vihar hátára pattan.

Lilliom-karcsú légtölcsér dobálja,
mélyben a hegycsoport forog,
egymást-tipró, tolongó bivalyok;
köd-lepedő résén erdők homálya,
völgy-rejtekből csillámló patakok,
bérc-oldal meredek törése, bánya,
sínen mozgó apró kocsi-sorok,
elszórt tanyák, egy város füst-uszálya
és fenn a csend kopár rengetege
és lenn a hegy, honnan felröppen a pihe.

Magasba, mindig magasabbra lebben:
a Hold, mint fehér gyümölcs, függ közel,
a Föld kerek, lejtős, foltos lepel,
sötét űrrel körülszegetten.
Fürödve égi nedvben,
teli tömlőként súlyos pehely,
ereszkedik s talajra lel:
zöld síkságon, lágy permetegben,
akácvirág közt lézeng könnyedén
és majdnem megtapad egy kisborjú fülén.

Zivatar zúdul , elsodorja,
rézsút emeli a lapály fölött,
mint orsó göndöríti a ködöt
s mikorra mind guzsalyba fonja:
lenn kék tenger, fenn kék ég hömpölyög,
nézi egymást két Nap korongja
s kettős kék kagylóhéj között
parány-vitorla
békéje leng el,
mindegy neki, melyik menny, melyik tenger.

Pára-tulipán felveti fejét,
villog kristály-zöld másvilági rét,
lila tövis gyűl a látóhatárra;
távol szigetet környez a sötét;
mint nő -pillantás, játszik egy sugárka,
illanva megsimítja kedvesét,
ragyogva röppen elszunnyadt fiára,
míg örök mosoly dereng a világra,
vonulnak és hajolnak ívei
híg partok közt, Theatrum Gloriae Dei

Piros selyem esernyőről énekem
egyetlen páromnak daloltam,
tiszta forrás az igaz szerelem,
elsimult tükrére hajoltam,
kettőnket láttam, titkát ismerem:
eggyé fogunk porladni holtan.
Most már ujjongva töltöm életem,
mint sárgarigó az erdei lombban:
míg le nem hull egy vén fatörzs elé,
harsányan énekel, majd megszakad belé!