A Keleti Európa kapuja?

Kimentem a Keletihez és látni akartam azt, amire évek óta "várok". Azt, hogy az utolsó reményeikbe még kapaszkodók megindultak az osztrák újságíró Corinna Milburne által “ostromlott erődnek” hívott Európa felé. És nem fognak megállni, mindegy, hogy hova zárjuk őket, mit húzunk eléjük. Nem fognak megállni, ha "otthon" tálibok, az ISIS, a Boko Haram vagy más, gondolkodás nélkül lő városokat, évezredes műemlékeket, életezreket.

Az nem lep meg, hogy már megint megbénulunk és a saját sebeinket nyalogatjuk (azaz “van nekünk elég bajunk”, vagy “ez nem az én feladatom, hanem a x.y.z-é”), hiába van a tragédia az orrunk előtt.

Kisgyerekek éjszakáznak az utcán. Nem magyar gyerekek, és nyilván nem fehér gyerekek, mert a magyar hullafáradt, sok gyermekes fehér bőrű anyától már akkor elveszik a gyerekét, ha ottfelejti a bevásárló központ parkolójában 5 percre, hát még ha az utcán merne éjszakázni vele. De ez a bőrszín szerinti megkülönböztetés nem csak magyar sajátosság, ettől szenved a bolygó északi, boldogabb fele miközben a délin próbálja a békét védeni, de a kulturális különbségek tisztelete és az emberi jogok terjesztésének igénye folyton összeütközik, és egy olyan félmegoldás születik belőle, amikor a gyerek éppúgy fedél nélkül nélkül marad éjszakára az út szélén Közép-Afrikában, ahogy a Keletiben.

Nem az a legnagyobb baj szerintem, hogy nincs a magyar gyermekvédelemnek arra kapacitása, hogy ekkora tömegű, háborúból elmenekült vagy kimenekített gyereket benntartson a rendszerében és mosdasson, altasson, gyógyítsa a sebeiket. Azt se tartom az egyenlő bánásmód megsértésének, hogy hallgatólagosan a szülőknél vagy rokonok felügyelete alatt hagyják a gyerekeket, akkor is, ha tudja mindenki, hogy továbbmennek. Azzal, hogy Németország felé veszik az irányt, ha nagyon őszinték vagyunk nincs erkölcsi alapunk szembeszállni: a mi gyerekeink, szüleink, barátaink, családtagjaink is ezt teszik. Ha már elindulunk, mi se Szlovákiában akarunk új életet kezdeni, hanem Németországban vagy Angliában. Miért várnád el mástól, hogy másképp gondolkozzon a Facebook korában? Mert ezzel a Schengeni zónabeli szabadságunkat ássa alá? Ez olyan közügy, ami senkit se érdekel, és talán joggal.

A baj az, hogy gyerekeket továbbvándorlásra kárhoztatunk, hogy a legjobb barátaik az embercsempészek lesznek és ez minden, csak nem a mindenek felett álló érdekük.

Ahelyett, hogy iskolába járnának, játszanának, egyszerűen élnének gyerekként, ahelyett, hogy valakik, azaz Te vagy én úgy fogadnánk el őket, ahogy vannak: fáradtan, sebzetten, haragosan és reménytelenül. Ezek a gyerekek azt látják, hallják és érzik meg a pályaudvarokon, a táborokban, a vonatokon, hogy nem akarják őket itt látni, azt kiabálják, hogy "húzzatok haza, ahonnan jöttetek". Tehát oda, ahol biztos, hogy meghalnak, mert minden nap lőnek, vagy máshogy bántják őket. Azt élik meg, hogy nem tartoznak ide, és oda meg nem akarnak, ahonnan eljöttek. És elkezdenek identitást keresni... De mi van azokkal a gyermekkorú százakkal, ezrekkel, akik nincsenek benne egyetlen nyilvántartásban sem, mert elkerülték a határőr éjjel is látó szemét és soha nem kértek menedéket senkitől, vagy kihullottak az ilyen-olyan, kreált közigazgatási rendszerekből és nem védi őket senki.

Mert ők nem kartoték adatok - szerencsétlenségükre, hanem "illegálisak" , gyakorlatilag nem léteznek.

Ők Európa vándorai, akik úgy élnek, ahogy tudnak, ahogy a kiskapukat megtalálják a felnőttek rendszereiben. Ennél a pontnál el lehet engedni a fantáziánkat, de azt ne feledjük, hogy mi is löktünk rajtuk egyet az úton, amikor végignéztük, ahogy diktátorok kínozzák a népüket, és mikor a nép a kapunkig menekül, gyerekkel vagy gyerekek szülők nélkül, akkor mi becsukjuk a kaput igazából, még ha úgy teszünk is, mintha beengednénk őket. A gyerekek alkalmazkodóképessége határtalan, de a becsapott ajtók emléke nem marad következmények nélkül. Az elmúlt hetekben ideérkezettek közül párnak felnőttként eszébe juthatnak majd az ellentüntetők a Keletiben, vagy azok akik hashajtós narancslevet adtak nekik, mikor kiszolgáltatottak voltak... Ez pedig a mi hibánk és a mi gyermekeink és unokáink fogják érezni a következményeket. Van is példa előttünk, elég visszaemlékezni, hogy hogyan csapott végig az igazán soha be nem fogadottak dühe a Párizsban tíz éve...