Bár tréfásan csak kajakómának hívjuk, a tudományos zsargonban posztprandiális, vagyis étkezés utáni aluszékonyságnak nevezett jelenség

nagyon fontos üzenetet hordozhat.

Amikor egy étkezés után alig kapunk levegőt, és nagy ásítások közepette azon jajongunk, hogy

a lavornyi, finommetéltes húsleves után talán elég lett vona csak két kirántott húst enni krumplival és kenyérrel, a desszertet pedig igazán kihagyhattuk volna,

akkor a testünk éppen hatalmasat küzd a szervezetünkbe bevitt, gyorsan felszívódó szénhidrátokkal.

Kezdjük az elején, az evésnél. Amikor táplálkozunk, az étel idővel a gyomrunkban és a vékonybelünkben köt ki. Szervezetünk válasza erre az, hogy autonóm idegrendszerünk paraszimpatikus része aktiválódik a szimpatikus kárára.

Utóbbi, a szimpatikus idegrendszer funkciója az, hogy felkészítse a szervezetet a hirtelen terhelések elviselésére. Nagy hasznát vesszük ennek veszélyhelyzetekben, amikor a szívritmus felgyorsul, a vázizmok erei kitágulnak, a vérnyomás megnő:

a test felkészül, hogy támadjon vagy meneküljön.

A paraszimpatikus rendszernek pont ellentétes feladata van: ha ez beindul, szervezetünk visszaveszi a vázizmok vérellátását, növeli viszont e belekét. A szívritmus lassul, a vérnyomás csökken. A paraszimpatikus rendszer működésének célja az energia megőrzése és újratermelése, magyarán

elálmosodunk.

Ez teljesen normális. Ahhoz, hogy az egyszerű, evés utáni fáradtságból kajakóma legyen, már a modern élelmiszergyártás is kellett. Napjaink embere

rengeteg finomított szénhidrátot,

például fehérlisztet és különböző cukrokat fogyaszt.

Egy jó kajakómát leginkább junkfooddal lehet összehozni!

A finomított szénhidrátok sokkal gyorsabban bomlanak le glükózzá, de a szervezetünk ezt a glükózt csak adott tempóban képes felszívni. A gyorsan felszívódó szénhidrátokból lebomló glükóztöbblet halmozódik fel zsírként a szöveteinkben. Ezért, illetve azért, hogy a véráramban csak normális mennyiségű cukor legyen, az inzulin felelős. Az inzulin emellett serkenti a vázizmok aminósavfelvételét, a hatására az izmok több valint, leucint és izoleucint vesznek fel, de egy negyedik típusú aminósav, az aromás triptofán felvételét viszont nem.

És ebből lesz a baj:

emiatt ugyanis hirtelen megnő a triptofán-kínálat a szervezetben, így ebből több jut át a vér-agy gáton, majd az agyban szerotoninná, illetve melatoninná alakul át - márpedig ha ebből a két hormonból sok van az agyban, az

álmosságot okoz.

Fred Provenza, a Utahi Állami Egyetem ökológiaprofesszora szerint a kajakómát ez alapján a szervezet jelzéseként is értelmezhetjük. Olyan jelzésként, ami arra utal, hogy a bevitt táplálék nem megfelelő.

Provenza abból indult ki, hogy az élőlények "tápanyagbölcsességgel" születnek, vagyis ösztönösen tudják nemcsak azt, hogy milyen tápanyagokra van szükségük, hanem azt is, hogy mikor. Maga is elismeri, hogy pár évtizede valószínűleg vasvillás tömeg kergette volna ki egy táplálkozástudományi konferenciáról, ha egyáltalán felveti a tápanyagbölcsesség létét, de az elmúlt évtizedekben több kísérletben is sikerült igazolnia ennek meglétét az állatvilágban.

A kísérletei önmagukban is érdekesek:

Kiindulásként bizonyos tápanyagot megvont a kísérleti állatoktól, amiket aztán alacsony tápértékű szénával etetett. A szénát ízesítette is - kétféle ízben. A szinte tápanyagmentes széna elfogyasztása után egy szondán át közvetlenül betáplálta az állatok gyomrába azt a tápanyagot, amit korábban megvont tőlük.

A kísérlet második fázisában, egy újabb elvonási szakasz után a kísérleti állatok rendre az olyan ízesítésű szénából ettek, aminek az elfogyasztása után előzőleg Provenza a hiányzó tápanyagot beléjük pumpálta.

Magyarán, az állatok íz és illat alapján állapították meg, hogy milyen ételt fogyasztva pótolhatják a hiányzó tápanyagot.

Ebbe a természetes képességünkbe zavar be a modern élelmiszeripar a mesterséges aromáival, amikkel az energiában gazdag finomított szénhidrátokat, például a nagy fruktóztartalmú kukoricaszirupot is ízesítik. Provenza szerint ezzel tulajdonképpen ezek fogyasztására kondicionálnak minket:

"a növények, a hús és a tejtermékek ízetlenebbnek tűnnek a feldolgozott élelmiszeripari termékeknél, amelyek így vonzóbbá váltak. Az emberek a mesterséges aromákat ezekkel az energiában gazdag összetevőkkel azonosították, ez pedig elfedi azt, hogy valójában egyféle tápanyagot eszünk" - magyarázta.

Pedig amúgy az emberi szervezetnek is megvan a tápanyagbölcsessége, amit a legjobban az bizonyít, hogy gyakran válunk kívánossá. Amikor kívánossá válunk, akkor valójában a szervezetünk üzen, hogy szüksége van bizonyos tápanyagra. A mesterséges aromák világában viszont a szükséges tápanyag helyett is csak finomított szénhidrátot eszünk, ráadásul igen gyakran

túl sokat,

mert hát hiába eszünk belőlük akármennyit, valójában nem enyhítjük a valódi hiányérzetet.

Provenza szerint ezen úgy segíthetünk, ha száműzzük az étrendünkből a finomított szénhidrátokat. Szerinte semmi más trükkre nincs szükség, csak arra, hogy teljes kiörlésű gabonákat, friss gyümölcsöt, zöldséget, húst és tejterméket tartsunk otthon, és azt együk, amit megkívánunk. Ha vágyainkat nem mesterségesen ízesített ételekkel elégítjük ki, megfelelő tápanyaghoz juttatjuk a szervezetünk. (Fred Provenza a Voxnak mesélt még publikálatlan kutatásáról)