Egy valamit biztosan megtanultunk a rendszerváltás óta: el lehet menni

  • A rendszerváltás után a magyaroknak még több mint 10 év kellett, mire megtanulták, hogy ha itthon nem tudnak boldogulni, akkor lehet próbálkozni külföldön is.
  • Mára viszont egészen belejöttünk, 2012-ben már minden ötödik ember lelépett volna az országból.
  • A Forrás legújabb számában a TÁRKI munkatársa, Szeitl Blanka foglalta össze, hogyan alakult a kivándorlási kedv Magyarországon az elmúlt 25 évben.

Nehezen indult

Azt, hogy kik azok és mennyien vannak, akik hosszabb vagy rövidebb időre külföldön vállalnának munkát, esetleg le is telepednének ott, a migrációs potenciál nevű mérőszám mutatja meg legjobban.

Bármennyire is úgy tűnt, hogy végtelenül el voltunk keseredve a rendszerváltás utáni években, a kilencvenes évek elején a magyar migrációs potenciál jóval alacsonyabb volt, mint a többi kelet-európai országban.

  • Ebben az időszakban például Albániában szinte a teljes lakosság külföldre akart menni dolgozni, 13 százalékuk pedig vissza sem tért volna.
  • A bolgárok negyede is inkább külföldön dolgozott volna, 21 százalékuk pedig végleg le akart lépni.

Közben Magyarországon 1993-ban csak a lakosság 2,7 százalékkal vállalt volna be egy külföldi állást, kivándorolni pedig csak 1,4 százalék szeretett volna.

Ez a régiós viszonylatban is nagyon alacsony szám csak a kétezres évek elején ugrott meg. Valószínűleg ekkorra nőtt fel az a generáció, amelyik már magabiztosabban beszélt idegen nyelveket és természetesebb volt neki, hogy nincs ott a vasfüggöny. Másrészt ekkorra a külföldre költözéssel járó adminisztráció is egyszerűbbé vált és az interneten már a rokonokkal sem volt olyan vészesen drága tartani a kapcsolatot.

A migrációs szándék alakulása a tervezett migráció időtávja szerint, 1993–2015. július (%) - Forrás: Tárki

Aztán megindult

A fenti ábrán is jól látszik, hogy mekkora lökést adott a kivándorlásnak az uniós csatlakozás, majd mikor 2008-ben beütött a válság, a kivándorolni akarók száma a 2006-oshoz képest több mint a duplájával megugrott. Ezzel az értékkel már 2009-ben az Eurobarometer is a magas migrációs hajlandóságot mutató országok közé sorolta Magyarországot.

Ekkor szinte minden ötödik magyar elköltözött volna hosszabb vagy rövidebb időre.

A folyamat 2012-ben érte el a csúcsot, mikor már a lakosság 19 százalékánál volt opció, hogy egy másik országban próbáljon boldogulni. Ehhez nagyban hozzájárulhatott a hazai belpolitikai légkör, valamint az is, hogy Németország és Ausztria 2011 közepén megnyitotta a munkaerőpiacát, így valóban volt is hova menni. Ez meglátszik a célországokon is: a legnépszerűbb Ausztria, Németország és Nagy-Britannia volt.

A migrációs potenciál mára visszarendeződött a 2010-es szintre, viszont ezen belül

2015 áprilisában soha nem látott rekordot döntött a kivándorolni akarók aránya (10%) akik nem csak egy jobban fizető munkára lépnének meg, hanem tartósan le is telepednének.

Az újabb kutatásokból már az is kiderül, hogy pontosan kik azok, akik elhagyják az országot. Ezek szerint leginkább a magasabb végzettségű férfiak mennek külföldre. A külföldön élő magyarok között pedig a 26-50 évesek aránya a legmagasabb.

A 25 év alatti fiatalok a hazai munkavállalási arányukhoz képest jóval nagyobb arányban dolgoznak külföldön, tehát ha ebből a korosztályból valaki el akar kezdeni melózni, akkor azt jó eséllyel nem Magyarországon fogja megtenni. Ők egyébként a legnagyobb arányban Nagy-Britanniában vállalnak munkát.

Nincs az a pénz, amiért elmennének

A magyarok elvágyódásában az a legérdekesebb, hogy úgy tudunk magas migrációs potenciált produkálni, hogy közben azoknak is nálunk a legmagasabb az aránya, akik semmilyen körülmény között sem tudnák elképzelni, hogy külföldön éljenek. Itt teljesen kettéválik a társadalom.

2009-ben - miközben 16 százalékra ugrott a külföldre menni akarók aránya - a lakosság 60 százaléka mégis úgy látta, hogy akkor sem hagyná itt az országot, ha gondjai lennének az elhelyezkedéssel vagy munkanélküli lenne. Ennél magasabb arányban csak a portugálok ragaszkodtak az otthoni biztos semmihez.

Ugyanebben a felmérésben pedig

a magyarok 45 százaléka nem tudott annyi pénzt elképzelni, amennyiért kitenné a lábát az országból munkát vállalni.

Még mindig nem tudunk eleget

Annak ellenére, hogy a kivándorlás felpörgése az egyik leglátványosabb változás, ami elmúlt évtizedben a magyar társadalomban történt, a pontos mérésére a mai napig nincsenek meg a megfelelő módszereink.

Azok, akik elhagyják az országot, sokszor fenntartják még a hazai lakcímüket, ezért nem jelennek meg a hivatalos statisztikákban. Akik pedig kijelentkeznek Magyarországról, szinte teljesen eltűnnek a kutatók szeme elől.

Pontosan még azt sem lehet meghatározni, hogy az ezzel foglakozó kutatásokban kiket lehet kivándoroltnak vagy külföldön élőnek tekinteni.

Azt sem lehet tudni, hova számolják az ingázókat, a lomizókat, a kétlaki nyugdíjasokat, a feketemunkásokat és a többieket.

Ezért maradnak a kérdőíves felmérések, ahol viszont nem látszanak azok, akik feketén dolgoznak külföldön. Azt pedig a kutatók is elismerik, hogy a migrációs potenciál mérésével valamennyire mindig túlbecsülik a tényleges kivándorlási terveket, hiszen mikor rossz a közhangulat az országban, akkor nem nehéz olyanokat találni, akik azt válaszolják, hogy elegük van az egészből, és lelépnek, amint csak lehet.

Így ezek a számok többnyire becsléseket tudnak mutatni, az viszont jól látszik belőlük, hogy a kilencvenes évek óta a magyar társadalomban szinte folyamatosan nő azoknak a száma, akik elhagynák az országot.