• Tolmácsként dolgozott a szövetségeseknek, ezért a tálibok halálos ellensége lett.
• Egy kamionban hagyta el Afganisztánt, aztán hegyek között gyalogolt. Aki nem bírta a menetet, azt az embercsempészek megölték egy késsel.
• Nem akart megsebesülni, ezért nem mászott át a kerítésen a magyar határon, egyszerűen átsétált.
• Egy afgán menekülő története Budapestről.

Fiatal férfiak egy kihajtogatott hálózsák körül ülnek a II. János Pál pápa tér füvén. Odamegyek hozzájuk beszélgetni, a legtöbben csak néhány szót tudnak angolul, de annyi kiderül, Afganisztánból érkeztek. A társaságban viszont van egy baseball-sapkás férfi, aki sokkal jobban beszél, mint a többiek. Kérdezgetni kezdem, és elmondja a történetét.

S. Afganisztán keleti részén, Nangarhar tartományban, a Pachir Aw Agam kerületben élt a pakisztáni határ közelében szüleivel és három fiútestvérével. 23 éves, béke nem sokszor volt körülötte egész életében. Ezen a területen hagyományosan nagyon erősek a tálibok. Az iskola általában havonta egyszer volt nyitva, és előfordult, hogy akkor is megtámadták. Írni és olvasni nem is tudott igazán jól megtanulni, ezért nem lehetett belőle rendőr, ahogy apjából és bátyjából.

Ebből baj lesz

Angolul beszélni viszont szépen megtanult. Bátyja egy ideig Indiában dolgozott, ő tanította meg. S. egyébként vagy egy pizzázóban, vagy építkezéseken dolgozott, de nyelvtudásának köszönhetően egy nap különleges munkalehetőséget talált.

Az amerikai katonák tolmácsot kerestek a környéken. S. éppen ideálisnak tűnt a feladatra. Amikor apja megtudta, hogy fontolgatja a lehetőséget, azt mondta neki, ne csinálja, mert ebből nagy baj lesz. Bárki, aki együttműködik a szövetségesekkel, halálos ellenség a tálibok szemében. Apja pedig, mivel rendőrfőnökként az afgán állam része volt, már így a tálibok ellenségének számított.

S. mégis elvállalta a munkát, de titokban tartotta családja előtt.

Általában a katonai bázison kellett dolgoznia abban a nagyjából öt hónapban, amit velük töltött. Amikor fordított, a helyi pastu és dari nyelvekről angolra és vissza, arcát egy csuklya takarta el, csak a szeme látszott ki. Így volt akkor is, amikor külső helyszínre kellett menni a katonákkal. Egy alkalommal azonban megtámadták az autókonvojt, amiben ő is utazott. Ki kellett szállniuk, és a támadás közben véletlenül leesett a csuklyája. Meglátták.

A családon állnak bosszút

Onnantól nem hagyta el a katonai bázist, de rettegett, hogy mi lesz a családjával. Tudta, hogy a tálibok ilyenkor a rokonokon is bosszút állnak. Kérte a katonáktól, hogy segítsenek, de azt mondták, nem tudnak mit tenni. Amíg ott marad velük, őt megvédik, de se a családján nem tudnak segíteni, se rajta, ha elmegy onnan.

A félelem nem volt alaptalan. A tálibok először a rendőrséget támadták meg, ahol megölték a bátyját, és kiakasztottak egy papírt azzal a felirattal, hogy így jár minden áruló, aki együttműködik az ellenséggel. Aztán a családjuk otthonára támadtak. Megölték az apját, felgyújtották a házat, és ott is elhelyezték a figyelmeztető feliratot. Anyja, és a többi testvére el tudott menekülni.

Annyi volt az üzenet, menekülj

Amikor eljutott hozzá a hír, nem akart a katonákkal maradni. Azt viszont nem tudta, hova menjen. A tálibok vadásztak rá, és nem tudott semmit arról, anyja és testvérei hova mentek. Kapcsolatba lépett nagybátyjával, aki Kabulban, Afganisztán fővárosában élt. Ő ismert valakit, aki azzal foglalkozott, hogy “embereket juttat el biztonságos helyre”. Az út húszezer euróba került, S.-nek volt néhány földje, azzal fizette ki. Nagyjából ezer euró készpénze maradt az útra, amikor érte jött egy kamion éjszaka. Anyja annyit üzent neki nagybátyján keresztül, hogy meneküljön. Ez körülbelül három hónapja volt.

A kamion csomagterében utazott tíz másik emberrel együtt. Nem szólhattak egymáshoz, nem láthatták, merre mennek, nem láthatták a sofőrt sem. Nem tudja pontosan, mennyi ideig utaztak így, de egy idő után ki kellett szállni, és gyaloglás következett hegyeken, erdőkön és folyókon keresztül. Telefonjaikat az út elején vízbe dobatták az embercsempészek, akik maszkban, egymást váltva voltak velük, jóval a csoport előtt haladva, így sosem látták őket. Ételt, italt és cipőt tőlük lehetett venni - utóbbira azért volt szükség, mert a hegyi utakon tönkrementek. Aki nem bírta a megerőltető menetet, megölték egy késsel.

S. a kezével mutatja, hogyan kaptak három késszúrást.

A csempészek nem engedhették, hogy valakit sérülten megtaláljanak, és beszélni kezdjen róluk.

Ha rendőrt látsz, ne fuss

Körülbelül két hét gyaloglás után újra teherautóba szálltak, ekkor már más csoportokkal együtt. A szabályok ugyanazok voltak, se a többiekkel nem beszélhetett, se azt nem láthatta, merre mennek. Végül kiszállították őket, megmondták, merre induljanak, és azt is, hogy ha rendőrrel találkoznak, nem kell elmenekülni előle. S. a megadott úton egy pengékkel felszerelt kerítéshez ért. Látta, hogy mások megpróbálnak átmászni, de megsebesülnek, ő ezt nem akarta. A kerítés mellett álló rendőr mutatta neki, hol tudja megkerülni. Végül egyszerűen átsétált.

Így érkezett meg Magyarországra.

A táborban, ahova először irányították, nem volt hely. Bicskére küldték, de nem tudta, hogy juthat oda. Másoktól azt a tanácsot kapta, menjen Budapestre. Mire megérkezett a II. János Pál pápa térre, és leült a fűbe egy darab táskájával, tíz eurója maradt.

A hátrahagyott tolmácsok

Történetét egészében nem tudom máshogy alátámasztani, mint hogy elmesélem, mit mondott. Az biztos, hogy a helyi hírek szerint idén tavasszal a tálibok valóban rendszeresen támadtak meg rendőrörsöket Nangarhar tartományban, és öltek meg rendőröket. Amit S. az embercsempészek módszereiről mondott, az sem lóg ki a hasonló beszámolók közül. És az afgán tolmácsok munka közben valóban szoktak csuklyát, vagy más, a személyazonosságukat elrejtő eszközt viselni.

Ami pedig a legfontosabb: az Afganisztánban (és Irakban) dolgozó tolmácsokról több hasonló történet előkerült már. Legutóbb augusztusban Nagy-Britanniában keltett botrányt, hogy David Cameron egykori afgán tolmácsa nem kaphat menedékjogot.

Egy olyan háborúban, mint az afganisztáni, a tolmácsok szerepe valóban felbecsülhetetlen. Itt nem klasszikus, reguláris hadseregek állnak szemben, a szövetségesek sokszor azt sem tudják, ki az ellenség és ki a civil.

Az információ a helyiektől és helyiekről sokszor fontosabb, mint hogy kinek milyen fegyverei vannak.

Egykori katonák arról beszéltek, a tolmácsok nélkül nem tudták volna végezni a munkájukat. Julian Lewis, a brit védelmi bizottság vezetője pedig azt mondta, Afganisztánban a leghalványabb gyanú, hogy valaki együttműködött a nyugati erőkkel, egyenlő lehet a halálos ítélettel. Veteránok még petíciót is indítottak, hogy Nagy-Britanniának kötelessége befogadnia azokat, akik segítették őket a háborúban. (Ebben a háborúban egyébként Magyarország is részt vett.)

Ki ad fegyvereket a táliboknak?

Mindez persze járhat azzal is, hogy egy angolul beszélő afgán menekülőnek a kedvezőbb elbírálás reményében érdekében állhat azt mondania, hogy a szövetségesekkel dolgozott akkor is, ha nem így történt. A beszélgetésünk alatt ugyan ebben az esetben sem lett volna haszna abból, ha kitalált történetet ad elő, de előfordulhat, hogy valaki ismeretleneken gyakorolja be a sztoriját, hogy a hatóságok előtt már minden stimmeljen. Ezt azért fontos hozzátenni, mert itt tényleg csak arra tudtam támaszkodni, amit S. elmondott.

Ha viszont ezt így van, S. kivételesen ügyes dramaturg. Nem voltak ugyanis olyan elemek a történetében, amik túl jól hangzottak volna az erősebb hatás érdekében. Például nem sajnáltatta magát, elmondta, hogy apja fizetéséből a helyi viszonyok között jómódban éltek. Nem játszott a nyugati bűntudatra sem: nem hibáztatta az amerikaiakat. Igazán indulatos csak a tálibok felé volt: ki adja nekik a fegyvereket, kérdezte dühösen többször is. És nem akarta önmagát sem hősként beállítani. Nem valamiféle nyugati elkötelezettség, vagy meggyőződés miatt állt tolmácsnak. Ez csak egy munka volt, amiért jó fizetést kapott, és megtanulhatott jobban angolul.

Vissza Afganisztánba

S. nem akarta, hogy fénykép készüljön róla. Egyfelől ez is kelthet gyanút, másfelől teljesen természetes reakció egy olyan embertől, aki ahhoz szokott hozzá, hogy megfigyelik és meg is ölhetik. Azt mondta, a saját szemével látta, ahogy a tálibok teljes családokat gyilkolnak meg. “Nekik sem mondtam el” - biccent az angolul nem beszélő férfiak felé a hálózsák körül, akikkel csak a téren találkozott. “Ha valaki meghallja, akinek nem kellene, holnap a fűben találják meg a levágott fejemet.”

S. Németországba akar eljutni. Nem sokat tud róla, de német NATO-katonáktól hallotta még Afganisztánban, hogy jó hely, és jól bánnak az oda érkezőkkel. Azt mondja, bármilyen munkát megcsinál, de nem azért jött, hogy Európában éljen. Amit lehet, vissza akar menni Afganisztánba, hogy segítsen a családjának.

Ekkor eszembe jutnak a sokakban felmerülő kérdések, hogy ha csak az volt a cél, hogy az életét mentse, miért jött ilyen messze? Miért nem volt elég az első hely, ahol nem volt közvetlen életveszélyben? Miért nem ment például a nagybátyjához Kabulba? “Mert a tálibok ott is megtalálnak.” Miért nem ment Pakisztánba? “Ott is.” Indiába? “Nem tudtam vízumot intézni.”

(Erről beszélt az említett történetben David Cameron volt tolmácsa is. „A hely, ahol a családommal éltem, ma a tálibok fennhatósága alá tartozik. Nem maradhattam ott, az emberek ujjal mutogatnak rám, kémnek neveznek. Északra mentem, de ott is felismertek. Kabulba költöztem, de ugyanaz történt. Egy ideig a nagybátyámnál húztam meg magam, de a tálibok ott is megtaláltak” - mondta.)

S. tehát nem akart kifejezetten Európába jönni. Annyit tudott, hogy ha minden pénzét felteszi, akkor beszállhat egy kamionba, ami elviszi valahova. Sok ideje nem volt mérlegelni, nem tudta, mikor lesz a következő lehetőség. Akkor épp volt. Anyja pedig azt üzente, meneküljön. Hát menekült.

Megbánta, hogy együtt dolgozott a szövetségesekkel, kérdezem.

“Mit tudok tenni. Az apámat és a bátyámat már semmi sem hozhatja vissza. Annyit tehetek, hogy segíteni próbálok a családomnak.”

De hogy tud segíteni egy kontinenssel arrébb, tíz euróval a zsebében?

“Hát, ez az, amit most próbálok kitalálni.”