A parádésan sikerült bevándorlóellenes plakátkampány után nehéz volt elképzelni, hogy a kormány még erősíteni tudja egyébként is cutting-edge-esen state-of-the-art kommunikációját. Pedig tudta. Sőt, olyan területen volt képes nagyot, mit nagyot,

nagyszerűt!, zseniálisat!, korszakosat!

dobni, amely területen eddig kifejezetten gyengének tűnt. A vizuális kommunikáció területén. Sámándob? Siralmas bukó. Vagy emlékeznek még a német megszállási emlékműre? Alig-alig, mi? Ott álldogál szegény a Szabadság téren, üresen, jelentéktelenül. Annyira lapos, gyenge valami, hogy már kőbuta, ám annál hazugabb szimbolikájáról sem publicisztikáz senki, föl sem tűnik senkinek. Egy ikonográfiai vonatbaleset, mondhatnánk, ha szellemesen akarnánk átvezetni az olvasót mindjárt kibomló vezérgondolatunkra. Ilyen bénázások után tényleg váratlanul jött

a Röszkei Vagon.

A Röszkei Vagon, ami funkciójában mindössze a déli határzár kulcseleme, a határt átszelő sínt lezárni hivatott, kissé buherált, kissé bénácska műszaki megoldás.

De valójában sokkal több. Képe bejárta a világsajtót, néhány nap alatt többen látták, mint a Halászbástyát és a Lánchidat évtizedek alatt.

Ez a tárgy: műalkotás.

Jóval több, mint műszaki megoldás, és jóval több, mint vizuális kommunikáció. Ez a szó legnemesebb értelmében vett Modern Művészet. Az értelmezési síkok úgy bomlanak le róla, mint ruha másról boldog szerelemben. Micsoda erő! Micsoda tömeg! Mennyi idézet! Csupa reflexió! Marcel Duchamp talált és megkínzott tárgyai, a Laibach indusztriál-totalitárius esztétikája, Hrabal és Menzel megrendült humora, Edvard Munch horrorüvöltése, Radnóti és József Attila tragikus sorsa, egész Európa XX. századi szenvedéstörténete ott turbulál a Tökéletes Műalkotás körül. Vagy benne.

Az öreg, rozsdás tehervagon félelmetes, brutális, fegyelmezett, derékszög-egyenes-párhuzam vastömege előtt szinte lágyan, könnyeden, kaotikusan hullámzik vadonat új, alumíniumszínben csillogó high-tech neoszögesdrót, a nyelvileg is csupa izgalom, csupa játék GYODA, amely apró pengéivel lopta be magát megannyi művészetbarát szívébe.

Korábban úgy tűnhetett, hogy e két tárgyat, vagont és szögesdrótot már végképp összeforrasztotta a holokauszt ikonográfiája, de a Röszkei Vagon mégis úgy képes megjeleníteni őket együtt, hogy közben elválasztja egymástól, szinte összeilleszthetetlen objektumként jelennek meg, amelyeket csak úgy tessék-lássék módon sikerült összebuherálni, valami fenyegető, de mégis komikus és hasznavehetetlen tárggyá (Duchamp!). Itt utalásszerűen megjelenik az érett kádárizmus háztáji sufniesztétikája, a félbevágott Roburból átlényegített fészerek, újrahasznosított gumiabroncsból fabrikált virágtartók világa is.

A Röszkei Vagon értelmezési kereteit szinte a végtelenbe tágítja a kortárs kontextus. Éppen akkor készült el, és került szinte azonnal a világsajtó címlapjaira, amikor Werner Faymann osztrák kancellár, Conchita Wurst és Adolf Hitler szellemi örököse éppen teliszájjal holokausztozta a magyar menekültpolitikát. Amikor a gyerekeket rugdosó magyar riporternő és a menekülteknek, mint vadállatoknak ételt dobáló rendőrök képei, karikatúrái elárasztották az internetet.

A Vagon ebben a környezetben lesz az ország metaforájává, allegóriájává és csimborasszójává egyik pillanatról a másikra.

A Nagy Csehszlovák Költő, Rainer Maria Rilke a fentieket így foglalta volna össze:

„Nem ismerhettük hallatlan fejét,
melyben szeme almái értek. Ám a
csonka test mégis izzik, mint a lámpa,
melybe mintegy visszacsavarva ég
nézése. Különben nem hintene
melle káprázatot, s a csöndes ágyék
íves mosollyal, mely remegve lágy még,
a nemző közepig nem intene.
Különben csak torzúlt és suta kő
lenne, lecsapott vállal meredő,
nem villogna, mint tigris bőre, nyersen,
s nem törnék át mindenütt busa fények,
mint csillagot: mert nincsen helye egy sem,
mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!”

(A nagy kép MTI-fotó: Kelemen Zoltán Gergely)