A cikk eredetileg az abcug.hu-n jelent meg,

Szurovecz Illés írta.

• A törökökkel részben már befürödtek, most mégis úgy döntöttek, hogy befogadnak több tízezer szír menekültet.
• Németország tűnik Európa legbátrabb országának, de vajon miért van szükségük a menekültekre, és miért gondolják, hogy sikerülhet integrálni őket?
• Merész vállalkozás, mégis optimisták, és hiszik, hogy történelmet írhatnak.
• Így készül az új Németország.

„A futball egy olyan játék, amelyet 22-en játszanak 90 percen keresztül, és a végén a németek nyernek”

– mondta a kilencvenes években Gary Lineker angol válogatott focista. Sőt nemcsak nyernek, hanem egyenesen hengerelnek, tette hozzá tavaly nyáron, miután a német válogatott hét gólt rúgott a braziloknak a dél-afrikai világbajnokságon. Abból a lehengerlő csapatból hatan is bevándorló család sarjai voltak, részben ők hozták el Németországnak a világbajnoki győzelmet 24 év szünet után.

Ez nem annyira meglepő, hiszen Németországba évtizedek óta áramlanak be a külföldiek. A szövetségi statisztikai hivatal (Destatis) augusztusi jelentése szerint 2014 végén 16,4 millió ember rendelkezett migrációs háttérrel, ami a 80,8 milliós lakosság több mint húsz százalékát jelenti. Közéjük tartoznak az 1950-es évek óta bevándorolt és német állampolgárságot szerzett emberek, az ő leszármazottaik és a letelepedett külföldiek is.

A németországi bevándorlásról a legtöbbeknek a törökök ugranak be, akik a hatvanas években vendégmunkásokként érkeztek először az országba, és most nagyjából hárommillióan vannak. Csakhogy hiába rúgja a gólokat Mesut Özil a válogatottban, a török integráció közel sem lett sikertörténet. De ha a törökökkel nem jött össze, vajon miben reménykednek most a menekültek ezreit befogadó németek? A szírekkel talán könnyebb lesz?

Sokaknak csalódniuk kell

Akárcsak nálunk, Németországban is a migráció most a legforróbb téma. Azon túl, hogy önkéntesek tömegei mentek ki segíteni a müncheni pályaudvarra – olyan sokan, hogy már nem is volt rájuk szükség, ezért inkább Budapestre utaztak -, kutatóközpontok és alapítványok egész sora gondolkozik azon, hogyan lehetne integrálni a menekültek tömegeit.

„Óriási brainstorming zajlik, és meg is fogják csinálni, efelől nincs kétség” – mondta az Abcúgnak Maria Vincenza Desiderio, a Migration Policy Institute (MPI) európai részlegének elemzője.

Angela Merkel kancellár a múlt héten plusz hárommilliárd eurós forrást ígért a tartományoknak és az önkormányzatoknak a menekültválság kezelésére a 2016-os költségvetésből, és nem kizárt, hogy ez a jövőben nőni is fog.

Ez persze nem azt jelenti, hogy Németország mindenkit befogad, aki német zászlót és Angela Merkel portréját lobogtatva leszáll a budapesti Railjetről. A német belügyminisztérium 800 ezer ember érkezésére számít az év végéig, ám a tömegnek azt a részét, amely nem jogosult védelemre, minél gyorsabban igyekeznek kipaterolni az országból. Sőt a belügyminiszter nemrég bejelentette, hogy az osztrák határon ellenőrzést vezetnek be, mert „időre van szükségünk a helyzet rendezésére a határon a menekültek nagy száma miatt”. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezután nem engedik be a menedékkérőket: regisztrálják, majd egy szállásra szállítják őket, és eldöntik, ki jogosult arra, hogy az országban maradjon.

A krízis előtt a Németországba érkezőknek nagyjából 45 százalékát tették ki a nyugat-balkániak, és Astrid Ziebarth, a German Marshall Fund kutatója szerint nyugodtan állíthatjuk, hogy a 800 ezer fős tömeg egy jelentős részét is ők alkotják majd, akik

egy rövidített eljárás után kénytelenek is lesznek visszafordulni.

Ziebarth a Guardianben megjelent cikkében arra számít, hogy csak a szírek és néhány más háborús zónából érkező menedékkérő maradhat majd az országban. Velük viszont tényleg kezdeni kell valamit.

Ha a törökökkel nem jött be…

A szüleim évtizedekig dolgoztak egy gumiabroncs-gyár futószalagja mellett, de még ma sem értené meg egyikük sem ezeket a sorokat. Mindketten törik a németet, és sosem voltak német barátaik, de még ismerőseik sem. Egyikük sem tudna egy rossz szót sem mondani arra az országra, amely sosem vált igazán az otthonukká.

– írta a Spiegelben Juan Moreno spanyol származású újságíró, de a fenti történetet rengeteg bevándorló család leszármazottja mondhatta volna. Azóta azonban „Németország megtanulta a leckét, és nem fogja még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát” – legalábbis Maria Vincnza Desiderio szerint. Pedig a törökök érkezése közel sem volt váratlan: az NSZK 1961-ben írt alá egyezményt Törökországgal a vendégmunkások toborzásáról, hogy kielégítse a virágzó gazdaság óriási munkaerő-igényét, ami úgy tűnt, sosem fog csillapodni.

Néhány védőoltás elég volt, és máris százezrek költöztek a gyárak köré felhúzott alvókörletekbe, ahol az eredeti tervek szerint mindenki maximum két évig maradt volna, hogy aztán átadja a helyét egy újabb vendégmunkásnak. A németek arra számítottak, hogy a törökök majd jól felturbózzák a gazdaságukat, aztán szépen hazamennek, csakhogy ez nem így történt.

1964-ben eltörölték a két évre szóló rotációs kitételt, mert rájöttek, hogy túl sokba kerül az újabb és újabb vendégmunkások kiképzése, majd beengedték az otthon maradt családtagokat is. Így rövidesen török feleségek és gyerekek tömegei érkeztek Németországba a megbízható munkaerőnek bizonyult férfiak mellé, akik sokat dolgoztak, viszont kevesebbet panaszkodtak, mint német kollégáik. Aztán a hetvenes években – főleg az olajválságnak köszönhetően – a vendégmunkások hirtelen teherré váltak, de a kormány hiába próbálta megakadályozni a további toborzást, a helyzet visszafordíthatatlanná vált.

Törökök tömegei döntöttek a maradás mellett, és az alvókörletekből olcsó, külvárosi lakásokba költöztek, amelyek mára török negyedekké váltak (ilyen a duisburgi Marxloh városrész, vagy a berlini Neukölln).

A német kormány viszont alig tett valamit a hirtelen bevándorlóvá lett török vendégmunkások integrációjáért. Ehelyett inkább pénzt ajánlottak azoknak, akik hajlandóak voltak hazamenni, a gyerekeknek pedig kiegészítő órákat tartottak török nyelven, hogy felkészítsék őket a hazaútra – mondta korábban Ulrich Herbert frankfurti történész a Spiegelnek. „Így kétnyelvű analfabétákat neveltek, akik nem beszéltek folyékonyan se törökül, se németül. Nem akarták őket feltétel nélkül integrálni a német iskolarendszerbe” – fogalmazott.

Ráadásul a modernizálódó német gazdaság egyre kevésbé tudta hasznát venni a képzetlen török munkásoknak, miközben máshol, például az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában a jól képzett törökök tökéletesen integrálódni tudtak. Ezekkel az országokkal ellentétben Németországnak egyáltalán nem volt integrációs politikája, ami vissza is ütött. A következő időszakban kiderülhet, igaza van-e Desideriónak, és valóban tanultak-e a hibájukból.

… akkor a szírekkel sikerülni fog?

„Az egy egészen más történet volt, Németország még csak nem is tekintette magát a bevándorlók célországának” – mondta az Abcúgnak Olaf Kleist, az oxfordi menekültügyi kutatóközpont munkatársa. És valóban: 1991-ben Helmut Kohl kancellár egy beszédében ki is jelentette, hogy Németország nem a bevándorlók célországa. „Azóta sok minden megváltozott. Megmozdult a német társadalom, rengetegen segítenek, sokszor épp a korábban érkezett bevándorlók.

Ez egy nyitott, befogadó társadalom, egészen más, mint a hatvanas-hetvenes években volt”

– folytatta Kleist, felidézve, hogy az elmúlt években Németország egy sor fontos döntést hozott, ami segíti a külföldről érkezők integrációját, például

• 2005-ben elfogadták az új bevándorlási törvényt, ami rugalmasabbá tette a munkavállalást,
• nyelvi és kulturális képzéseket indítottak a külföldieknek,
• folyamatosan képzik a tanárokat a témában, és magukat a külföldieket is ösztönzik, hogy menjenek tanárnak,
• gyakornoki programokat, szakmai tréningeket szerveznek a fiatal munkavállalóknak, akiket különböző kampányokkal is biztatnak (pl. „Berlin needs you!”, vagyis „Berlinnek szüksége van rád!”),
• 2012 óta a külföldön szerzett okleveleket is könnyebb elismertetni.

A tagadhatatlan hiányosságokkal együtt Németország idén a 100-ból 61 pontot kapott az integrációs politikát mérő MIPEX-en, amivel a 38 országból a tizedik helyen végzett. (A majdnem éllovas portugálokról itt írtunk korábban, a 23. Magyarországról pedig itt).

Kleist ezért optimistán látja a mostani helyzetet, amivel szerinte nem is lehet mást csinálni, mint elfogadni.

„Meg kell küzdenünk egy humanitárius és egy politikai válsággal is. Az előbbire a válasz, hogy megvédjük a védelemre szorulókat, az utóbbira pedig, hogy hosszú távú integrációs tervet dolgozunk ki“

– folytatta. Ezen az integrációs terven gondolkozik most Németországban minden kutató, akinek egy kicsit is köze van a témához, és bár nem várják, hogy a kormány két napon belül kész programokkal jöjjön elő, hamarosan konkrét intézkedésekre is szükség lesz.

Közeledik a tél, nem lehet örökké sátrakban lakni.

A Münchenbe érkező tömegeket most befogadó állomásra szállították, ahol orvosi vizsgálatokon vesznek részt, és a tervek szerint három hónapig maradnak, utána lakásra lesz szükségük. Kleist szerint ez a legnagyobb kihívás, mert a lakáskérdés „egy évek óta húzódó probléma: sok nagyvárosban lakáshiány van. El kellett volna kezdeni egy szélesebb szociális lakásrendszer kiépítését” – mondta. „Ez nem a szövetségi kormány, hanem a települések dolga. Olyan struktúrát kell kidolgozni, amelyben a menekültek nem szegregáltan, hanem a németekkel egy környezetben, megfizethető lakásokban élhetnek.”

Persze ahhoz, hogy megfizethessék a lakásukat, munkára is szükségük lesz, mégpedig legálisra. Maria Vincenza Desiderio szerint nem is érdemes megvárni, míg eldől, hogy ki jogosult menekültstátuszra, hanem már a menedékkérőket is segíteni kell, mert hiába vannak jó programok a menekülteknek, ha közben a státusz nélküliekkel nem történik semmi. Ezért köztük is

• fel kell mérni, hogy ki, milyen végzettséggel érkezett,
• nyelvi képzéseket kell indítani, mert részben a törököket is a nyelvismeret hiánya akadályozta meg a beilleszkedésben,
• a munkaadókat pedig minél inkább biztatni kell, hogy alkalmazzák a menedékkérőket, és a két félnek mielőbb találkoznia is kell, hogy kialakuljon a kölcsönös bizalom.

„2008 óta működnek a menekülteknek szóló programok. Szakmai képzést és gyakornoki posztokat kapnak, amiért nem is feltétlenül jár fizetés, de még így is megéri. Két év alatt tízezer menekült vett részt ebben, és az derült ki, hogy a fiatalok szívesen tanulnak és állnak munkába, ha segítséget kapnak. Ugyanezt kell elindítani a még státusz nélküli menedékkérőknél is.” Tavaly november óta a menedékkérők kilenc helyett már három hónap várakozás után bekerülnek a munkaerő-piacra, azonban Desiderio szerint ez egyáltalán nem garancia arra, hogy munkát is találnak. De miért venné fel bárki a menedékkérőket?

Azért, mert a gazdaságnak szüksége van rájuk

Németország is küzd azokkal a problémákkal, amelyekkel jóformán minden európai állam: pocsékak a demográfiai mutatók, a munkaerőpiacról hiányoznak a szakképzett dolgozók, a nyugdíjrendszer pedig az utolsókat rúgja. Jelenleg nagyjából 46 millió munkaképes ember van Németországban – bevándorlás nélkül ez 30 éven belül 29 millió alá fog csökkenni. A Spiegel augusztusban közölte a nürnbergi Munkaerő-piaci és Pályakutatási Intézet adatait. Ez alapján 2010 júliusában 391 000, idén pedig már 589 000 betöltetlen pozíció volt a munkaerőpiacon.

És minél kevesebben dolgoznak, annál kevesebben fizetnek adót, annál kevesebben fogyasztanak és termelnek, valamint annál kevesebben fizetnek egészség- és nyugdíjbiztosítást, ami a gazdasági növekedést is visszafogja.

Márpedig Németország nem tudja kielégíteni ezt a munkaerő-igényt pusztán Európából, hiszen a többi európai ország is ugyanazokkal a problémákkal küzd mint a németek.

Ezért van szükség a menekültekre, akik a várakozások szerint jól betölthetik a rájuk váró segédápolói, éttermi és mezőgazdasági pozíciókat.

Ezért a cégek valósággal sürgetik a német kormányt, hogy mielőbb hagyják munkába állni a menekülteket, akiknek a munkaügyi központokban próbálnak állást találni. A Spiegel beszámolója szerint ezt a nyelvismeret hiánya akadályozza meg a leginkább, a kormány által finanszírozott képzéseken viszont csak azok vehetnek részt, akiknek már van tartózkodási engedélyük. Kleist szerint az ilyen bürokratikus akadályokat kellene minél előbb lebontani.

Persze sokakban felmerül az, ami a magyar bevándorlás-ellenes plakátokon is szerepelt: mi lesz, ha a menekültek elveszik a németek munkáját? Ez egyrészt elkerülhető azzal, hogy a munkaügyi központ a menedékkérő munkába állásától kezdve 12 hónapon keresztül figyeli, hogy van-e olyan stabilabb háttérrel rendelkező német vagy külföldi, aki alkalmas lenne a pozícióra, és szintén szüksége van a munkára. Másrészt pedig a munkaadók még mindig inkább a német születésűeket részesítik előnyben.

Értelmiségiek is jönnek

A szír menedékkérők közt rengeteg jól képzett orvos, mérnök és más értelmiségi van, akiknek szintén munkába kellene állniuk. Ők bizonyára nem elégednének meg örökké az alacsonyabb presztízsű munkákkal, de Dietrich Thränhardt, a münsteri egyetem migrációkutatója szerint nem is kell. „A gazdaság átalakulóban van, és egyre nagyobb szükség lesz a jól képzett munkaerőre. A szírek közt pedig sok angolul beszélő diplomás van” – mondta az Abcúgnak. Konkrét adatok azonban még nincsenek erről, ezért sürgető a felmérés, amit Desiderio is említett. A szírek mellett nagy számú eritreai érkezett Németországba, akik szintén jogosultak lehetnek a menekült státuszra. Thränhardt úgy látja, inkább ők foglalják majd el az alacsonyabb képzést igénylő pozíciókat.

„Munkahely, oktatás, nyelvképzés”

– Thränhardt szerint ez a kulcs. „Aki dolgozik, az könnyebben beilleszkedik. A legrosszabb, ami most történhet, ha hosszú ideig a befogadó állomásokon ragadnak. Minél előbb új életet kell kezdeniük, és meg kell tanulniuk a nyelvet, mert a képzettebbek hiába beszélik az angolt, német nélkül nem boldogulnak.” A munkahelyszerzés azért is fontos, mert sok német ez alapján dönti el, kit tart „hasznos” és „haszontalan” bevándorlónak – legalábbis Oliver Decker idegenellenességgel foglalkozó pszichológus szerint, akit szintén a Spiegel idéz.

Ha a munkaerő-piaci integráció sikeres, Thränhardt szerint a kulturális különbségektől már nem is kell annyira tartani. „Ezek az emberek jórészt szekularizáltak. Sokan azon háborodtak fel, hogy okostelefonokkal érkeznek, de ez is csak azt mutatja, hogy közel állnak a nyugati kultúrához. Mehetnének Szaúd-Arábiába is, de nem oda mennek, mert Nyugat-Európába, az itteni értékekre vágynak. Ha tehetnék, sokan vándorolnának közülük az Egyesült Államokba is” – mondta. Emiatt nem is tartja életszerűnek, hogy az olyan hétköznapi problémák, amelyek más országokban felmerültek – mint Franciaországban a burkaviselés kérdése -, Németországban gondot okoznának, egyrészt azért, mert más felfogású érkezőkről van szó, másrészt pedig azért, mert nagyon nyitottnak látja a német társadalmat.

„A civil társadalomnak biztosan óriási szerepe lesz, de most úgy tűnik, az emberek készek segíteni a menekülteknek, amire szükség is van. Nem lesz könnyű befogadni az iskolába a németül nem beszélő gyerekeket, de nyitottsággal ez is megoldható. Úgy látom, ez most megvan” – mondta.

És a szélsőjobb?

Bár a szakértők optimisták, a hírek nemcsak a pályaudvaron „Welcome” táblákat tartó lelkes önkéntesekről szólnak. Az év első hat hónapjában 199, menekülttábor elleni támadást regisztráltak, majdnem háromszor annyit, mint a tavaly ugyanennyi idő alatt. Utoljára a 90-es években volt példa erre, amire persze lehet azt mondani, hogy a rendőrség jobban kezeli az ilyen eseteket, és mára a társadalom is hozzászokott a külföldiek jelenlétéhez, Desiderio szerint nem szabad lebecsülni a felháborodott hangokat.

„Lehet, hogy ez csak egy kisebbség, de akkor is fontos. Meg kell hallgatnunk őket, mert most talán még elenyésző a veszély, de ha nem törődünk vele, ez meg fog változni” – mondta. „Biztosítani kell a németeket afelől, hogy aki nem jogosult a menedékre, azt nem fogják befogadni. Nem lehetünk idealisták, nem intézhetjük el annyival, hogy ezek szélsőséges emberek, és kész.

Minél több a dühös hang, annál fontosabb, hogy integráljuk a külföldieket, különben csak még nagyobb ellenségeskedés lesz.”

– mondta. Ráadásul „Angela Merkel most talán népszerű, de előbb-utóbb gondolnia kell a választásokra, szüksége lesz a szavazatokra. Nem mehet teljesen szembe a közakarattal”.

Olaf Kleist szerint viszont – bár a támadások veszélyesek -, inkább egy szűk kisebbségről van szó, amely nem fogja döntően befolyásolni az eseményeket. „Ilyen menekülthullámra a második világháború óta nem volt példa. Ez egy mérföldkő az ország történetében. A társadalom nyitottabbá, befogadóbbá válhat, mindenkire óriási hatással lesz a változás, a kis közösségek látásmódja is meg fog változni. És Németország már megmutatta, hogy a többség segíteni akar ezeken az embereken.”

Ha az integráció sikeres lesz – márpedig úgy tűnik, ez az egyetlen járható út -, akkor Desiderio szerint is hamarosan

egy új Németország fog születni,

amely éppen csak most teszi meg az első lépéseit.