Én vetném magamra az első követ ha és amennyiben egy Orbán-beszédet komolyan kezdenék elemezni; huszonöt rendszerváltott év alatt volt idő rájönni tudniillik, hogy merről fúj a szél.

Jellemzően a süket duma felől.

Magyarán: hol ez van mondva, hol az, jobb esetben pillanatnyi hatalomtechnikai machinációk mentén, irányába, érdekében, rosszabb esetben, csak úgy, a vakvilágba bele, majd lesz vele valami. Legföljebb úgy csinál(unk) két hét múlva, mintha soha nem is mondta volna.

Tehát, ha mondjuk, egy derűs tavaszi reggelen arról beszél, hogy az észak-böszörmények és virágcsendélet-festők világösszeesküvése miatt drágul a Sportszelet, és csak ez akadályozza a magyar kibontakozást, majd (kisvártatva) egy borús őszi kedd délután már arra adódna alkalom, hogy egy közös fotó csattanjon az észak-böszörmény virágcsendélet-festők szövetségének alelnökével, aki stratégiai partnerként a két nép közötti virágcsendélet-cserealap feltöltésére tesz ígéretet, néhány kizárólagos szerződéssel megtámogatva, akkor semmi gond, a tavaszi világdüh máris el van felejtve, mi több, él az örök magyar-böszörmény virágfestők barátság.

Azt meg a lopott pénzen kitartott politológusok majd elmagyarázzák, miért is rendkívül korszerű, hatékony és célravezető politika ez a 180 fokos fordulat, hogy tematizál zseniálisan, teremti meg a saját kontextusát, mozgásterét, pöcsöm virágát, állít föl mércét, jár az ellenfelek előtt, satöbbi, és különben is, ha ilyen sebességgel pörög a miniszterelnök, ki lehetne vele világítani Paksot, az olcsó energia pedig a nemzet fennmaradásának záloga. Szóval az egész, így ahogy van, az a jó kormányzás maga. Legyen bármi is. Per definitionem.

Az elmúlt napokban sokan nem értették talán, miért kezd megint teli rüszttel liberálisozni Orbán Kötcsén, miközben már kunkorították a Gyodát határszerte szorgos kezek, és liberális, mint olyan pedig hetedhét határon nem látszott évek óta. Hacsak nem a hegyoldalba vizelő Demszkyt vagy Fodor Gábort nem tekintjük a liberálisveszély szélsőséges formáinak. Nem tud nem eszünkbe jutni ilyenkor Arthur J. Finkelstein, a jó Finki, a nemzetközi pörgő doktor, aki Habony Árpáddal közös cégéből is osztja az écát a miniszterelnöknek, és akinek ez a cifra liberálisozás különösen jól sikerült, híres és bevált politikai terméke, világslágere, kvázi, aratott vele már Reagannél is, és ami egyszer nagyon bejött, azt az ember nehezen engedi el, Lemmy is úgy fog meghalni, hogy az Ace of Spadest dúdolja a kórházi ágyon.

Így állhatott elő az a Szeszélyes évszakok-szintű kabaréjelentből szalajtott helyzet, hogy egy lángoktól ölelt kis ország lángeszű kis kormányfője Kötcsén azokat liberálisozta (teli rüszttel), akiknek Finki eredetileg kifejlesztette a liberálisozást. (Az amerikai, reaganista neokon héjákat, Busht és csapatát, mint liberálisokat hibáztatta Orbán a közel-keleti káoszért.)

A másik jelentős illetve megjegyezhető gondolata az volt, hogy jó lenne, ha fiatalságunk magáévá tenné már a hétköznapi nacionalizmust, miszerint magyarul vásárol, magyarul eszik, magyarul néz, és nemzeti alapúvá lesz a mindennapi életösztönök, életvezetési tanácsok szintjén. Közben meg persze fiatalos, sexy, fancy, trendy és cool. Orbán itt, úgy tűnik, tőle szokatlan módon lemaradt néhány brossúrával. A hétköznapi nacionalizmust a mi fiataljaink kenik-vágják, ez köztudomású. Némelyük bőven túl is tesz Orbánon. Minden kutatás megmutatja, hogy a harminc alattiak között messze a Jobbik a legnépszerűbb párt. Tehát nacionalizmus-deficit nincsen, az zicher.

Viszont végezzük el megint a nacionalista hőbörgések esetében talán kicsit közhelyes, de mindig tanulságos eredményt hozó gyakorlatot: képzeljük el, ha ugyanezt a dumát a hétköznapi nacionalizmusról egy derék román politikus mondja mondjuk valahol Kolozsvár környékén. Nem-e éreznénk rögtön a magyar kisebbség elleni alig burkolt támadásnak? Kicsinyes izmozásnak? Verbális erőszaknak? Dehogynem! Joggal.

Mi éppen autonómiát követelnék a székelyeknek, és akkor jön egy ilyen nacionalistázós balkáni tapló… Hát ezekkel nem lehet. Szijjártó már kéretné is befele a nagykövetet.

Viszont úgy tűnik, éppen a szlovák (és román és horvát és osztrák), egyébként erősen magyarellenes nacionalisták legnagyobb gyönyörűségére mégis csak épül a „nemzetek Európája” fantázianéven futó hagymázas kvázi-orbáni koncepció, miszerint szögesdrótakadályok emelkednek a határokon, amelyek mögül felszabadultan acsarkodhatnak egymásra Európa erre fogékony, maximálisan autonóm, szuverén, mozgásteres, hétköznapi nacionalista népei.

Egy valaki zavart bele ebbe a csudálatos koncepcióba a napokban verbalice: egy felvidéki magyar színész, bizonyos Gál Tamás. Gál Tamás az első magyar nemzetiségű színész, aki Szlovákiában megkapta az évad legjobb férfi főszereplőjének járó Deszka-díjat.

A díj átvételekor a következőket mondta az Inforádió tudósítása szerint:

„Ezzel a díjjal minden felvidéki magyar színészt megajándékoztak, hiszen talán most megnyílt egy kapu. Lehet, hogy most már tradícióvá válik, hogy magyar színházakat úgy kezelik végre, mint Szlovákia bármely más színházát. Hála Istennek egyre liberálisabb, egyre szabadelvűbb a szlovák szakma és egyre nyitottabb a más nyelvűek, más kultúrájúak felé."

Értsd: sajnos a mindennapi nacionalizmust illetve a világméretű antiliberalizálódást még nem veszik elég komolyan a szlovák színházak.

A legennyikébb ennyike, amit csak dobhat az Élet, a nagy szlovák rendező.