Egy fiatal srác angol srác, aki – Jamie Vardy mellett – mesés utat járt és járhat be. Egy észak-londoni legény, aki újra felélesztette a reményt, hogy vannak és lesznek még igazán jó angol csatárok. Egy tehetség, akit a tavalyi szezon után már a Real Madriddal hoztak szóba, de legalábbis mindegyik Top4 Premier League csapat szerette volna a soraiban tudni. Igen, a Tottenham csatáráról, Harry Kane-ről van szó.

Régi vágyam volt – és el tudom képzelni, hogy egy Chelsea-s szájából ez milyen furán hangzik -, hogy megénekeljem Harry Kane-t és az ő eddigi karrierjét. Nem csak a tavalyi, hihetetlenre sikeredett szezon miatt, hanem amiatt is, mert ez valóban egy olyan történet, ami rendkívül ritka az utóbbi évek angol labdarúgásában. De kezdjük a legelején…

Hősünk 1993-ban (te jó ég, milyen öreg vagyok) született Észak-London, Chingford nevű kerületében, mindössze 5 mérföldre jelenlegi sikereinek helyszínétől, a White Hart Lane-től. A labdarúgás alapjait a helyi Ridgeway Rovers nevezetű klubnál kezdte, de röviddel később, már 8 évesen kinézte magának Wenger beszippantotta az Arsenal tehetség-megfigyelő rendszere. Mindössze egy évet töltött el az akadémián, mert nem felelt meg a követelményeknek, de a tavalyi szezon után lehet, hogy több Ágyús ifi-edző újragondolta volna az akkori döntését. Rövid visszatérés következett a Rovers-hez, de itt sem maradt ismételten sokáig: a Watford akadémiája több fantáziát látott benne és két évig a darazsaknál pallérozódhatott.

Jelenlegi, végső állomáshelyére, azaz a Tottenhamhez, 2008-ban került: először az U16-os, majd az U18-as kerethez irányították a Spurs-nél, ám amikor a 2009-2010-es szezonban, utóbbi csapatában 22 meccsen 18 gólt szerzett, már a felnőttek kispadjára is leülhetett kétszer! Igen, jól látjátok, még mindig csak 16-17 éves volt ekkor. Ahogy az aztán a legtöbb PL-élcsapatnál történik, Kane-t is elküldték a jól megszokott kölcsön-körútra az alacsonyabb ligákba.

Személy szerint ezt sok esetben rendkívül rossz döntésnek tartom, hiszen nem csak olvashatjuk, de láthatjuk is, hogy mennyivel másabb a stílus, a tempó és a taktika egy, avagy két osztállyal a Premier League alatt. Nyilván, van olyan eset, hogy egy fiatal, 17-18 éves tehetségnek szüksége van a több, rendszeresebb játéklehetőségre, mint amit a korosztályuk bajnoksága nyújt. De sok olyan példát is tudnék mondani, amikor egy tehetség karrierje akkor törik ketté, amikor egy League One védő keményebben rácsúszik, vagy a technikai tudása nem érvényesül egy kick&rush-ra alapozó, favágó edzőnél. Sokan elintéznék ezt azzal, hogy „akkor ő nem volt alkalmas a profi futballra”, de hát milyen ítélet ez egy 18 éves, majdnem-gyerekről, aki nem tudott bizonyítani a 34 éves fogatlan favágók húsdarálójában?

Mindenesetre, ez az aggodalom teljesen indokolatlan volt Harry Kane esetében. Már a kölcsön-menetelése is úgy kezdődött, hogy happy end lesz a vége. 2011. januárjában a Leyton Orienthez került, 15-én már be is mutatkozott új csapatában, majd egy hétre rá meg is szerezte első felnőtt gólját egy Sheffield Wednesday elleni, 4-0-s győzelem alkalmával. A szezont 18/5-ös mutatóval zárta, egy éppen csak felnőttkorú fiatalembertől a League One-ban ez egészen megsüvegelendő. Látták ezt a Spurs-nél is nyilván, úgyhogy a következő szezont a felnőtt csapatnál kezdhette meg. Elsősorban az Európa Liga meccsekre tartogatta a stáb, hatszor pályára is léphetett, első Tottenham-gólját pedig a Shamrock Rovers elleni győzelem alkalmával szerezte.

Hogy biztosítsák a további fejlődését, újabb kölcsön következett, ezúttal a londoni rivális, ám akkoriban csak a Championshipben (azóta meg csak a League One-ban) vitézkedő Millwall következett. A fejlődés tovább folytatódott, összesen 27 meccsen 9 gólig jutott a fiatal angol támadó - 19 évesen még mindig nem rossz arány. Olyannyira nem, hogy a 2011-2012-es szezon legjobb fiatal játékosának választották az Oroszlánoknál!

Minden adva volt a nagyszerű folytatáshoz. A 2012-13-as előszezont már az anyaegyesületével kezdte meg, és a Premier League-ben is bemutatkozhatott a Newcastle elleni elbukott mérkőzésen. Nyilván nem emiatt, de a Deadline Day-en újabb kölcsönjáték futott be, ezúttal a PL-es Norwich City-től. Kane aláírt, de bár ne tette volna. Mindössze a második meccsén lábközépcsont-törést szenvedett egy Ligakupa meccsen és négy hónap kemény, rehabilitációval teli kihagyás után térhetett csak vissza, három további meccs erejéig. Ekkor ugyanis a Spurs megint visszahívta – de csak hogy újra kölcsönadja, ezúttal a Championshipben a feljutásra gyúró Leicester Cityhez. Még leírni is sok ezt a rengeteg ide-oda ugráltatást, képzelhetjük, milyen megterhelő lehet egy tinédzsernek, a felnőtté válás kezdetén. Kane nem foglalkozott ezzel, 13 meccsen kétszer volt eredményes a Rókáknál, amivel Championship-playoffhoz segítette őket.

Hosszú utat járt be, de meglett az eredménye. A 2013-2014-es szezonban már teljes jogú tagja volt a Tottenhamnek, és a tavasszal bebizonyította, hogy ki tudja hozni a benne rejlő tehetséget. Egymás után három Premier League meccsen is betalált, sorrendben a Sunderland, a West Brom és a Fulham ellen is. Ekkor már mindenki láthatta, hogy valami igazán speciális van készülőben, de az igazi bomba csak a tavalyi szezonban robbant. Kane kihagyhatatlan tagja lett az észak-londoniak csapatának, 51 találkozón 31 gólt szerzett, megkapta a csapatkapitányi karszalagot, a tízes mezt, bekerült a PFA Év Csapatába és őt választották a Premier League legjobb fiatal játékosának – konkurencia pedig volt bőven. A nyáron az összes sportújság összeboronálta már a Real Madriddal, de legalábbis a Manchester United-Manchester City-Arsenal-Chelsea kvartettel mindenképp. Mi lenne ez, ha nem hollywood-i sikersztori, amennyiben itt érne véget a történet?

De nem itt ér véget. A nyár és ezzel együtt a felkészülés az idei szezonra kifejezetten kaotikusra sikerült. Kane egyedül 2 hónap alatt többet utazott az U21-es válogatottnak és klubcsapatának köszönhetően, mint te vagy én valaha fogunk úgy jó 5 év alatt. Elfáradt. Kizsigerelődött. És ez látszik minden mozzanatán: már nem befelé pattannak a labdák, amik tavaly ilyenkor befelé pattantak. Egy kicsit a Real Madrid érdeklődése is abbamaradt – bár nem mintha ez olyan nagy gond lenne, tekintve, hogy legalább ebből a szempontból kisebb a nyomás.

Mindenesetre egy biztos: ahogy a Norwich-nál töltött, sérülésektől szabdalt féléve után képes volt felállni, - én úgy érzem - most is képes lesz rá. És nem azért, hogy ez egy hollywood-i sztori legyen, vagy, hogy a Real Madrid megszerezze magának. Sőt. Személy szerint nem is szeretném, ha megszerezné, egyáltalán. Kane lehet ugyanis az újkor tipikus angol csatára – Alan Shearer után szabadon. A biztos pont a válogatottban, akire építeni lehet a támadójátékot: gyors és kreatív, ha arra van szükség, de magas, erős és jól fejel, ha épp kick&rush-ra vetemedne Roy Hodgson, vagy az utódja az elkövetkező években. Ő lehet az a meghatározó figura, aki betölti a Shearer után a kilences pozícióban tátongó űrt. Mert bár próbálkozott ezzel Michael Owen, Wayne Rooney, Emile Heskey, Theo Walcott és Andy Carroll is, istenigazából egyikük sem járt sikerrel.

És ha már Shearer szóba került. A mai angol futballból rendkívül hiányoznak az olyan helyi hősök, mint a jó öreg Alan volt. Vagy az olyanok, akik egészen fiatalon, 10-12 éves korukban kerültek klubjukhoz, mondhatni saját nevelések és abban az egy csapatban játsszák le a karrierjüket. Az utolsó ilyen legenda talán Steven Gerrard volt, de láthatjuk, ő is elment az MLS-be levezetni. Én nem ilyen befejezést vártam volna tőle és a Liverpooltól. Említhetnénk esetleg még John Terry-t de ő csak 14 évesen került a Chelsea-hez, és ki tudja, mit hoz még a jövő...

Kane lehetne a játékos, aki a közepesnél jobb, de a Top4-nél még mindig kicsit gyengébb Tottenhamet egy új szintre emeli. Tengerentúli zsargonnal élve a „franchise player”, akire az egész klub épül: nem egy, vagy két szezonon át, hanem másfél évtizeden keresztül. És ő lehetne az is, aki - Shearer után először - fittyet hány a nagycsapatok noszogatására és a saját környezetében lesz élő isten a szurkolók körében. Mert ez egy életre szólna, és valószínűleg többet érne, mint az az egy-két érem, amire majd 40 évesen, a visszavonulása után rápillanthatna havonta egyszer a vitrinben.