Már megint olyan élményem volt az előbb, mint még soha életemben. Munkába jövet, az esti történésektől még kótyagosan beugrottam a boltba energiaitalért, és azt vettem észre, hogy 2 másodperc múlva már fociról beszélgetünk az összes odabent tartózkodóval. 

"Látom, te se aludtál sokat" - mondta egyszer csak a mellettem álló fickó. "Nem bírtam elaludni örömömben" - feleltem az igazságnak megfelelően. "Hát én sem, kurva jó" - mondta a pasas és úgy vigyorogtunk egymásra, mint akik most próbálták ki először a kéjgázt egy közös lufiból. De tényleg, finoman káprázott a szemem, a színek élesebbek voltak, de valahogy másmilyenek, a tárgyak körül meg szivárványos aura rezgett. Hát persze, jöttem rá, hiszen éppen olyant csináltunk, amilyent egyikünk sem, soha életében.

Arról beszélünk idegen emberekkel, hogy milyen kurva jók vagyunk. Így testületileg, mi tízmillió priskinek.

A helyzet mindenkit megrészegített: elképesztően király ez az eddig ismeretlen, és állítólag abszolúte egészséges drog! Akkorát storckmestereztünk ezután egymás szavába vágva, hogy doktor Hunter S. Thompson megirigyelte volna. Egymás szavába vágva meséltük egymásnak, amit mindannyian láttunk, de valami elképesztő jól esett egyszerűen megosztani azt az érzést, hogy nem is szerencsétlen idióták vagyunk, ahogy egész életünkben tudtuk, hanem a legnagyobb királyok. Vagy ha nem is a legnagyobbak, de minimum ugyanakkora királyok, mint azok, akiket eddig úgy bámultunk az ablakból, mint szegény éhező kisgyerekek a péket Rimbaud versében.

A storckmesterezés után válogatottoztunk is, aztán támadójátékoztunk meg csodagóloztunk, aztán hülyén mosolygva szétszéledtünk. Fölültem a motorra, és idefelé jövet Arthur Rimbaud és Kosztolányi Dezső társaságában - Koszolányi teljesen odavolt Kleinheislerért, de rímet ő sem tudott a nevére - írtunk egy verset, íme:

A STORCK-LESŐK

A téli hóba, téli ködbe
a széles pincelyukra dőlve
áll öt gyerek.

Feszült inakkal lesve, térden
bámulják, hogy süti a Storck benn
a csapatot...

Erős, fehér, nagyizmú karja
a tűzre rakja, megcsavarja,
láng ég alól.

Hallják pattogni a csapatkát,
aztán a kőarcú vékony Storck
egy taktikai dalt dalol.

Mind kuksol ottan, egy se moccan,
és a pirosló lyukra hosszan
néznek kivül.

S ha holmi gazdag dáridóra
a szőke, illatos csapatka
végre kisül:

s a füstlepett gerenda alján
dalolni kezd a drága, halvány
csapat-darab;

és száll a tűz-ajtón az élet,
bús, árva lelkük is feléled
a rongy alatt.

Ruhájukat a dér befújta,
de ég a szemük, és élnek újra.
S csak néznek ők.

Rózsás orruk a rácsra nyomják,
s dalolnak látva ezt a pompát,
bús foci-lesők.

Imát dalolnak epedezve,
s úgy lehajolnak a stadion
szent fényinél,

hogy szétreped rajtuk a nadrág,
s elkapja lengő ingök alját
a téli szél...

Ha téged is feszít valami belülről, írd meg kommentben vagy levélben a szilyl@444.hu-ra, hogy megírhassam, és az egész világ megtudhassa, mennyire örülsz!

Ha pedig nem láttad volna a meccset, vagy szívesen átélnéd újra, itt a tegnapi percről percre online közvetítésem.