Ravasz Ábel cikke

• Vajon melyik országban jött létre 2012-ben egy olyan párt, amelyik a baloldali elkötelezettségét sikeresen egyesíti a kisebbségvédelem, az esélyegyenlőség és a környezetvédelem témáival? 
  
• Amelyik egyszerre bírja az érintett ország legszegényebb régiójában a többség szavazatát, közben pedig a nagyvárosokban is jól teljesít az értelmiség körében? 
  
• Amelyik egy éven belül két parlamenti választáson is tíz százalék felett teljesített, brutálisan nehéz körülmények és a regnáló kormány felé lejtő pálya ellenére? 
  
• A válasz, akármilyen meglepő is, Törökország, a párt pedig a zömében kurdok által támogatott Népi Demokrata Párt (HDP). Jelenléte a török politikai palettán pedig több egyszerű színfoltnál: egy új és jobb politika lehetőségének ígéretét hordozza magában a Közel-Keleten.

A kurdok és a törökök

A HDP sikerének megértéséhez fontos a társadalmi kontextus ismerete. Az etnikai politizálást meghaladó, békepárti projekt létrejöttének hátterében elsősorban a törökországi kurd kisebbség évtizedek óta tartó, állami elismerésért és egyenlő jogokért folytatott küzdelme áll. 

Az Oszmán Birodalmat az Első Világháború után felváltó, Musztafa Kemal Atatürk által újjászervezett Törökország már létezésének első évtizedeiben „megtisztította” tartományait az évszázadok óta jelen lévő keresztény közösségek (görögök, örmények, szírek) zömétől. A nagyobbrészt muszlim kurdok azonban nem jutottak erre a sorsra. Sőt, a délkeleti tartományokban az addig jelentős helyi erőt képviselő örmények eltűnésével a kurdok domináns pozícióba jutottak.

A török állam a kisebbségeihez fűződő hozzáállása jellegében leginkább a francia állampolgársági modellhez hasonló, ami az állampolgárság tényét hangsúlyozza a kulturális hovatartozással szemben. Bár ez első olvasatra a kisebbségeket (is) segítő, inkluzív megoldásnak tűnhet, a valóságban a török állam az állampolgári elvre hivatkozva megtagadta kisebbségei – elsősorban a kurdok – számára az intézményes elismerést és a kollektív jogokat, beleértve a kisebbségi nyelvű állami médiák kialakítását, illetve az anyanyelvi iskolázás lehetőségét. Sőt, egészen 1991-ig maga a „kurd” elnevezés is tiltólistán volt, helyette az állam az abszurd „hegyi török” kifejezést alkalmazta (miközben a kurdok anyanyelve a perzsához hasonlít, nem a törökhöz).

A Törökország lakosságának mintegy húsz százalékát kitevő kurdok előbb békésen, utóbb a fegyveres ellenállás útján próbáltak érvényt szerezni követeléseiknek. 1984-től kezdődően a PKK („Kurd Munkáspárt”) nevű militáns szervezet felkelésbe kezdett a török kormány ellen, előbb egy független Kurdisztán kikiáltását követelve, később pedig területi autonómiára és kiszélesített politikai és kulturális jogok megszerzésére törekedve a kurd közösség számára. 

Ez a kihívás, az egyre növekvő nemzetközi nyomás és Törökország demokratizációja egyaránt hozzásegítettek a kisebbségi jogok fokozatos kiterjesztéséhez. 2004-től a kurd nyelv a közmédiába is megérkezett. 2013-ban pedig a török kormány valamint Abdullah Öcalan, a PKK bebörtönzött vezetője közötti tárgyalások nyomán ideiglenes fegyverszünetet kötöttek a felek.

A békefolyamattal párhuzamosan a kurdok politikai integrációja is megkezdődött. A török politikai rendszer egyik legfontosabb tulajdonsága egy szokatlanul magas, tíz százalékos parlamenti küszöb, amelynek legfőbb vesztesei rendszerint (nem véletlenül) a kurd politikai erők. Mivel pártjaik rendre nem tudják megszerezni a szükséges szavazati mennyiséget, ezért a kurd nemzetiségű jelöltek zöme hagyományosan független egyéni jelöltként méreti meg magát a választásokon. A kurdok politikai képviseletét tovább nehezítik az olyan intézményi akadályok, mint az etnikai pártok alkotmányos tiltása, illetve a PKK-val való együttműködéssel vádolt politikusok vád alá helyezése, bebörtönzése.

A HDP több mint egy kurd párt

A döntő impulzus a kurdok méltó politikai képviseletének kialakításához végül a baloldalról érkezett. Ez nem meglepő, mivel a PKK maga is egy erősen baloldali, hangsúlyosan ideologikus szervezet, amely a Közel-Kelet számos baloldali mozgalmának világnézetét befolyásolta. 

A megalakuló új párt, a HDP azonban más forrásokra is épített. Közvetlen elődje egy 2011-ben létrehozott ernyőszervezet volt, amely különféle kisebb baloldali, feminista és kisebbségi érdekvédelmi szervezetek, valamint szakszervezetek szövetségeként funkcionált. A HDP 2012-es megalakításában így annak hangsúlyos kurd érdekképviseleti jellege mellett más kisebbségek, például a romák, örmények illetve a kisebb muszlim felekezetek képviselői is részt vettek. Az új modell szerint felépített párt célja a magas parlamenti küszöb átlépésének elérése, és így a különféle kisebbségi nézetek és érdekek legfelsőbb szintű képviseletének bebiztosítása volt.

A HDP-t a sajtó elsődlegesen kurd nemzetiségi pártként kezelik, azonban a párt politikája sokkal inkább az általános esélyegyenlőségre van kihegyezve, mint pusztán a kurdok érdekképviseletébe. A hagyományos, etnikai és vallási kisebbségvédelem mellett a párt foglalkozik például a nemi egyenlőség és a szexuális kisebbségek kérdéseivel, a zöld témákkal, de a szakszervezeti mozgalmakkal is. 

A pártnak két társelnöke van, célzottan egy nő és egy férfi. A HDP pluralista, inkluzív politikai programja, amely egy nyitott társadalom létrehozásának lehetőségét villantotta fel, a létező politikai kínálathoz képest merőben új látószöget nyújt a török társadalom jövőjével kapcsolatban, és ez segített a többségi nemzethez tartozó liberális szavazók megszólításában is. 

Keményedett a rendszer, kellett a másik hang

A HDP előretörését nagyban segítette a változó politikai klíma. A 2003-ban hatalomra került Jog és Igazságosság Párt (AKP) kormányzása első szakaszában úgy tűnt, hogy fokozatosan az európai integráció irányába vezeti az országot. Azonban az elmúlt néhány évben ezek a tendenciák megtorpantak, sőt átfordultak, és Recep Tayyip Erdoğan miniszterelnök (majd 2014-től elnök) vezetésével megkezdődött egy egyre inkább tekintélyelvű rendszer kiépítése. 

Emiatt Törökország nemzetközi elszigeteltsége fokozódott, és felfüggesztették az Európai Uniós csatlakozási tárgyalásokat is. A török kormányt napjainkban gyakran kritizálják az alapvető emberi jogok megsértése, kisebbségpolitikája, a sajtó- és szólásszabadság korlátozása, iszlamista irányultsága és a török hadsereg hagyományos szekularizmusának megsértése miatt. 

A kormányzati politikával kapcsolatos növekvő elégedetlenség 2013-ban tömeges tüntetetésekbe torkollott. A tiltakozások eredetileg az isztambuli Gezi-park megvédését célozták meg, de a török rendőrség brutális fellépése a tüntetés kiszélesedéséhez vezetett. Becslések szerint az összesen ötezer különböző tüntetésből álló hullámba végül mintegy három és fél millió ember kapcsolódott be, és ők immár a sajtó-, szólás- és gyülekezési szabadságot, valamint a szekularizmus elleni kormányzati fellépést is számon kérték kormányukon. 

A török hatóságok agresszív fellépését, amely tizenegy halálesethez vezetett, a nemzetközi közösség komolyabb kritikával illette, és az AKP népszerűségvesztését hozta magával a török választók körében. 

A HDP ekkor döntött arról, hogy a 10 százalékos parlamenti küszöb ellenére saját listát indít az idén júniusban megrendezett török parlamenti választásokon. Ez nem volt kockázatmentes lépés, de a párt végül nem csak elérte ezt a határt, de saját vezetői előzetes elvárásait is túlteljesítve a szavazatok 13.1 százalékát szerezte meg, ezzel pedig 80 mandátumhoz jutott a török parlamentben. 

A júniusi sikerhez a nagyvárosi szavazók is kellettek

 A párt különösen Törökország délkeleti szegletében, a kurd területeken volt sikeres. Az AKP népszerűségvesztése miatt sok olyan konzervatív kurd szavazó, aki korábban a kormánypártot választotta, ezúttal a HDP-t támogatta a választásokon. 

Továbbá az a tény, hogy az ország 85 választási körzete közül 27-ben sikerült mandátumot szerezniük, jól mutatja, hogy a HDP nem egyszerű etnikai, regionális párt. Mandátumhoz jutott a nagyvárosokban, Isztambulban, Ankarában és Szmirnában (Izmir) is, elsősorban a liberális értelmiség és a baloldali szavazók segítségével. A pártot a kurd kisebbségen kívül szavazataikkal az egyéb etnikai és vallási kisebbségekhez tartozók, feministák, az LGBT közösségekhez tartozók, illetve az egyéb, a török társadalom peremére szorult és elnyomott csoportok tagjai is nagy arányban támogathatták.

Vissza a startvonalhoz

Erdoğan elnök a választási eredményre sajátos módon reagált. Mivel olyan parlament jött létre, amelyben az AKP egyedül nem tudott kormányozni – az általuk kívánt elnöki rendszerre való áttéréshez szükséges alkotmányos többségtől pedig nagyon messze került –, partnert pedig nem tudott és akart találni magának, patthelyzet alakult ki. Így az elnök az első törvény adta időpontban bejelentette az új választások kiírását. 

De előbb még kitört a háború

Erdoğan ezzel párhuzamosan (és ettől vélhetőleg nem függetlenül) fokozatosan belemanőverezte az országot a szíriai háborúba. Ankara az Iszlám Állammal (IÁ) szemben sokáig passzív politikát folytatott. Ez azonban a szír határ mentén fekvő, zömében kurdok által lakott Suruç városában egy hónappal a júniusi választások után elkövetett merényletet követően élesen megváltozott. 

A török kormány kisvártatva az IÁ elleni légicsapások megkezdése mellett döntött, ezzel párhuzamosan azonban beindult a PKK és a vele szövetséges szíriai és iraki kurd milíciáik állásainak bombázása is. Sőt, a bevetések számát tekintve a PKK és szövetségesei a hadművelet fő célpontjává váltak, annak ellenére, hogy a kurd csapatok az IÁ legkérlelhetetlenebb ellenfeleinek számítanak. 

Törökország régóta aggodalommal tekintett a déli határai mentén létrejövő autonóm kurd régiókra, és a jelek szerint Erdoğan úgy érezte: megérett az idő a beavatkozásra. A PKK a nyáron a török katonák és rendőrök elleni, 2013. óta csaknem teljesen beszüntetett támadások újrakezdése mellett döntött, ez pedig kisvártatva a nyílt összecsapások kitörését hozta magával Törökország délkeleti részén. 

Az ígéretes kurd-török békefolyamat ezzel összeomlott. Az azóta eltelt időszakban számos véres támadás történt a török fegyveres erők tagjai ellen, a hadsereg több délkeleti várost blokád alatt tart, nagyszámú kurd aktivista és politikus került ismét rácsok mögé, feldühödött tömegek pedig több esetben támadtak a HDP irodáira. 

A mélypontot egy, a HDP társszervezésében megrendezett ankarai béketüntetés elleni merénylet jelentette, amelyben legalább 100 ember halt meg. Mindez három héttel a megismételt választások előtt.

A vérzivatar és a kampány

A HDP ezzel nagyon nehéz helyzetbe került, békés, a nemzetiségek közötti együttélésre építő stratégiájuk ugyanis szinte tarthatatlanná vált a kiújuló kurd-török összecsapások hevében. 

Az AKP ráadásul ebben a kampányban már nem bízott semmit a véletlenre, precedens nélküli nyomást gyakorolt a független sajtóra. A kiújuló polgárháborút és a szíriai helyzetet egyaránt arra használta, hogy növelje az emberek veszélyérzetét, ezáltal maga mellé állítva a tőlük korábban elpártoló, de alapvetően konzervatív szavazókat. 

Ez látszik november elsejei választási végeredményen: az AKP ötmillió (majdnem tíz százaléknyi) szavazót szerzett vissza, és ezzel újból egyedül kormányozhat. 

A nyomás alatt lévő HDP hatmillió voksából elvesztett majdnem egymilliót, de végül így is 10.8 százalékot ért el, és így ismét bejutott a parlamentbe. Az elvesztett szavazók leginkább az AKP-hoz visszapártoló, konzervatív kurdok köréből kerülhettek ki. Viszont a HDP újbóli bejutása azt is jelenti, hogy az AKP megint nem szerzett alkotmányos többséget.

Új hang, új erő

Az, hogy a békepárti, az etnikumok közötti együttélést és a társadalmi integrációt hangsúlyozó HDP az erdoğani, most már nem csak autoriter, de ismét véres polgárháborúba forduló Törökországban is képes volt egy ilyen jelentős társadalmi támogatottság megőrzésére, jó jel a török állam jövőjének szempontjából. 

A párt alapgondolata nem túl bonyolult, de annál potensebb: a társadalmi csoportokat egymás ellen fordító, a „népet” a „nép ellenségeitől” szétválasztó populizmussal szemben a helyi közösségek és az összefogás erejére épít. 

Etnikai politizálás helyett egy erősen baloldali, az egyes kisebbségek érdekeit egyidejűleg szem előtt tartó irányultság jellemzi. „Unokatestvérének” a szíriai kurdok Rojava nevű autonóm államalakulata tekinthető, amely ma a polgárháborús Szíria egyik legstabilabb pontja, és ahol a többségi szunnita kurdok jól megférnek a többi etnikummal és vallással.

A HDP erejét sem a kiújuló harcok, sem az AKP sokszor inkorrekt ellenkampánya, sem az ankarai robbantás nem tudta megtörni. Puszta létezése is sikernek tekinthető, ismételt parlamenti bejutása pedig egy alternatív jövő képét villantja fel az Erdoğan és az AKP egyeduralma alatt egyre inkább befelé forduló Törökország számára.

A szerzőről: Ravasz Ábel szociológus, politikai elemző, a szlovákiai Bél Mátyás Intézet vezetője.