"Minden szemetet összehordott a szél" - Hírhedt drogos fiatalok a Kádár-rendszerben

Abigél, addig él, amíg él, Abigél.

- ez volt az a mondóka, amit egy időben sokat mondogatott Szabó László. Egyik barátja egy ponton megunta a dolgot, és rászólt, hogy 'Kuss, Abigél!'. A hosszú hajú, sokszor feltűnő ruhákat hordó fiatalt korábban is többször piszkálták barátai azzal, hogy női neveket aggattak rá, de ez a választás végleg ráragadt. Így lett Abigél Szabó Lászlóból, aki nem sokkal később a nyolcvanas évekbeli Magyarország egyik leghírhedtebb fiataljává vált. 

Ő volt ugyanis az első fiatalkorú, akit Magyarországon börtönbüntetésre ítéltek kábítószer-fogyasztással összefüggő bűncselekmény elkövetéséért. 

A Kádár-rendszer nyilvánosságában nagyon sokáig nem volt helye a drogozásnak. Bár utólag látni, hogy a hatalom viszonylag korán felismerte a problémát, a kérdésről sokáig nem írtak a lapok, nem volt része a közbeszédnek. Igaz, sokáig nem is lehetett a szó mai értelmében vett kábítószerekhez hozzájutni, de akadtak, akik ettől még bódították magukat, mindennel, ami erre alkalmas volt. 

Az egyik ilyen nagyobb, rendszeresen tudatmódosításokra is összeverődő budapesti csoport tagja volt Abigél, aki a hetvenes évek elején sodródott bele mindebbe, hogy aztán nem sokkal később a korszak emblematikus deviáns fiataljává váljon. Jelenleg Amszterdamban él, Skype-on beszélgettünk vele. 

Új világot teremtett 

Abigél saját bevallása szerint is zűrös gyerek volt, sokat csavargott, nem volt jó viszonya apjával. 13 évesen, az általános iskola utolsó osztályába járva ez a feszültség odáig jutott, hogy apja azt mondta, jobb lenne, ha most kicsit nem lakna otthon. Egy barátjánál kötött ki, együtt kezdtek el járni a Bartók Béla úton lévő pinceklubba, ahol a Zéró nevű zenekar lépett fel rendszeresen. 

Ekkor még szinte gyerek volt, inni még nem nagyon ivott. Viszont egyik este előkerült egy tabletta, amit a társaságból többen fogyasztottak. Ez volt a Parkán, ezzel kezdődött minden. 

Röviden elmondták, hogy mire számíthatok, de különösebbet nem meséltek róla. Láttam, hogy a többiek nincsenek rosszul tőle, úgyhogy belementem. 

- meséli az első alkalomról Abigél. Az első kábítószeres élmény leginkább meglepő volt. Olvasni olvasott már arról, hogy milyen egy hallucináció, de megélni egész más volt. A Parkán nem úgy okozott hallucinációt, ahogy mondjuk az LSD teszi: nem színes, kavargó örvénnyé alakította át a világot.

"A Parkán egy történet. Fűrészeled a fát, és egyszer csak ráeszmélsz, hogy se fűrész nincs a kezedben, se fa előtted, és nem is érted, hogy kerülsz rá a buszra, amin épp utazol." 

Az eredetileg a Parkinson-kór kezelésére kifejlesztett gyógyszert a hatvanas évek vége óta fogyasztották fiatalok alkohollal keverve, az egyik legelterjedtebb tudatmódosító szernek számított. 

Fotó: Szabó László Abigél

Az első pozitív élmények után pedig sorra jöttek az újabb alkalmak. A lényeg az volt, hogy mindez segített elfeledtetni a családi problémákat és alternatív valóságot kínált a Kádár-rendszer mindennapjaival szemben is: 

Egy másik világban kerültem bele. Nem kellett foglalkoznom azzal, hogy igazából nem is lakom otthon, igazából nem tudom, mit hoz a jövő.

Idővel Abigél hazaköltözött, elkezdte a középiskolát is, de a szerhasználat akkor már az élete része volt, folyamatosan kereste a lehetőségét, hogy átkerülhessen egy másik tudatállapotba. 

Mindenkit megnéztek, aki másképp nézett ki

Az ilyen alkalmak köré szerveződve a hetvenes évek közepére kialakult egy kisebb társaság, melynek tagjai már rendszeresen fogyasztottak gyógyszereket. 

Státuszuk kettős volt, mert bár a nyilvánosság számára nem léteztek, az államhatalom pontosan tisztában volt létezésükkel, és folyamatosan szemmel tartották őket. A rendszer számára ők megtévedt, családjukról levált, deviáns fiatalok voltak, akik létezésüknél fogva politikai kockázatot hordoztak. 

Fotók: Szabó László Abigél

Ők azonban ezt nem így élték meg, a társaságukba a legkülönfélébb családi háttérből érkeztek a fiatalok. Ami közös volt bennük, hogy nem találták helyüket a Kádár-rendszerben, nem tudták vagy nem akarták elfogadni, hogy az állam betagozódást vár el tőlük. 

Ezek az anyagok és a közös együttlétek elfedeztették azt a háttérproblémát, amiből mindenki jött. Hogy nem tudtunk beilleszkedni a rendszerbe. Ahogy mondták is: minden szemetet összehordott a szél. 

Abigélék számára a fő probléma nem politikai, hanem gazdasági volt. A rendszer azt várta el a 16-17 éves fiataloktól, hogy ha nem járnak iskolába, akkor dolgozzanak. De valódi lehetőségeket nem kínált a számukra. Az ezzel a helyzettel szemben érzett ellenérzés sodorta össze ezt a társaságot. 

A rendszerrel szembeni ellenállás másik fontos eleme kulturális volt. A korszakban indult be a punk, ami radikálisan mást tudott kínálni a szórakozni vágyó fiataloknak. Addig azok, akik a popkultúrától eltérő élményre vágytak, főleg jazzkoncertekre jártak. De a punk érkezése mindent felborított, azok, akiknek addig hosszú hajuk volt, elkezdtek felnyírt hajjal járni. Egy időben Abigélnek is féloldalasan hosszú, másik oldalon felnyírt haja volt, mellé pedig színes, jelmezszerű ruhákat hordott. 

"Sosem gondoltam, hogy ez sokkolhat bárkit. Persze, hogy megnéztek minket, de hát akkoriban mindenkit néztek, aki máshogy nézett ki. Nézték azt is, akin bőrnadrág volt, nézték azt is, aki kopasz." 

Abigél 17 évesen az Operettszínház díszletezőjeként dolgozott, és egy lomtalanításkor 150 zsáknyi ruhát kellett elvinniük egy MÉH-telepre. Rengeteg jelmez és kellék volt köztük, és rájöttek, hogy hiba lenne kidobni ezt a rengeteg értékes holmit. Visszamentek a telepre, ahol kilóra vásárolhatták a darabokat. Olyan dolgok kerültek elő, mint a My Fair Lady kosztümjei vagy combig érő, kunkorodó orrú piros csizmák. 

"Visszagondolva, olyanok lehettünk, mint amikor egy színtársulat kivonul az utcára."

Legtöbbször az Astoria környékén, az aluljáró melletti füves részen üldögéltek, több tucatnyian is akár. Páran közülük mindig kéregettek, és az volt a tapasztalatuk, hogy a hetvenes években nagyon gyorsan összejött akár egy borra, akár egy vidéki vonatjegyre való összeg. 

"Az emberek segítőkészek voltak, nem voltak ellenségesek, inkább úgy néztek ránk, mintha a fehér bárányokat rózsaszínre festették volna."

A hetvenes évek vége és a nyolcvanas évek eleje visszagondolva igazán gondtalan időszaknak tűnik. Társaságukból a legtöbben dolgoztak, de igyekeztek olyan munkákat keresni, amiknek hamar vége volt. Abigél figuránsként és művészeti iskolában modellként is dolgozott, mindkét helyről már kora délutánra szabadult. Volt pénzük és szabadidejük, esténként pedig mindig akadt valamilyen koncert vagy összejövetel, hétvégente vidékre is eljártak. 

Ahol megismerték a társaságukat, oda már feltűnő megjelenésük ellenére is beengedték őket, a Petőfi Sándor utcai jazzklub portása egy idő után például már belépőt sem kért tőlük. 

Szombat este harapnak

A társadalmi béke azonban csak átmeneti volt. A rendszer ugyanis fokozatosan ráengedte a sajtót a kábítószerező fiatalokra, veszélyes elemként bemutatva őket. Abigélék azt tapasztalták, hogy ahogy a nyolcvanas évekban megjelentek a cikkek arról, hogy ők drogoznak, munkakerülők és veszélyesek, úgy csökkent érezhetően a rokonszenv is velük szemben az utcákon. Sok apró jelből volt ez érezhető. Például míg korábban a stoppolás is kifejezetten könnyen ment, a sajtóvisszhang megindulása után nehezebb volt autót fogniuk. 

A társaság körüli rossz hírnév kitüntetett szereplője pedig Abigél lett, miután megjelent vele az interjú, amit a börtönben készített vele Seszták Ágnes a Magyar Ifjúságnak. A Szombat este harapunk című cikksorozat tette igazán ismertté és rettegetté Abigélt, fogalommá vált a helyüket kereső fiatalok és ellenséggé a rendszer szemében. 

Seszták Ágnes cikke 1985-ből (A képet köszönjük Tóth Eszter Zsófiának)

Ezen a hírnéven segíthetett az is, hogy városszerte terjedt, Abigél a kékfényes műsorvezető, Szabó László fia. És bár ebből egy szó nem volt igaz, Abigél soha nem mondott ellent, ha hallotta ezt valahol, élvezte, ahogy szövődnek körülötte a legendák. 

Ilyen legendákból pedig akadt bőven: több alkalommal jutott el hozzá saját halálának híre, és természetesen tele volt a város olyan emberekkel, akik barátjának vallották magukat, holott soha nem is találkoztak. 

A hírnévhez kellett a már említett különleges öltözködés is. Seszták cikkéből derül ki, hogy volt hogy hosszú, fehér bundában, fekete zsinóros mentében, rézsarkantyús csizmában, vállára omló gyűrűs hajjal, fehérre meszelt arccal, feketére kencézett kék szemekkel bukkant fel a városban, de ez csak egyik volt szerepei közül. 

"A cikkek hatására kitagadottá és fekete bárányokká váltunk az emberek szemében, a korábban tapasztalt nyitottság érezhetően visszaszorult." 

Érezhetően a rendőrség is egyre jobban rájuk szállt, társaságukba próbáltak beépíteni ügynököket is. Volt, hogy nem jártak túl nagy sikerrel.

"20 éves korom körül elterjedt rólam, hogy szeretem a szőke nőket. Ezért rám állítottak egy fiatal szőke rendőrnőt, de a második találkozásunk után elárulta, hogy ki ő. Innentől ő szólt előre, ha tudott például egy készülő razziáról." 

Idő után rendszeressé vált, hogy a Ferenciek terén (akkor még Felszabadulás tere) a jazzklub kezdete előtt megjelentek a rendőrök, mindenkit átmotoztak, lefoglaltak mindent, de nem vittek be senkit. 

"Akkor még nem értettem, ennek mi értelme, de most már tudom. Nekik is kellett." 

- mesélte erről nevetve Abigél. 

Nem volt még drog, majd hirtelen találtak egy csomó füvet

Abigél nem kábítószer-fogyasztásért, hanem recepthamisításért és csalásért került börtönbe. Ő volt az első fiatalkorú, akit a vonatkozó törvények alapján elítéltek Magyarországon. Két év, hat hónapot kapott, de két év után szabadulhatott. 

Bár rabtársai tudták miért kerül be és kábítósnak is nevezték, de ezen kívül semmiféle megkülönböztetett elbánásban nem részesült, nem kellett kezelésre járnia. Visszatekintve azt mondja, 15 éves gyerekként került börtönbe olyan fiatalok közé, akik erejükkel szereztek tekintélyt. Nagyon kemény élmény volt ez, még úgy is, hogy Abigélnek szerencséje volt. Ügyesen rajzolt és ügyesen is beszélt, ez a két tulajdonság pedig elég volt ahhoz, hogy őt ne bántsák. De sok kegyetlenséget látott így is, amikről ennyi év elteltével sem akar beszélni. 

A recepthamisítás kulcsfontosságú eleme volt a korszak drogkultúrájának, mivel a nyugaton ismert drogok többsége teljességgel elérhetetlen volt ekkor Magyarországon. Helyettük maradtak a pótmegoldások. 

Volt a Magyarországi mérgező nővények című könyv és az Issekutz Béla és Issekutz Lívia által összeállított nagy gyógyszertankönyv. Ezt a kettőt forgatták a legtöbbet. A gyógyszertankönyvben az összes országban elérhető gyógyszer hatásai fel voltak sorolva, ábrák jelölték, melyik mennyire veszélyes és hogy milyen mellékhatásokkal járhat mindez. 

Ugyanígy a mérgező nővényekről is le volt írva, elfogyasztása milyen tünetekkel és mennyire súlyos következményekkel járhat. Ami érdekesnek tűnt és nem ígért halálos veszedelmet, azt megpróbálták beszerezni és elfogyasztani. Városi legendák szólnak azokról a fiatalokról, akik az Állatkert pálmaházában kóstoltak bele minden növénybe. 

Gyógyszerezéssel kezdődött a magyar kábítószerezés. Nem drogokkal, hanem stimulánsokkal. 

Gyógyszert szerezni pedig a legegyszerűbben recepthamisítással lehetett, nagyüzemi szintre fejlesztették a hamis receptek kiállítását. Ami időnként óhatatlanul vezetett a lebukáshoz, így került börtönbe Abigél is. 

A gyógyszerek közül sokáig a Parkán volt a sláger, de miután kivonták a forgalomból, hamar találtak új szert, jött a Gracidin. Ez eredetileg fogyasztószernek volt kitalálva, de mellékhatásai miatt álmatlanságot és fáradhatatlanságot okozott. 

Igazi kábítószerekkel csak később, csak a nyolcvanas évek elejétől kezdve kezdtek el gyakrabban találkozni. Ekkor derült ki számukra, hogy Magyarországon rengeteg a mák, amit meg lehet metszeni, és ekkor jöttek rá arra is, hogy bőven akad itthon marihuána is. 

A rostkender termesztésénél ugyanis előfordul, hogy néha nemesebb kenderek is bekerülnek a folyamatba és ezeknek a thc-tartalma jóval magasabb. Dunaföldvár és Dunavarsány környékén tartották hatalmas bálákban a rostkendert, ide jártak le csoportosan a nyolcvanas években, hogy megnézzék, hátha akad ott szívható kender is. 

A környéken ekkor orosz katonák állomásoztak, bámulták is a színes ruhákba öltözött társaságot, akik kirándulni mennek a bálák közé. Az oroszoknak nyilván fogalmuk se volt, mit akarhatnak ott a fiatalok, de nem nagyon foglalkoztak velük, általában csak köszöntek egymásnak. 

"Egy darabig teljesen zavartalanul mehetett mindez, volt pár év, amíg szórakozóhelyeken is rágyújthattunk egy füves cigire, és annyi megjegyzést kaptunk csak, hogy milyen kellemes illata van a dohányunknak." 

Aztán a nyolcvanas évek második felére véget ért ez a gondtalan időszak, a hatóságok üldözni kezdték a fűfogyasztást is. 

Könyvekből tanulni haluzni 

A korszakban az első számú forrás a kábítószerekhez sokszor nem a konkrét élmény volt, hanem könyvek és filmek, olyan alkotások például, mint Milos Formantól az Elszakadás. A legtöbben így ismerték az LSD-t is, ami csak nagyon ritkán fordult elő Magyarországon. Nagy szerencsének számított, ha valaki eljutott valamelyik nyugati országba és haza mert hozni pár tucat bélyeget. 

Ugyanakkor Abigél számára az első LSD-élmény mégsem volt annyira újszerű. Van ugyanis egy növény, a kék hajnalka, aminek magja az LSD-hez vegyileg nagyon hasonlító lizergsav-amid nevű triptamint tartalmazza. A mag elfogyasztása sokban képes reprodukálni az LSD tüneteit, csak közben hatnak más hatóanyagok is. Ezek pedig csavargatták rendesen az embereket jobbra-balra. 

Az LSD kipróbálása annyiban hozott változást, hogy nagyon tiszta élmény volt, nem volt benne az a fizikai megpróbáltatás, amit a kék hajnalka magja révén ismertek már. Vidám és kedves élmény volt ez, összevetve a virág okozta görcsökkel:

"A hajnalkamag egy eléggé vicsorgós darab volt."

És ez az egyetlen mondat jól összefoglalja a korszak alapélményét. A sok emlékezetes és pozitív élmény mellett a megbízható minőségű drogok hiánya és a sok kísérletezés miatt akadtak bőven rossz élményeik is. 

Sokan kerültek kórházba, gyógyszerektől, gombáktól. Volt, aki annyira rosszul lett, hogy maga sétált be inkább egy kórházba. Szerencsére halálos kimenetelű baleset nem történt, de a menekülni vágyó fiatalok útkeresésébe állandóan bele volt kódolva a tragédia lehetősége. És évekkel-évtizeddel később akadtak többen ebből a társaságból, akik a kábítószer-fogyasztás miatt vesztették életüket. 

A ma drogoknak nevezett szerek megjelenése aztán csökkentette azt a kockázatot, amit ismeretlen növények és bizonytalan gyógyszerek fogyasztása jelentett. 

Ahogy pozitív emlékként idézi fel Abigél a "valódi kábítószerek" megjelenését követő szűk évtizedet is. Alkoholt ekkor már alig fogyasztott, életében összesen ha tízszer berúgott. Viszont adódtak bőven lehetőségek, hogy más élményeket keressen, és ezeket lelkesen ki is használta. 

A nyolcvanas évek drogkultúrája ma már szinte elképzelhetetlen formában létezett. Nem voltak még dealerek, az egész piac a cserekereskedelem elvén működött, pénz szinte nem is forgott benne. Mindenki azt hozott, amit tudott, aztán ezeket cserélgették egymással. Közben pedig egyre nőtt körülöttük a társaság, sorra jöttek létre a zenekarok, melyek egyre szervesebben kapcsolódtak bele ebbe a szubkultúrába. 

Abigélék is próbálkoztak a zenéléssel. 

"Észrevettük, hogy körülöttünk mindenki, akik gyerekkorukban párszor ütötték a dobot vagy pengették a gitárt, most zenekart alakítottak. Akkor még nevettünk rajtuk, most pedig zenekaraik és koncertjeik voltak."

Ők is csináltak egy zenekart, ez volt a Falatrax. Kétféle koncepció rajzolódott ki: vagy olyan zenét csinálni, amit mindenki szeret, vagy olyat, amit senki sem. Az elsőről hamar belátták, hogy lehetetlen, de végül a második sem jött össze. Akadt ugyanis, akinek tetszett a produkciójuk, annak ellenére, hogy semmi mást nem csináltak, csak felmentek a színpadra, fogták a hangszereiket és megőrültek. A zenekar 8-10 koncertet élt meg, majd vége is lett. 

A kevés koncertfelvétel egyike (Fotó: Szabó László Abigél)

Vége az aranykornak

Abigél visszaemlékezése szerint a nyolcvanas évek végére kezdett el megváltozni a világ. A kábítószerezés egyre inkább üzlet lett, fokozatosan jelentek meg a dealerek, egyre több bűncselekmény kezdett el kapcsolódni a drogkultúrához. 

Közben Abigél élete sem alakult jól. A börtönből kikerülve újra összeakadt a hatóságokkal, többször letartoztatták. A harmadik alkalom után úgy érezte, többet nem hajlandó börtönbe menni, ezért elmeorvosi vizsgálatot kért. Azt gondolta, megevett már annyi kábítószert élete során, hogy valamit találjanak az agyában. Így is lett, megfigyelőbe került, de végül ejtették ellene az eljárást. 

De érezte, hogy ez nem fog örök védelmet biztosítani a számára, ezért 1987-ben úgy döntött, elhagyja az országot. Ekkor megint kereste a rendőrség, ráadásul pont olyankor, amikor már nem is volt Magyarországon. Játszott ugyanis a korszak népszerű tévés vetélkedőjében, a Van benne valamiben, ahonnan több értékes tárgynyereménnyel távozott. Utána utazott el, de a műsort csak több héttel később adta le a tévé. Ebben látták meg a rendőrök Abigélt, és ezen felbuzdulva mentek ki anyja lakására. De ekkor ő már rég külföldön volt. 

Abigél Hollandiában (Fotó: Szabó László Abigél)

Elsőnek Ausztriába ment, de ott attól félt, túl közel van még Magyarországhoz, innen bármikor kiadhatják. Úgyhogy előbb Olaszországba ment tovább, majd Belgium jött, ahol tizenegy éven át élt. Előbb egy építkezésen dolgozott, majd favágó lett. Ezt nagyon szerette, a legjobb barátja a főnöke, egy belga férfi volt. Ő viszont nyugdíjba vonult, ezzel pedig a munkalehetőség is odalett. Abigélnek volt egy kis félretett pénze, utazgatott egy darabig, közben pedig jött az ötlet: mi lenne, ha visszatérne Magyarországra. 

De a magyarországi kitérő nem sült el jól. Többféle munkával is próbálkozott, közben viszont a kábítószer nem tűnt el az életéből. Már régóta csak marihuánát szívott, de ahogy belesodródott a vásárlásokba, és az üzleti oldalba, volt, hogy többet vett és ő is továbbadott belőle. Elkapták, másfél évre került előzetesbe, ugyanúgy Sándorházán, ahol fiatalon is ült. Majd a végén másfél év felfüggesztetett kapott. Ahogy szabadon engedték, rögtön tudta, hogy tovább kell állnia. Így kötött ki Hollandiában. 

"Ez most tökéletes élet itt. Itt nem üldöznek azért, amiért otthon bujkálnom kellett sarkokon befordulva. Lemegyek az üzletbe, megveszem amit akarok, és senkit nem érdekel." 

Több mint öt éve dolgozik postásként Amszterdam belvárosában. Rendes, bejelentett munka, nyugdíj várja majd itt. Mellette pedig biciklis taxit vezet, magánvállalkozásként, elégedett nagyon az életével. De még ha nem így lenne, akkor sem térhetne most haza, jelzálogkölcsöne van egy budapesti lakáson, havi 400 eurót kell törlesztenie, ezt biztos nem tudná megfizetni Magyarországról. 

Hollandiában az tetszik neki a legjobban, hogy az emberek nem sietnek sehova. 

"Van egy ritmusa az életnek, ha sorban kell állni, akkor sorban állnak. Nem kell kapkodni, mert tudni, hogy mi lesz holnap. Tudják, hogy jó lesz a holnap, ahogy a ma is jó volt."

Az internetnek hála régi barátaival is tudja tartani a kapcsolatot. Egyáltalán nem egyedi az ő példája, a nyolcvanas évek végén társaságukból sokan elhagyták az országot. Sokféle sors keveredik köztük, vannak, akik már nem élnek, de akadnak olyanok is, akik kifejezetten sikeresek lettek, egzisztenciát tudtak építeni a tengerentúlon. 

Ha valakit a drogpolitikai, kriminalisztikai részletek is érdekelnek minderről, bátran ajánljuk Bajzáth Sándor, Tóth Eszter Zsófia és Rácz József Kommentárban megjelent cikkét. Már csak azért is, mert Abigél történetével én is ennek köszönhetően ismerkedtem meg. Ha pedig valaki komolyabban foglalkozna a korszak kábítószerkultúrájával, akkor a három szerző vonatkozó könyvét ajánljuk

Koronavírus Hírek, háttér
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok érvényesek 2019. december 2-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.