Most omlik össze a világ, amit 350 éve ismerünk

  • Henry Kissinger szerint a 17. század közepén Európában kialakult egy világrend, ami egészen mostanáig meghatározta a világ országainak működését. Ám ez a rend most szétesőben van.
  • A 20. század második felének legfontosabb nyugati diplomatája tavaly ősszel írt könyvet erről, most megjelent magyarul is, Világrend címmel.
  • Óvatosan fogalmaz, de a lényeg egyértelmű: sokkal több erőt kellene Nyugat-Európának mutatnia, és sokkal határozottabb amerikai politikát javasol.

Henry Kissinger nemzetbiztonsági főtanácsadóként, majd külügyminiszterként irányította az USA diplomáciáját, Nixon és Ford elnökök idején, az 1970-es években. Sosem volt botrányosabb Nobel-békedíj mint az övé: amikor megkapta, akkor a díjat odaítélő bizottság két tagja is lemondott. Ő volt a 20. század második felének egyik legbefolyásosabb politikusa.

Egyszerre tartották az amerikai gátlástalan hatalmi ambíciók vezéralakjának, és a világbéke őrzőjének. Rengeteg támadás érte, mert kudarcot vallott a vietnami háború befejezéséért folytatott tárgyalásokon, mert támogatta Pinochet chilei puccsát, mert Pakisztán mellé állt a kegyetlen bangladesi háborúban. Másrészről ő volt az, aki elérte, hogy normalizálódjanak a kínai – amerikai kapcsolatok, ő kezdte meg a leszerelési tárgyalásokat az atomfegyverek csökkentéséről a Szovjetunióval, és azokat a béketárgyalásokat is, amelyekből később az izraeli – egyiptomi béke megszületett.

Kissinger elkötelezett republikánus, aki szerint nem szerencsés, hogy az USA 1945 óta egyetlen háborút sem bírt befejezni úgy, hogy totális kapitulációra kényszerítse az ellenséget (Korea, Vietnam, két iraki háború és Afganisztán van a befejezetlen háborúk listáján). Úgy véli, hogy az amerikai közvéleménynek a halottak láttán rendre kialakuló békevágya összezavarja az amerikai kormányokat, és ez nagyon sok bajt hoz a világra.

Amerika a világ kétségtelenül legerősebb hatalma, minden évben többet költ fegyverkezésre mint az utána következő 10 ország együttvéve, ezt a szabályt régóta tartják. Ám Kissinger szerint hiába az erő, ha ez politikai bizonytalansággal párosul, és rendszeresen változik a Fehér Ház szándéka.

Nem lehet mindig teljesen jónak lenni

A nagy alapvető kérdés, amire új könyvében mindig visszatér, arról szól, hogy az idealizmus és a haszonelvűség között hogyan érdemes egyensúlyozni. Vagyis az USA az emberi jogok, a szabadság, a demokrácia, az emberi méltóság őreként mikor és mennyire avatkozzon be más országok ügyeibe, illetve mennyire korlátozza saját magát háborúban és szövetségkötésben ezen elvek kedvéért.

Kissinger nem ad receptet, hanem azt jelzi, hogy az USA-nak ki kell állnia saját ideáiért, mert enélkül nem lesz erkölcsi alapja a világrend őrzésére, és egyébként is, akkor lesz boldogabb a földi élet, ha minél többen szabadok benne. Viszont arra is figyelmeztet, hogy a szép elvek mellett ésszel lehet csak kiállni, és ha az aktuális hatalmi érdekek úgy hozzák, akkor komoly kompromisszumokat is vállalni kell, különben a jó szándék több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajt.

Leegyszerűsítve: egyetért például azzal, hogy az USA támogatja Egyiptom új diktátorát, el-Sziszi tábornokot, mert akármilyen kegyetlenséggel is nyomja el az ellenzéket, uralma még mindig jobb, mint az a káosz, ami Irakban vagy Líbiában jött az ottani diktátorok megdöntése után. Vagy: szerinte is érthető ha aggódunk, hogy mennyire figyelik a titkosszolgálatok, hogy mit csinálunk a neten, de Kissinger szerint óriási biztonsági kockázatot jelent, ha a felügyelet nem elég feszes.

Metternich, mint a legjobb fej európai

Kissinger azonban alapvetően nem tanácsokat ad, nem igazít el a mostani konfliktusokban a Világrend című könyvében, hanem történeti magyarázatokkal helyezi kontextusba a mostani fejleményeket. A könyv nagy része diplomáciatörténet, egyes nagy régiók (Európa, iszlám világ, Kelet-Ázsia, USA) fejlődésének bemutatása, meglehetősen ötletszerűen, szabadon asszociálgatva az egyes események között.

A könyvből egyáltalán nem lehet megérteni a világtörténelmet, viszont a laza történeti áttekintésekből kikerekedik az, hogy mit ért Kissinger az eddigi, éppen összeomló világrend alatt.

Magyarországról nagyon érdekes Kissinger szemüvegén át olvasni a történelemről. Például a 19. századi európai történelem legnagyszerűbb eseményének a bécsi kongresszust állítja be, ahol Napoleon legyőzése után megszületett a Szent Szövetség, az európai konzervatív monarchiák utolsó nagy összefogása. Ennek a kongresszusnak volt a nagy sztárja Clemens von Metternich. Róla is, és a bécsi kongresszusról is Magyarországon a közoktatásban úgy tanulunk, mint a maradi, gőgös arisztokrácia visszataszító jellegzetességeiről. A rendszerváltás előtti osztályharcos hagyomány, és a kurucos, a nemzeti függetlenségből kiinduló történetírás is sötét színben tüntette fel a Szent Szövetséget és Metternichet. Ehhez képest Kissinger szerint a Szent Szövetség egy csodálatos kompromisszum volt, ami egyszerre tudta féken tartani a nyomuló orosz cári birodalmat, és képes volt méltányos békét adni a megalázott Franciaországnak, így szerinte ez volt az utolsó nagy intellektuális teljesítménye az európai elitnek.

Kissinger igazi konzervatív propagandát rejtett el a szövegben, de ezt nagyon óvatosan dörgöli csak az olvasók arcába. Nem azt mondja, hogy egyes dilemmák esetében ez vagy az a jó döntés, hanem részletesen ismerteti a balos, liberális érveket is. Aztán felteszi a kérdést, hogy a totális összeomlás kockázata, vagy a szép elvek részleges és időszakos feladása-e a jobb. Az olvasó ezután nyilván az apokalipszis helyett a kisebbik rossz mellé áll, és belátja, hogy inkább jöjjön az ancien régime mint a jakobinus terror, hogy csak egy távoli példát említsünk.

Évszázados rend omlik éppen össze

A Kissinger által felvázolt világrend 1648-ban kezdődött, és éppen most ér véget. Az 1648-as vesztfáliai béke a 30 éves háborút zárta le, ami a 20. századi világháborúkig a legkegyetlenebb konfliktusa volt a keresztény Európának.

A vesztfáliai világrend lényege Kissinger szerint az, hogy a béke záloga az erőegyensúly elismerése, és az a hozzáállás, hogy az államok kölcsönösen elfogadják egymás szuverenitását. Ez elég magátől értetődőnek tűnik Európából nézve, de Kissinger megmutatja, hogy a világ más tájain ez egyáltalán nem egyértelmű. Sőt, mindenütt másutt az a kiindulópont, hogy „csak mi számítunk”. 

Emlékeztet, hogy Oroszország a 16. század óta folyamatosan és minden irányba terjeszkedni próbál, hogy Kína és Japán is hagyományosan olyan kultúrfölényt vél magának, ami mellett minden más kultúra csak alárendelt lehet, hogy a politikai iszlám ideológiai alapon osztja fel a világot két részre, a saját magára és az ellenségre, stb. 

A jogilag egyenrangú országok együttműködésén alapuló világrend egy kifejezetten európai, nagyon speciális világnézetet tükröz, ami talán abból fejlődött ki, hogy a keresztény egyházi hierarchia és az európai világi hierarchia már kezdettől szétvált egymástól, és ezzel a hatalommegosztás és a megegyezés kényszere mélyen benne van európai civilizációban. Ez odáig jutott, hogy ez a kultúra a morál nevében képes volt lemondani olyan intézményekről, amelyek egyébként anyagi javát szolgálták, például a rabszolgatartásról. Kissinger szerint más kultúra ilyen önfeladásra nem képes.

Az európai világrend szerinti gondolkodás érvényes Észak-Amerikában is, és a brit gyarmatosítás, majd pedig az USA megerősödése nyomán e rend szabályai szerint lehetett berendezni az egész világot. Csakhogy a nem európai kultúrájú országok ezt a világrendet kényszerűségből fogadták el, mert amúgy a világ többi részén nem így tekintenek önmagukra és a világra. Kissinger szerint nem is lehet bízni bennük, csak addig, amíg a vesztfáliai tábor katonai erőfölénye elég meggyőző ahhoz, hogy ne akarjanak kilépni e rend keretei közül.

Kissinger szerint 2014-re eljött az idő, amikor ez a vesztfáliai rend összeomlóban van. Nigériától Afganisztánig van egy hatalmas sáv, ahol lényegében megszűntek létezni a hagyományos államok, és terrorcsoportok rémuralma, anarchia alakult ki. A nyugatiak ezzel nem tudnak mit kezdeni, mert a demokratikus világ felvilágosult polgárai nem bírják elviselni a háborús veszteségek látványát.

Kína és Japán nagyon gyorsan fegyverkezik, ambícióik bármikor hódító háborúhoz vezethetnek, aminek kegyetlen következményei lehetnek. A politikai iszlám több ágának is a totális világuralom a célja.

A világbékét Kissinger szerint a hidegháború alatt a kölcsönös nukleáris fenyegetés tartotta meg: vagyis az a képesség, hogy bármelyik nagyhatalom a teljes földi civilizációt el tudja pusztítani, és ez akkora tétet jelent, hogy senki sem kockáztatott háborút a nagyok közül. Csakhogy a nukleáris fegyverekhez egyre többen hozzájutnak, olyanok is, akiket nem tart vissza az apokalipszistől való félelem, szól Kissinger aggodalma. A könyvben többször utal arra, hogy szerinte nem kellene megkötni az atomalkut Iránnal (a könyv amerikai kiadása óta az alku már megköttetett).

Kissinger szerint a vesztfáliai világrendből eredő béke és az ezzel összefüggő, globális kereskedelmen alapuló jólét veszélyben van. 

Legyenek keményebbek, erőszakosabbak a nyugatiak

Nyugat-Európa kísérletét egy puha nagyhatalom létrehozására teljes tévútnak tartja, szerinte erős hadsereg nélkül az EU nem tud majd úrrá lenni a problémáin. Az USA-tól sokkal keményebb, de leginkább határozottabb politikát vár: jelölje ki Washington egyértelműen, hogy meddig hagyja elfajulni a dolgokat a világban. Nem baj ha nem ugrik minden jogsértésre, ám ha ugrik, akkor vigye is végig a misszióit a teljes győzelemig.

Kissinger eléggé aggódik az internet miatt is. Szerinte felületessé tette a politikát a nyugati világban az internet, hiába juthat el több információ több emberhez, ha csak az azonnali reakciók, a show, a leegyszerűsített üzenetek számítanak. Ráadásul megrémíti a gondolat, hogy az internet óriásvállalatai többet tudnak az emberek szokásairól, életmódjáról, mint a kormányok. Ahogy a könyv más fejezeteiben is, Kissinger itt is ügyesen érvel: mielőtt a fenti sötét konklúzióra jutna, részletesen ismereti a világbékét a nettől várók érveit is (globális párbeszéd, nagyobb átláthatóság, szabadabb hozzáférés az erőforrásokhoz, stb.).

Reálpolitikus

Henry Kissinger a könyvben mindig visszatér oda, hogy ő nem egy érzéketlen szemét, hanem csak realista. Szerinte a naivitás túl sok bajt hozott már a világra ahhoz, hogy ne legyünk idealisták, forradalmárok. Helyette kis lépésekkel, és ha kell nagy kompromisszumokkal lépkedjünk a jóra vezető úton, és ne keseregjünk, ha útközben kicsit összemocskoljuk magunkat.

Kissinger rámutat a könyvben arra is, hogy a különböző világrendekbe vetett hitek egy valamiben mind közösek: a jelent egy ideiglenes állomásnak tekintik, amely az ideális, békés, boldog és gazdag jövőt készítik csak elő. A polgári demokrácia kapitalistái szerint a szabadságjogok és a globális kereskedelem teljes kiterjesztésével vége lesz a történelemnek. A kommunisták szerint a társadalmi osztályok eltörlésével vége lesz minden viszálynak és nélkülözésnek. Az iszlamisták szerint a dzsihád végső győzelme elhozza a földi paradicsomot. A kínaiak évszázadokig abban bíztak, hogy előbb-utóbb a világ minden népe a császárukat istenként tiszteli majd, és átveszik a kínai szokásokat mindenütt. Satöbbi, satöbbi. 

Csakhogy, ahogy erre Kissinger rámutat, hiába bízott minden nagyhatalom abban, hogy hamarosan eljön a világbéke, aminek a saját értékrendje lesz a kovásza, ez soha nem jött el. Az egyensúlyi rendszereket mindig kihívások érik, a feszültségek mindig újra termelődnek. Ezért kell szerinte mindig okosan egyensúlyozni a világmegváltó ideák és a napi szükségszerűségek között.

Kissinger Világrend című könyve közepesen olvasmányos munka. A fent összeszedett tanulságokat nem mindig vezeti le világosan, inkább csak utalgat, célozgat, a konklúziót nem mindig vonja le az olvasó helyett. Ráadásul a történelmi áttekintések hol túlzóan részletesek, hol pedig nagyvonalúan átsiklik évszázadok, birodalmak és világháborúk felett. Ha lett volna e hatalmas tekintélynek egy bátor szerkesztője, akkor még jobb lehetett volna a Világrend. Azonban – ahogy a szerző is sugallja – a telhetetlenség rossz tanácsadó. A Világrendből kis türelemmel így is sokat lehet tanulni, és igen sok szempontra felhívja a figyelmet, amelyeket a világpolitikai hírek figyelése közben fontos lenne észben tartani.

A magyar kiadásról:
Henry Kissinger: Világrend
Fordította: Kállai Tibor és Pataky Éva
Kiadó: Antall József Tudásközpont
430 oldal, 4300 Ft.


Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.