Stephan Faris, az Atlantic magazin újságírója meghökkent riportban számolt be arról, hogy nemrég valahol Felcsút közelében barantázók közé keveredett.

A 30 baltával hadonászó férfi és nő között nem egészen értette, hogy mi történik, de annyit azért sejtett, hogy az ősmagyarnak nevezett harcművészet, a baranta az egyik legfiatalabb darab lehet a világ hagyományos harcművészetei között.

A Pécsi Tudományegyetem egyik néprajz szakos hallgatója később elmagyarázta neki, hogy az ősi harcmodor gyökerei egészen az 1990-es évek elejéig nyúlnak vissza, amikor az országban több csoport is elkezdte kutatni a történelemnek azt a korszakát, amikor a magyarok még törzsekben éltek, és végigkalandozták az ázsiai és az európai sztyeppéket.

Az első baranta klubok is ekkor alakultak az ország nagyobb városaiban. A cikkben megemlíti, hogy ez a másik oldala az országban feléledő nacionalizmusnak, ami a szocializmus követő időszakból való kiábrándultság miatt erősödött fel. Hozzátette, hogy amíg az ország vezetői ezt idegenellenességre és autoriter módszerek bevezetésére használták fel, addig a hagyományőrző csoportokat sokkal jobban érdekelte, hogy lóról hátrafelé nyilazhassanak és nagy törzsi gyűléseket szervezhessenek, ahol a mongolokra emlékeztető ruhákat hordanak és jurtákban alszanak.

Faris megjegyezte, hogy ezeknek a szokásoknak a nagy része sokkal inkább a gyakorlóik képzeletében gyökerezik, mint történelmi tényekben. A cikkben Teszler Vendel néprajzkutató arról beszélt, hogy ezek az emberek általában olyan korokba nyúlnak vissza, amiről nincsenek pontos ismereteink, senki sem tudja megmondani, hogy akkoriban milyen ruhát hordtak az emberek, így erről bármit ki lehet találni.