Béke = Gyilkosság 28 percenként
2015 szeptember 04., 01:40
Olvasónapló 2015
2015 nekem az olvasásba visszatérés éve lett. Nem mintha eddig nem olvastam volna sokat, de az utóbbi években könyveket csak alig, irodalmat pedig gyakorlatilag egyáltalán nem. Idén viszont nekiálltam, és így utólag ennek nagyon örülök. Vettem magamnak egy Kindle-t is, onnantól pedig nem volt megállás.
Ahogy az alábbi listából látszik, magyarul egyetlen egy könyvet sem olvastam az idén. Egyrészt mert a magyar irodalomnak még nem volt energiám nekiállni. Másrészt engem érdeklő magyar tényirodalmi művek nem nagyon jelennek meg. Harmadrészt mert az engem igazán érdeklő könyvek jó része nem jelenik meg magyarul. Negyedrészt pedig - és szerintem ez a legfontosabb - ha az ember beszéli egy könyv eredeti nyelvét, akkor úgy olvassa, ne fordításban. Az alábbi listában azért jeleztem, ha egy könyvnek létezik magyar kiadása.
David Eimer: The Emperor Far Away - Travels at the Edge of China
Négy könyvet olvastam az idén, amit nyugati újságíró írt Kínáról, és egyértelműen ez volt a leggyengébb. A Telegraph egykori pekingi tudósítója bejárta az ország négy, etnikailag nem han kínai vidékét (Xinjiang, Tibert, Mandzsúria, Dél-Jünnan), és megírta a kalandjait. Csak sajnos a kalandjai nagy része nem volt túl izgi, a csávó pedig nem ír eléggé jól, viszont szeret sommás megállapításokat tenni, amihez nincs kellő stílusa és humora. A mandzsúriai rész azért tetszett, és a könyv kimagasló csúcsa a buli a burmai drogbáró fiával, ami olyan anyag, amiért a Vice birodalom eladná az anyját.
Evan Osnos: Age of Ambition – Chasing Fortune, Truth, and Faith in the New China
A harmadik legjobb Kína-könyv, amit szerintem olyan emberek dicsértek halálra az idén, akik nem olvasták az első kettőt. Azért nem volt rossz, és csak két dolog zavart igazán benne. Egyfelől hogy a New Yorker-stílus nem kellően tehetséges szerzők kezében könnyen száraz, szakbarbár újságírónyelvvé válik, másfelől hogy túl sokat foglalkozott a kínai társadalom elitjével, különös tekintettel a 2015-ben már elég uncsi Ai Wei Wei-ra.
Peter Hessler: Country Driving – A Journey Through China from Farm to Factory
Az ezüstérmes Kína-könyv, ami csak azért csúszott le az első helyről, mert én azt hittem, hogy az egész kínai autókázásról fog szólni, pedig csak az első harmada. Viszont a másik két része, amelyekben Hessler egy kínai falu és egy gyár életét mutatja be, hihetetlenül erős. Hessler – aki 2015 szerintem legjobb újságcikkét is írta, az egyiptomi vidéki fehérneműpiacra betörő kínai kiskereskedőkről – könyve az egyetlen a négyből, amely nem idén jelent meg, hanem amikor még töretlenül szárnyalt a kínai gazdaság, és így az emberiség történetének egyik legdinamikusabb, legpörgősebb korszakát kapta el. Iszonyatosan tud írni és iszonyatosan jó megfigyelő – egyszerűen semmi rosszat nem tudok mondani a könyvről.
Michael Meyer: In Manchuria – A Village Called Wasteland and the Transformation of Rural China
Hajszállal mégis ez a könyv nyerte a kínai versenyt. Meyer elment a felesége mandzsúriai otthonába, ahol - természetesen - éppen nagy változások zajlottak, és megírta a sztorit, mellé pedig egész Mandzsúria történetét. Tökéletes könyv.
Kim Gordon: Girl in a Band
Négy zenész önéletrajzát olvastam el az idén, és messze ez volt a leggyengébb. Sonic Youth-rajongókon kívül másnak nem is ajánlanám, de őket is fel fogja idegesíteni, hogy olyan nagy dolgok nem derülnek ki belőle. Még a Thurston Moore-ral szakításról is minden szaftos részlet megjelent már korábbi újságcikkekben. Engem a számomra korábban ismeretlen chilei szál elszórakoztatott, és nem tudtam, hogy Gordon mennyire elit környezetben nőtt fel Kaliforniában, de ennyi.
Grace Jones: I’ll Never Write My Memoirs
“Trevor Horn hívott, hogy le kéne ugranom a stúdióba felénekelni a Slave to the Rhythm-höz valamit, de én akkor otthon veszekedtem Dolph Lundgrennel, és éppen felgyújtottam a nadrágját, úgyhogy végül három napot késtem.”
Ha csak ilyen szövegek lennének ebben a könyben, ez lenne minden idők legjobb zenei témájú önéletrajza, viszont sajnos van benne egy csomó elmélkedés a világról és a művészetről, amit én nem Grace Jones-tól szeretnék olvasni, még akkor sem, ha a szerzőtárs néger itt Paul Morley volt. A jamaicai gyerekkor, a New York-i diszkókorszak, és a hetvenes évek párizsi bulijai Jerry Hall-al azért eléggé rendben vannak. Viszont egy Chris Blackwell-életrajzra nagyon nagy szüksége lenne az emberiségnek, mert már ebben is olyanok vannak tőle, hogy
“a legglamúrosabb dolog, amit valaha láttam, Errol Flynn volt, koktélozáshoz öltözve, kezében egy hosszú cigarettaszipkával, hóna alatt egy kikent-kifent tacskóval”.
Richard Hell: I Dreamed I Was a Very Clean Tramp
Ha összeállítanák az utóbbi 45 év Cool List New Yorkját, Richard Hell jó eséllyel ott lenne a dobogón. Az enyémen mindenképpen. Hell zenészként lett többé-kevésbé sikeres, viszont valójában mindig is író – sőt, költő – akart lenni, írt is már több könyvet, így nem jelentett gondot egy szórakoztató önéletrajz megírása. Neki 60 felett is jól állnak az olyan mondatok, hogy “17 éves volt, és a legszebb dolog a szobában a cipőmet leszámítva”, és az sem zavaró, hogy a könyv jelentős része realizált, illetve elszalasztott kúrásokról szól. De ezen kívül is kiderülnek érdekes dolgok a hetvenes évek New Yorkjának megunhatatlan részleteiről. Például hogy még az ilyen relatíve befutott arcok is olyan csórók voltak, hogy ha nem költenek annyit drogra, akkor is szarabb körülmények között éltek volna, mint a mai magyar zenészek jelentős része. A legszebb pedig, hogy Hell, aki érezhetően évtizedeken át tud haragudni emberekre, például egykori gyerekkori barátjára, Tom Verlaine-re, aki nemcsak a Televisiont nyúlta le tőle, hanem több nőt is meg merészelt előtte dugni, milyen nagyvonalú az ő imidzsével befutó Johnny Rottennel.
Viv Albertine: Clothes Clothes Clothes Music Music Music Boys Boys Boys
Messze a legjobb zenei témájú könyv, amit idén olvastam, és az egyetlen, amit bátran ajánlanék annak is, akit egyáltalán nem érdekel a popzene. Viv Albertine a Slits gitárosaként futott be, ott volt a londoni punk leges-legelején, járt Mick Jones-szal, leszopta Johnny Rottent és persze remek sztorijai vannak Sid Viciousról is. De ez nem az a könyv, ami a bulvártól jó, hanem attól, hogy nagyon keményen le van benne írva, milyen volt egy szar, csóró családból művésszé válni, nőként alkotni egy olyan műfajban, amelyben ilyet előtte senki nem csinált, majd a közönség érdeklődésének elmúlása után megküzdeni minden elképzelhető nehézséggel.
Philip Gourevitch: We Wish to Inform You that Tomorrow We Will Be Killed With Our Families
Régi lemaradás pótlása, az egyik legfontosabb könyv a nagy ruandai népirtásról. Sajnos 20 év elmúltával nem minden részlete érdekes már, és egy új kiadás végére érdemes lenne írni egy függeléket arról, hogy a szereplőkkel, gyilkosokkal és áldozatokkal mi történt azóta, de ez az eredeti könyv erejéből alig vesz el. A tanulságot, ami azóta csak még igazabb lett, így írta meg Gourevitch:
“1994 májusában meglátogattam a washingtoni Holokauszt Emlékműzeumot. A jegyekért már nyitás előtt két órával sor állt. A tömegben várakozva belenéztem a helyi újságba, de nem tudtam túllépni a címlapon látható képen: vízben úszó testek, halott testek, felpuffadtak és színtelenek, olyan sok test, hogy egymásra torlódva teljesen eltorlaszolták a kis folyót. A kép felirata elmagyarázta, hogy ezek a ruandai népirtás áldozatai. Az újságból felpillantva megláttam a múzeum éppen munkába érkező dolgozóit. Sötétvörös zakóikon “Soha többé!” és “Emlékezzünk!” feliratok voltak. A múzeum akkor alig egy éves volt, és a megnyitó ünnepségen Clinton elnök arról beszélt, hogy az intézmény „befektetés egy biztonságos jövőbe, akármilyen veszélyek is leselkednek ránk”. Úgy tűnik arra gondolt, hogy a jövő tömeggyilkosságainak áldozatai annak tudatában halhatnak meg, hogy Washingtonban már létezik egy szentély, ahol majd megemlékeznek a szenvedéseikről.”
Daron Acemoglu, James A. Robinson: Why Nations Fail – The Origins of Power, Prosperity and Poverty
Egy közepesen régi lemaradás pótlása, amit ugyan nem bántam meg, de olyan sokat nem is tanultam belőle. Aki eddig is sejtette, hogy a demokrácia és a szabad piac egy jobb világhoz vezet, az nagyon sok újdonságot nem fog innét megtudni, aki meg nem, azt gondolom ez a könyv sem fogja meggyőzni. Mint az összes tudományos alapú, de széles közönséghez szólni próbáló amerikai könyv, ez is lehetne fele ilyen hosszú, kevesebbszer megismételt történelmi példákkal, de kétségtelen, hogy ezek közt vannak nagyon érdekesek is. (Létezik magyar kiadás.)
Tyler Cowen: Average Is Over
Tyler Cowen akkor is fontos ember lenne, ha nem írna kiváló és szórakoztató gazdasági témájú blogot Marginal Revolution címen, és ez a könyv rá az ékes bizonyíték. A mindig közgazdász alapállásból induló Cowen ebben a könyvben a jövőről elmélkedik, alapvetően a jövő munkaerőpiacával foglalkozva, érintve annak minden határterületét az oktatástól az egészségügyig. Szinte minden oldalon van valami nagyon okos vagy nagyon elgondolkodtató, nekem talán ez volt a kedvencem:
„Ahogy a számítógépeknek köszönhetően ma már a sakknagymesterek sem tűnnek olyan okosnak és mindentudónak, az orvosok, jogászok és tanárok is el fogják veszíteni nimbuszuk jelentős részét. Közülük még a legjobbak is esendőnek tűnnek majd, akiknek a teljesítményének valódi értékét gépek fogják megítélni. Ennek eredményeként pedig kevésbé arrogáns és kevésbé kenetteljes szakembereket kapunk.”
Tyler Cowen: An Economist Gets Lunch
Ha van ember a világon, akit polhisztornak lehet nevezni, az mindenképpen Tyler Cowen. A sakktól a popzenéig ezer dologhoz ért, és az élelmiszeriparról és a gasztronómiáról is érdekes dolgokat tud és gondol. Itt is közgazdászként ír, a kínai szupermarketektől a világ szegény milliárdjainak élelmezéséig mindenről. Két bajom volt csak a könyvvel. Egyrészt szerintem nem igaz, hogy a világon mindenhol lehet jól enni. Másrészt pedig nagyon megnézném, ahogy Cowen Budapesten is bebizonyítja elméletét, hogy a világon mindenhol a taxisok tudják, hol lehet jót enni. De ezek csak apró kifogások egy olyan könyvvel szemben, amiben ekkora igazságok vannak:
„Akármilyen magasztos szavakkal beszélnek róluk, a “slow food” és a “locavore” valójában sznob, pesszimista, paternalista és főleg innovációellenes gondolatok. Sem a fogyasztót, sem a vállalkozót nem hagyják újítani, és hamis nosztalgára építenek a primitív mezőgazdasággal kapcsolatban, amely valójában csak a szállítás nehézségeinek volt köszönhető, és annak, hogy lassan tudták a nyersanyagokat fogyasztható áruvá alakítani.”
És hogy:
„A mezőgazdasági politikánál a világon sehol sincs rosszabb politika.”
Frank McLynn: Genghis Khan
Ha jól értelmezem, a hardcore mongolológusok szerint ez az utóbbi éveknek csak a második legjobb Dzsingisz kán-életrajza, de én nem vagyok hardcore mongolológus, így ezzel is nagyon meg voltam elégedve. Kicsit sok benne a név és a csata, de ez sem homályosíthatja el, hogy Dzsingisz minden idők legnagyobb hódítója volt. Messze a legnagyobb. Szemben az Arisztotelész által nevelt Nagy Sándorral, a francia forradalomra és felvilágosodásra építő Napóleonnal, valamint a német katonai kultúrára felülő Hitlerrel, ő egy jelentéktelen nomád törzs szegény fiából lett a világ legnagyobb ura. Három olyan hadvezére is volt, akiket minden idők legnagyobb hadászati zsenijei közt illik emlegetni, és szemben a felsoroltakkal, az ő birodalma még a gyerekei alatt is egyben tudott maradni. Az már más kérdés, hogy a mongolok semmi maradandót nem alkottak, és páratlan módon még a róluk írt történelmi forrásokat is szinte mind a vesztesek írták, de hát istenem, senki sem lehet tökéletes. McLynn könyve tele van olyan érdekességekkel, mint hogy a mongolok irtóztak a víztől, és hogy Európában a tatárjárást sokan a zsidó világösszeesküvés következményének gondolták. És még az is kiderül belőle, hogy bár a magyar férfiak inkább az asszonyaikat és lányaikat adták a mongoloknak, mint a jószágaikat, az erőszakoskodó kunokon csak undorodva álltak bosszút saját fegyverükkel, mert szemben a magyar nőkkel, a kunok elég csúnyák voltak.
Eric Newby: A Short Walk in the Hindu Kush
A könyv, ami minden “Minden idők legjobb útileírásai” listán ott van az élmezőnyben, de az a helyzet, hogy elég rosszul öregedett. 1958-ban még csak jó családból származó angolok engedhették meg maguknak, hogy minden előképzettség nélkül elugorjanak Afganisztánba hegyet mászni, aztán közepesen szórakoztató könyveket írjanak róla. Próbáltam lelkesen nekiállni, de az a helyzet, hogy ilyet ma már szinte bárki csinálhat, és az internet tele van ennél nagyobb kalandokkal.
John Gimlette: Wild Coast
Nem vagyok teljesen képben a kortárs útileírókkal, de John Gimlette biztosan a jobbak között van. Paraguayi könyvét már korábban olvastam, és bár talán az egy fokkal jobban tetszett, most sem okozott csalódást. Ebben a könyvében a három Guyanáról (a függetlenről, Suriname-ról és a Franciáról) ír, erős hangsúllyal a legelsőn és a legangolabbon. Kicsit sok benne a történelem és kevés a természet, de más bajom nem volt. És meglepő módon ebben a könyvben volt a legvagányabb mondat, amit 2015-ben olvastam:
“Dango Allicock egyszer azt mondta nekem, hogy a két legfontosabb dolog az életében a magány és a szögesdrót”.
Pauline Melville: The Ventriloquist’s Tale
Az egzotikus helyeken játszódó, legalább 1 szürreális eseményt tartalmazó családregényeket kötelező Száz év magánynak nevezni, úgyhogy ez a guyanai Száz év magány. Pláne, hogy ennek mindjárt a legelején van egy oldalvágás Márquez felé. Pedig ez mindenféle hasonlítgatás nélkül egy nagyon jó és nagyon eredeti könyv. (Létezik magyar kiadás.)
John Gimlette: Elephant Complex
Alig végeztem a Guyanákkal, ki is jött Gimlette Srí Lanka-i könyve. Alig néhány hónappal korábban voltam ott, így külön jól esett. A hangsúlyokkal itt is volt egy kis bajom, nekem kicsit sok oldal volt az éppen befejeződött tamil balhénak szentelve. Talán összességében ez volt a legkevésbé erős könyve, de még bőven ajánlom elolvasásra így is.
Elizabeth Pisani: Indonesia, Etc.
Messze a kedvenc utazgatós könyvem volt az idén. Az egykor ott újságíróként dolgozó Pisani körbeutazta Indonéziát, a világ talán legváltozatosabb országát (és minden bizonnyal a méretéhez képest legismeretlenebbet), és írt róla egy nagyon szórakoztató könyvet. Ha nem voltál ott soha, akkor is olvasd el, ha csak egy hetet voltál Balin, akkor pláne, ha pedig ennél jobban érdekel az ország, akkor kötelező. Az útikönyvekben a “Női utazóknak” alcím alatt a nehézségek ellensúlyozásaként oda szoktak írni valami olyasmit, hogy “nőként viszont X országnak annak az oldalával is megismerkedhetsz, ahova a férfiakat nem engedik be”, és ebből a könyvből végre megértettem, hogy ez tényleg így van.
Eka Kurniawan: Beauty Is a Wound
Családregény! Mágikus realizmus! Az indonéz Száz év magány! Gondolom ez a 2002-es könyv hamarosan magyarul is meg fog jelenni, miután az idén kijött angol fordítást mindenki körberajongta, úgyhogy előre megmondom, milyen: felemás. Az eleje nagyon jó, aztán a végére elfogy a szusz, talán azért, mert Kurniawan egyszerűen túl nagyot vállalt. Huszonévesként megpróbálta megírni a független Indonézia szinte teljes történetét (ráadásul egy olyan nyelven, aminek speciális története miatt nagyon rövid az idoralomtörténete) egyetlen regényben, és ez talán nála nagyobb íróknak sem sikerült volna ilyen fiatalon. Ettől függetlenül ajánlom elolvasásra, csak nem szabad a túlzó nyugati kritikusoknak hinni.
Elizabeth Pisani: The Wisdom of Whores
Az indonéz könyv hatására akkora Pisani-rajongó lettem, hogy gyorsan elolvastam az előző könyvét is. Pisani, miután megunta az újságírást, epidemológussá képezte át magát, és a legelejétől kezdve benne volt az ENSZ mindenféle AIDS-ügyi szervezeteiben. A világ csóró helyein mindenhol dolgozott Afrikától Ázsiáig, de persze a legtöbb sztori itt is Indonéziából van. A dzsakartai transzexuális prostituáltaktól a vallás és a politika által gúzsba kötött orvosokig és az egészből hasznot húzó NGO-kig van itt minden, és ez is nagyon jó és nagyon olvasmányos könyv.
James C. Scott: The Art of Not Being Governed – An Anarchist History of Upland Southeast Asia
Engem az átlagnál jobban érdekel Délkelet-Ázsia és az államhatalom csápjainak elkerülésére alkalmazott személyes és közösségi taktikák, de még így is majdnem feladtam a vége előtt néhány tucat oldallal, annyira száraz. Pedig nem rossz könyv. Eleve tetszik ez a Zomia elnevezés Délkelet-Ázsia összefüggő hegyvidékére, és elég meggyőző példák vannak benne az erős államokból kivonulók trükkjeiről, bár az írás szándékos elhagyása nekem már kicsit meredek elmélet volt. Az egyik nagy életbölcsességet viszont itt olvastam az idén:
„A parasztoknak mindig az volt a dolga, hogy kimaradjanak a levéltárakból.”
Junot Diaz: The Brief Wondrous Life of Oscar Wao
A dominikai Száz év magány!!!! Ez itt végképp igazságtalan, mert egyrészt ebben a könyben nincs sok szürreália, másrészt Diaz már egy másik nemzedék, mint Márquez és a latin-amerikai irodalom Nagy Generációja. Nagyon máshogy ír, még ha ez is egy kicsit családregény, és benne van a dominikai közelmúlt minden nyomorúsága. A részben az amerikai dominikai diaszpórában játszódó regénynek ugyan létezik magyar kiadása, de meglepne, ha vissza tudná adni ezt az amerikai-spanyol keveréknyelvet. A 2007-ben megjelent könyv körüli amerikai rajongást kicsit túlzónak érzem, de ettől függetlenül csak ajánlani tudom. A második legjobb latin-amerikai és egyben a második legjobb karibi könyv volt, amit 2015-ben olvastam. (Létezik magyar kiadás.)
Marlon James: A Brief History of Seven Killings
A legjobb karibi könyv ez volt. Sőt, ez volt a legjobb könyv, amit 2015-ben olvastam. És nem csak szerintem, mivel a jamaicai Marlon James ezért a legjobb angol nyelvű regénynek járó Man Booker Prize-t is megkapta. Irodalmi műnek, tényirodalomnak (a háttér a kingstoni bandaháborúk másfél évtizede, teljesen valós eseményeket és beazonosítható szereplőket feldolgozva), erőszakos akciófilmnek egyaránt 10/10. Mindennek a tetejébe pedig csurig tele van a zenével, ami nélkül Jamaica értelmezhetetlen. Akinek csak egy minimális reggae-(ska-, dancehall, stb.) műveltsége van, egy rakás mondatnál fog azon gondolkodni, hogy ez most közvetlen idézet valamelyik klasszikus számból, vagy csak arról van szó, hogy ez egy közkedvelt jamaicai szófordulat, ami szerepelt abban a klasszikus számban is. De azt garantálom, hogy egyes mondatokat konkrétan magadban fogsz énekelni olvasás közben. Gondolom lesz magyar fordítás, pedig ezt a könyvet lehetetlen más nyelven visszaadni. Az viszont érdekes, hogy filmet vagy tévésorozatot csinálnak-e belőle, mert elvileg az HBO már megvette a jogokat, és nekem olvasás közben többször eszembe jutott a Wire.
Augusto Roa Bastos: Yo El Supremo
Ennek az 1974-es könyvnek tudtommal nem létezik magyar fordítása, pedig így az elolvasása után hajlamos vagyok egyetérteni azokkal, akik szerint ez A latin-amerikai regény, nem a Száz év magány. A paraguayi Roa Bastos argentin száműzetésben írta meg élete nagy művét, de nem sokkal a megjelenése után onnét is menekülnie kellett, mivel a katonai diktatúra nem nézte jó szemmel a regényt, amely a független Paraguay első uralkodójáról, a felvilágosult vezetőből gyorsan degenerált diktátorrá változó José Gaspar Rodríguez de Francia életét dolgozta fel. Azért meglepne, ha a Buenos Aires-i katonai juntából bárki végigolvasta volna ezt a nagyon bonyolult szerkezetű, helyenként agyzsibbasztóan nehéz nyelvezetű könyvet. Nekem is nagyon a nehezemre esett, és nem is szeretném azt hazudni, hogy minden egyes szavát értettem, de amikor a költőnek indult Roa Bastos szövege elkap, akkor nem lehet ellenállni. Nagybetűs, Komoly Irodalom, amiből hiányzik Márquez és körének könnyedsége, de messze van Borges giccses komolykodásától is. Akit minimálisan is érdekel a latin kultúra, üljön neki valamilyen világnyelven.
Óscar Martínez: The Beast
Ezt meg joggal hívják a latin-amerikai tényirodalom csúcsának. Talán nem véletlenül, de Latin-Amerika legbrutálisabb országában, El Salvadorban működik a legjobb újság, az El Faro, amin szinte hetente jelennek meg a magyar lábvízben elképzelhetetlen bátorságot és szaktudást igénylő cikkek. Itt jelent meg először több részletben Óscar Martínez munkája a közép-amerikai bevándorlók életveszélyes útjáról az USA-ba, aminek az ismert okokból 2015-ben Magyarországon elég komoly aktualitása van. A könyv vége az amerikai határnál egy kicsit ellaposodik, de ami addig van, emberrablással, tömeggyilkossággal, drogkartellekkel, prostitúcióval, helyenként már teljesen öncélúnak tűnő erőszakkal és kegyetlenséggel, az akkor is erős lenne, ha nem lenne minden egyes szava igaz. Így viszont szinte páratlanul nagy újságírói teljesítmény.
David Foster Wallace: Infinite Jest
Roa Bastoshoz képest már gyerekjáték volt, de azért a kilencvenes évek Nagy Amerikai Kultregénye sem könnyű olvasmány. Nemcsak mert hosszú, bonyolult, és annyi benne a lábjegyzet, hogy az magában is elég lenne egy regényre, hanem mert ennél csapongóbb nagyregény kevés létezhet. Nekem az egész nem állt össze igazán nagy művé, és nagyon egyet tudok érteni azokkal, akik szerint a folyamatosan betépett Wallace drogos agymenéseinek jót tett volna egy kemény szerkesztő. De ettől még tény, hogy nem hiszem, hogy sokan írtak volna ilyen jól addikcióról és mentális betegségekről, profi sportról pedig egészen biztosan senki. És hiába futottak már neki sokan, bentlakásos fiúiskoláról sem olvastam ilyen jó szöveget, se Ottliknál, se Vargas Llosánál, se senkinél. Az eschaton nevű játék leírása pedig a legjobb könyvrészlet volt, amit idén olvastam. Mindezekkel együtt is sajnálom, nekem az egész nem állt össze. Elvileg készül a magyar fordítás, de szerintem akit ez a könyv igazán érdekel, próbálja meg angolul.
Jonathan Franzen: Freedom
Wallace tehetségetelenebb, sikeresebb, viszont nem öngyilkos haverja. Gondoltam neki is adok egy esélyt, és nem is bántam meg, ahogy azt sem szoktam megbánni, ha véletlenül megnézek valami felszínes, helyenként szórakoztató fordulatokat is tartalmazó amerikai filmet, aminek a legelejétől lehet tudni, hogy mi lesz a vége. Büszke voltam magamra, hogy rájöttem, a Richard Katz nevű szereplő egyértelműen Richard Hellről lett mintázva, és azért voltak benne ilyen szórakoztató részletek:
„Patty anyja hivatásos Demokrata volt. A Tiszteletre Méltó Joyce Emerson ma is tagja az állam parlamentjének, ahol elsősorban a természet, a szegény gyerekek és a művészetek ügyeiért küzd. Joyce számára a mennyország egy olyan hely kinn a természetben, ahol szegény gyerekek állami pénzen művészetekkel foglalkozhatnak.”
(Létezik magyar kiadás.)
Will Self: Umbrella
A rendkívül szórakoztató fejű Will Selfnek eddig csak rendkívül szórakoztató cikkeit és mindenféle médiamegjelenéseit ismertem. Gondoltam adok egy esélyt a regényeinek is. Találomra választottam ezt, és most bajban vagyok, mert nem fogott meg, viszont nem is tűnt reménytelennek a dolog. Gondolom a többi könyvében is versenyt űz fájóan széles szókincsének legobskorusabb darabjainak felvonultatásából, de hátha azok nem egy régi diliházban játszódnak, és kevesebb bennük az orvosi szakkifejezés. Self nyilván jó író, de nekem ez így sok volt.
Chinua Achebe: Things Fall Apart
Végre egy könyv, ami olyan egyszerű angolsággal lett írva, hogy már nyelvvizsgára felkészülve is élvezhető. Az egyik legelső afrikai regény műfajt teremtett, témájánál fogva amatőr antropológusi szemmel is érdekes, és hála istennek idén én is elolvastam. (Létezik magyar kiadás.)
Martí Perarnau: Herr Pep
Én eleve szerelmes vagyok Guardiolába, de ezt az egészen különleges könyvet annak is érdemes elolvasnia, aki csak simán szereti a focit. Perarnau egykori olimpikon magasugróból lett a két-három legjobb spanyol sportújságíró egyike, aki évtizedek óta követi az FC Barcelona minden rezdülését, kifejezetten jóban van Guardiolával, és ennek köszönhetően páratlan lehetőséget kapott tőle a 2013-14-es idényre: szabad kezet és VIP-belépőt a Bayern München színfalai mögé, minden edzésre, megbeszélésre, meccsre, és főleg magához Pephez. Az ennek eredményeként született könyvnek két nagy tanulsága van. Egyrészt hogy jézus, hol tart ma a profi sport. Másrészt hogy a mindig elégedetlen, munkamániás, a tökéletes meccsben is a hibát kereső, teljesen idegbeteg, a meccsek napján enni is képtelen Guardiolának milyen boldogtalan élete lehet. Akit érdekel, minél előbb olvassa el, mert a foci olyan gyorsan változik, hogy sok részlet már 2015-ben is tárgytalan volt.
Chairman Mao Would Not Be Amused
Ez az 1995-ben megjelent, az előző tíz év kínai novelláiból válogató angol könyv volt az általam idén olvasott két kínai novelláskötet közül az erősebb. Az ilyen válogatások kicsit olyanok, mint a svédasztalos vacsorák: ideális esetben bele lehet nyúlni valami élvezetesbe, de az összkép mindig vegyes és kicsit frusztráló. Így volt ez ennél a könyvnél is, amiben a két legerősebb írás a 2012-ben Nobel-díjas Mo Yan (Mo Jen) és Cao Naiqian műve. A legérdekesebb felfedezés pedig az volt, hogy a kommunista diktatúrák, de talán mindenféle diktatúrák szükségszerűen kitermelik a Moldova György-féle humort és szatírát.
Shi Cheng: Short Stories from Urban China
Közel 20 évvel frissebb kínai novellaválogatás, tíz nagyváros tíz szerzője köré rendezve. A Moldova-vonal továbbra is jelen van, viszont az azért nem sok jót mond el egy ilyen gyűjteményről, ha pont a legmoldovásabb, a kínai államapparátus abszurditását kifugárázó írások a legjobbak benne. Néhány novella után itt tényleg csak azt éreztem, hogy csinálhattam volna valami értelmesebbet
Yu Hua: The Seventh Day
Szívesen elhiszem, hogy Jü Hua nagy író, aki nem véletlenül kapott meg egy rakás díjat szerte a világon. De az idei könyve akkor is egyetlen gyenge ötletre épülő, unalmas regényke. A legfurább az volt, hogy az alapján, amit előzetesen tudtam róla, egyáltalán nem ilyen finomkodó és vértelen stílusú szerzőnek gondoltam. Lehet, hogy adok még egy könyvének esélyt. De lehet, hogy nem.
Carl Hiaasen: Native Tongue
Carl Hiaasen: Sick Puppy
Carl Hiaasen: Skin Tight
Carl Hiaasen: Tourist Season
Amikor valami könnyűre és nagyon szórakoztatóra vágyom, mindig Carl Hiaasent olvasok. Csak az a baj, hogy lassan végzek a floridai környezetszennyezés, korrupció és általános őrület legnagyobb és legviccesebb szerzőjének teljes életművével. Hiaasen úgy ír szatírát, mint talán senki, és olyan meggyőzően ábrázolja a floridai politikát mocskosabbnál a magyarnál, hogy néha még el is hiszem neki. Valószínűtlenül szórakoztató karakterek, mindig nagyon véres végkifejlet, ráadásul az újságíróként induló Hiaasennek mindig vannak különösen vicces és szemét meglátásai a szerkesztőségi munkáról, így az én szívemhez különösen közel áll. Ebből a négyesből talán a Native Tongue volt a legerősebb, de nehéz választani.
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.