- Váljon lisztté a koksz az orrotokban

- átkoztam meg szerdán este 8 óra 5 perckor az Imagine Dragons-koncert magyar szervezőit. Ekkor már óráknak tűnő 25 percre keringtünk a Sportarénában, több száz társunkkal együtt, a rendezők ugyanis spúrok voltak elég ruhatárat nyitni. Kizárólag az mentette meg a helyzetet, hogy végül csak az előzenekar, a The Biebers feléről maradtunk le, és nekem 2-3 szám pont elég volt a plázalift stílusban nyomuló Puskás Petiből, aki úgy ugrándozott, mint cickány a forró vaslapon.

A gyerekek ezt is irtóra élvezték persze, például mert ez volt az egyik első igazi nagykoncert-élményük: Csukinak konkrétan ez volt a legelső, Mirit és Boriszt én a szigetes Avicii előtt egyszer vittem már Fishing on Orfűre is, úgyhogy ebben a társaságban már rutinos csápolónak számítottak.

Utólag belegondolva totál hülyeség volt attól rettegnem, hogy én leszek a legöregebb a teremben: több száz hozzám hasonló szülőt láttam a gyerekeit kísérni, az egyetlen, de annál fontosabb különbség az volt, hogy én nem úgy viselkedtem, mintha Jézus keresztjét cipelve igyekeznék a fogorvoshoz.

Talán az eddigiekből is sejthető, hogy nem előítéletmentesen, tiszta lélekkel járultam a színpad elé. Ebben például szerepe lehetett annak is, hogy az elmúlt két évben 1000-1200 alkalommal kellett meghallgatnom otthon a világ kiskamaszainak playlistjeire 2-3 éve berobbant nejlonrockerek két überslágerét, a Radioactive-ot és a Demons-t.

Azt mondod, nem ismered egyiket sem? Garantáltan tévedsz, csak nem tudtad, mi a címük. Ezt itt a személyes ellenségem, a Demons:

Ez meg a Radioactive:

Ezen a két számon túl csak annyit tudtam az ID-ről, hogy Las Vegas-iak, és annyira nemrég robbantak csak be, utána viszont akkorát taroltak a földgolyó gimnáziumaiban, hogy ezúttal tényleg egy aktuális nagymenő adott koncertet Budapesten.

Lement pár szám, nekem meg tátva maradt a szám, annyira fura volt elsőre, amit az Imagine Dragons művelt. Úgy tűnt ugyanis, hogy megvalósították a kizárólag kiállásokból álló koncertet. Ráadásul nem is akármilyen, hanem nagyszabású stadionrock-kiállásokból állót. Ha kicsikét következetesebbek, és azt a pár akkordot sem játsszák el két drámai - és a gyermekközönséget heves sikoltozásra gerjesztő - kiállás között, akkor az egész olyan lett volna, mint egy konceptművészeti kísérlet.

Az első néhány szám alatt sikerült leküzdenem azt a késztetést is, hogy felmenjek a színpadra és a végtelenül irritáló férfikontyánál - úgy is, mint man bun - fogva rángassam le onnan Dan Reynolds énekest. Már a koncert derekánál rájöttem, hogy ez amúgy is mélyen igazságtalan cselekedet lett volna. Reynolds ugyanis pozitív hangulatot árasztó, kedves mosolyú, a jó szándéktól valósággal csöpögő fickó. Egy igazi rendes csávó. Sőt túl rendes is, engem leginkább egy túlkoros cserkészvezetőre vagy jótékonykodó vallásos aktivistára emlékeztetett, de semmiképp sem rockerre.

Annál meglepőbb, hogy ez a kedves főministráns - aki nagyon ügyesen nála sokkal rondább társakat választott az együttesbe - abszolúte vérprofi előadónak bizonyult. Már amennyiben nem várjuk azt egy előadótól, hogy a jó szándékon felül bármiféle úgynevezett emberi érzelmet is kifejezzen az arcával meg a hangjával, úgymint bánat, düh, szenvedély, életkedv, vágy vagy bármi hasonló.

Egy bizarr dolog volt benne: amennyire láttam, végig nem izzadt meg, így vagy kioperálták a verejtékmirigyeit, vagy a felsőteste be volt vonva viasszal.

Olyan embernek tűnt, aki maximum azon tud kiborulni, ha véletlenül szójatejet tölt ki a rizsteje helyett, és a legutóbbi, asztalcsapkodásig menő vitáját a "bulgur vagy quinoa" témakörében folytatta.

A koncerten rajtunk, túlkoros kísérőkön kívül két korosztály volt jelent: az egyik a 12-13 éveseké - az elején volt egy pillanat, hogy körbenéztem, és a környékemen 40-50 centivel magasabb voltam mindenkinél, a többi szülőt kivéve. A másik a gimiseké volt. Nagyszerűen mulattam azon, hogy akik a környékemen sört ittak, jól láthatóan először csinálhattak ilyent, így egy korsó teljesen kikészítette őket.

Az az első perctől világos volt, hogy az Imagine Dragons a célközönség minden álmát valóra váltja, úgyhogy a koncert gigantikus siker lesz, ami így is történt. De igazából én is jól szórakoztam, például a teljesen értelmetlen, funkciótlan, de valamiért óriási átéléssel előadott hangszeres szólókon. Tisztára úgy csináltak, mintha egy forró és csatakos igazi rockkoncerten egyszer csak megvadította volna őket valami varacskos riff, mire ellenállhatatlanul kiszakadt volna előbb a kecskefejű gitárosból, majd a dobosból a szóló. Ha előtte és utána nem klasszikus rockhangszereken előadott liftpop lett volna a műfaj, talán nem olyan vicces az egész.

A frontember - nem hiába cserkész a lelke mélyén - kedvesen és ügyesen teremtett kapcsolatot a közönséggel, akik még az olyan dermesztő húzásaira is pozitívan reagáltak, mint az Alphaville Forever Young-jának kulisszahasongató, kvázi a capella előadása. Volt ezen kívül kötelező bataclanozás, budapestezés, ifivezető barátom a ráadásban pedig magyar zászlóval a vállán vadította a gyermekeket.

Összességében, be kell vallanom, egészen jól elszórakoztam. A biztonsági verőemberek nem engedték meg, hogy a vállamra vegyem Mirikét, aki semmit sem látott a tömegből, így minden szám alatt felemeltem magam előtt, mert arra már nem szóltak be a verőemberek. És Miri annyira koncerthangulatba került, hogy amint az emelés közben az előttünk állók síkja fölé került a szeme, azonnal elkezdett csápolni és táncolni a kezemben, és ezt addig folytatta, amíg vissza nem eresztettem.

A élmény összes sem volt hasonlítható a sátáni Avicii-koncerttel, ahol tényleg úgy éreztem, hogy ez még 5 percig folytatódik, eszemet vesztem, majd összeesek és egyszerűen meghalok. Részben talán ezért, mert két mosógépben fakított zene közül mindig eggyel érdekesebb lesz az, amit nagyrészt kézzel játszanak, manuális hangszereken, így legalább történik valami.

De az Imagine Dragons azért több ennél. Az sem kizárt például, hogy ők a Hipermarketek Rolling Stonesa, esetleg a Benzinkutak Aerosmith-e vagy a Várótermi Hangrendszerek U2-ja. És ezzel együtt is ezerszer izgalmasabbak és felkavaróbbak a szoftműfaj sátánjainál, a Coldplaynél.

Most imádkozom, hogy a gyerekek sose találják meg a Coldplayt a Youtube-on.

(Több képet nem tudtam csinálni szerencsére, annyit emelgettem a Mirit.)