Rég nem látott szórakozást ígér a pártatlan, külső szemlélőnek a 2016-os elnökválasztási kampány. Bár általában sem ritka, hogy a mezőnyt szórakoztató, harsány vagy őrült jelöltek színesítik, de nekik általában erre korlátozódik a szerepük, most viszont a legnagyobb esélyesek közé tartoznak. Épp ezért azok, akiket a puszta szórakoztató értéken túl azért is érdekel az amerikai elnökválasztás, mert mégiscsak a világ vezető nagyhatalmának elsőszámú vezetőjét választják majd ki rajta, egyre kétségbeesettebben tekintgetnek egymásra.

Talán még sose volt akkora esélye annak, hogy az elnökválasztás keddjén két, amerikai mércével mindenképpen, de tán még globális összehasonlításban is szélsőséges jelölt mérkőzzön egymással.

Készüljenek lélekben arra, hogy az idei elnökválasztáson két olyan jelölt küzd majd egymással, akik egyike sem élvezi pártja vezetésének egyöntetű támogatását.

Hogy miről beszélek?

A demokrata Bernie Sandersről:

és a republikánus Donald Trumpról:

Sanders, akiről fél éve még senki sem hitte volna, hogy akármit is elérhet, minden jel szerint simán győzni fog a február 9-i New Hampshire-i előválasztáson. Trump pedig, akiről fél éve mindenki azt gondolhatta, hogy az előválasztásig elég hülyeséget beszél majd, hogy esélytelenné válljon, még mindig toronymagasan vezet a közvélemény-kutatásokban. Pedig hülyeségeket aztán beszélt, legyen szó az Egyesült Államokban élő, rendezetlen státusú bevándorlókról, akik szerinte "bűnözők és nemi erőszakolók", vagy az amerikai muszlimokról, akikről azt állítja, hogy a saját szemével látta őket ezrével ünnepelni a WTC leomlását 2001. szeptember 11-én. Vagy a nőkről, akik szépek lehetnek, de okosak nem, vagy ha mégis okosak, akkor rondák.

Trump a felháborító kijelentései mellett a szeptember 11-én ünneplő New Jersey-i muszlimokról szólóhoz hasonló kitalált történeteteiről is ismert, ezek közül pillanatnyilag a kedvencem az, amit az Irán elleni szankciók feloldásának másnapján mondott. Az amerikaiak tavaly nyáron állapodtak meg Iránnal az atomprogram felfüggesztéséről, a szerződés január 16-án lépett életbe. Trump erre reagált azzal a kicsit valószínűtlen történettel, hogy 

a szankciók feloldásának híre 75 zokogó építőipari munkás közt érte,

és hogy a "meglett, kemény férfiak" azért zokogtak, mert Irán "megalázta" őket. "Ha én elnök leszek, nem lesznek hülye alkuk. Mindig, mindenben nyerni fogunk" - mondta. 

Nem Sanders és Trump az első, aki üvöltözve próbálta meghódítani a szavazókat. 2003-ban Howard Dean egy legendás üvöltéssel lett pár pillanatra a demokrata elnökjelöltség fő esélyese, de ez hamar elmúlt. "Dean a dühe miatt bukott. Trumpot viszont pont azért szeretik, mert egy seggfej" - mondta Trumpról Sanders egyik rajongója, akit pont ezért nem riaszt kedvence örjöngése sem. Szerinte míg "a legtöbb jelölt robotikus és begyakorolt", addig "Bernieben megláttam a húsvér embert".

Tény, hogy Sanders nem úgy felháborító, mint Trump. Nézetei az Egyesült Államokban, ahol Skandináviára érdekes kommunista kísérletként tekintenek, ugyan szélsőségesnek számítanak, de ő nem a hallgatóságát borítja ki. Hanem politikustársait. Kompromisszummentes következetességével sokakat magára haragított, "Visít és üvöltözik, de egyedül van." "Ez a jobb vagyok nálatok hozzáállása, hogy nagyon hangosan hirdeti magáról, hogy okosabb és tisztább mindenkinél, teljes mértékben aláássa a hatékonyságát" - mondták 1991-ben az akkor függetlenként képviselővé váltott Sandersről későbbi demokrata párttársai. 

Persze voltak arra utaló jelek, hogy idővel azoknak lesz a legjobb esélyük az elnökjelöltségre, akik a másik oldal számára ugyan teljesen elfogadhatatlan, de a saját táboruk szemében megkérdőjelezhetetlen vélt igazságokat üvöltöznek. Az Egyesült Államok népessége egyre megosztottabb a politikai törésvonalak mentén, de annyira, hogy egy átlag amerikainak lassan inkább van más nemzetiségű, mint más politikai nézetet valló ismerőse. A megosztottságot csak fokozza, hogy a közélet lassan a közösségi médiára terelődik, aminek legnagyobb szereplője, a Facebook mindent elkövet, hogy felhasználói lehetőleg csak olyan véleményekkel találkozzanak, melyek nem zaklatják fel őket, vagyis

azok, akik a Facebookról tájékozódnak, szinte kizárólag politikai nézeteiket megerősítő információkkal találkoznak.

A nagyon dühös emberek éve

Pedig egy éve még úgy nézett ki, hogy viszonylag unalmas lesz a választási év. A demokratáknál elkerülhetetlennek tűnt Hillary Clinton jelölése, ami egyben feltételezte azt is, hogy a republikánus pártvezetés felsorakozik egy kellemes, középutas, de azért a republikánus bázis jobb szélétől sem teljesen idegen jelölt, mondjuk Jeb Bush vagy az ifjú reménység, Marco Rubio mögé, mert legyen bármekkora demokrata ikon is Clinton, a közvéleményben nagyon végletes a megítélése, így egy ügyesen középre manőverező, nem túl ellenszenves republikánus akár le is győzhetné. Pláne, hogy a 2014-es félidős kongresszusi választásokon aratott győzelme után a Republikánus Párt viszonylag nagy önbizalommal nézhetett az elnökválasztás elé.

Aztán megjött Donald Trump és Bernie Sanders, hogy az előbbi az országot ellepő idegenekről, utóbbi a nagy vagyoni különbségekről ordibálva maga mellé állítsa a máig mindkét párt fő szavazóbázisát alkotó, egyre inkább lecsúszó fehér középosztály egyszerű válaszokra fogékony nagyobbik részét.

Clintonné utolsó nagy szívása

Hogy az egyszerűbbik végén fogjuk meg a dolgot, kezdjük a demokratákkal, mert a demokrata jelöltségért csak hárman indulnak, és közülük is csak kettőnek van reális esélye a győzelemre. A jelöltek:

Hillary Clinton, akit talán senkinek se kell bemutatni. 

A volt first lady először 2008-ban volt elnökjelölt, egyből nagyesélyesként szállt versenybe. Akkor írtam róla egy részletesebb portrét, ha valakit mélyebben érdekel élettörténete. A portré írása óta eltelt időszakban nem lett elnök, lett viszont külügyminiszter, de igazán látványos sikert nem ért el. Volt viszont két komolyabb botránya, amelyek kísérthetik: a bengázi amerikai konzulátus elleni támadás és az, hogy külügyminiszterként saját szerverét használta levelezésre. Az előbbiben a külügy előbb spontán akciónak próbálta beállítani a támadást, amiről tíz nap múlva már azt állították, hogy előre kitervelt akció volt. Az utóbbi meg a nyilvánvaló nemzetbiztonsági kockázatokon túl azért különösen kellemetlen, mert egy bírósági döntés a szerveren tárolt levelek kiadására kötelezte Clintont.

Bernie Sanders, a magát demokratikus szocialistának valló vermonti szenátor annyira outsider a Demokrata Pártban, hogy bár a kongresszusban 1990-es megválasztása óta együttműködött a demokrata frakcióval, hivatalosan csak elnökjelöltként csatlakozott a párthoz - képviselőként és szenátorként függetlenként indult. Rekedtre üvöltött hangú bírálója a társadalmi egyenlőtlenségeknek és a jövedelmi különbségeknek, leginkább a fiatalok körében népszerű - azoknak a fiataloknak a körében, akik a Pew Research 2011-es kutatása szerint kevésbé elutasítóak a szocializmussal, mint a kapitalizmussal szemben.

Martin O'Malley, a volt marylandi kormányzó, akinek 0% esélye van a végső győzelemre, viszont akinek, illetve híveinek komoly szerepe lehet abban, hogy ki lesz az iowai kaukusz győztese.

Igen, ennyire szoros pillanatnyilag a verseny, hogy az előválasztási szezon első megmérettetését egy tök esélytelen jelölt támogatói dönthetik el.

A közvélemény-kutatások alapján ugyan Clintonnak 64 százalék esélye van a győzelemre, de - és ez egy fontos de - az iowai kaukuszok sajátos rendszere nagyon is kedvezhet Sandersnak, aki

fölényesen vezet a 25 évesnél fiatalabb választók körében.

Az iowai kaukusz sajátos lebonyolítási rendjében ugyanis nagy szerepe van annak, hogy a jelöltek mennyire tudják aktivizálni támogatóikat. Míg egy előválasztáson elég a nap bármely szakában leadni a szavazatot, a kaukuszokon egy időben kell összegyűlnie a választóknak, és rá kell szánniuk bő egy órát arra, hogy

• előbb a gyűlés helyszínén kijelölt pontokban összegyűlve jelezzék, hogy eredendően melyik jelöltet támogatják - azok a jelöltek, akiknek kevés támogatójuk akad a teremben, már ezen elbukhatnak;
  
• aztán fél órát győzködjék egymást, hogy miért jobb az ő jelöltjük a másikénál;
  
• hogy végül újra csoportokba rendeződve eldöntsék a választást.
  

Ez a rendszer annak a jelöltnek kedvez, akinek könnyebben mozgatható és lelkesebb tábora van, a 2008-as előválasztás tapasztalatai szerint pedig a fiatalok a könnyebben mozgatható és lelkesebb választói csoport, ahogy azt Barack Obama meglepetésgyőzelme visszaigazolta. A végső győzelem pedig akár azon is múlhat, hogy a valószínűleg már az első próbán elbukó O'Malley támogatói melyik nagy csoportba állnak át. O'Malley pedig Clintontól balra próbálta pozícionálni magát, még ha amúgy politikai előélete alapján inkább jobbra áll tőle.

Márpedig ha Bernie Sanders megnyeri a két első államot, az nagyot fordít a verseny eredeti narratíváján, Clinton jelöltségének elkerülhetetlenségén. Clintonnak két vereség után már kapaszkodnia kéne, és bár szerencséjére harmadjára Dél-Karolinában választanak, ahol a demokrata előválasztók többsége fekete, Sanders pedig nagyon gyengén szerepel a felmérésekben a feketék körében, a verseny dinamikája végletesen megváltozhat.

Valahol persze találó vége lenne Hillary Clinton politikai karrierjének, ha másodjára is elbukná az elnökjelöltséget azután, hogy 2004-ben végül nem mert szembeszállni az amúgy verhetőnek tűnő George W. Bushsal.

Ráadásul az aktuális - és az elnökválasztás nagyon távoli időpontja miatt korlátozottan jelentőségteli - országos felmérések alapján a Demokrata Párt nem feltétlenül járna rosszul Sanders jelöltségével, aki ezekben a felmérésekben jobban szerepel a potenciális republikánus jelöltekkel szemben Clintonnál, akit egész életében korlátozott nagyon végletes választói megítélése. Mert míg Clintont vagy imádják, vagy gyűlölik, Sandersnek kevés gyűlölője van.

Más kérdés, hogy míg Clinton pragmatista, középutas jelölt, így elméletben alkalmasabb lehet a bizonytalan közép megszólítására, Sanders elkötelezett baloldali. Ami a demokrata előválasztásokon előny, a novemberi elnökválasztáson már inkább hátrány lehet.

Már ha a republikánusok nem szúrják tökön magukat,

amire pedig még annál is nagyobb esély van, mint négy éve ilyenkor, pedig akkor éppen azon döbbent meg a világ, hogy a paleokonzervatív Rick Santorum meglepetésre megnyerte az iowai kaukuszt.

Most ilyen meglepetés nem lesz. A felmérések szerint szinte biztos, hogy

vagy Ted Cruz, vagy Donald Trump nyer Iowában, New Hampshire-ben pedig sosem látott fordulat akadályozhatja csak meg Trump győzelmét.

Ők ketten - már ha Trumpot egyáltalán a republikánusokhoz lehet sorolni, akikhez azon túl, hogy az ő elnökjelöltségükért szállt harcba, semmi sem köti - a Republikánus Párt szélsőségéhez tartoznak. Velük szemben a republikánus fősodort négy profi és egy külsős próbálja megszólítani, egyelőre kevesebb, mint több sikerrel.

A jelöltek:

Jeb Bush, az elnökdinasztia soron következő tagja, az idősebb fia, az ifjabb öccse. Papíron ő számít a legerősebbnek, de egyelőre ez semmi másban nem mutatkozik meg. Színtelen-szagtalan kampányában egyelőre leginkább a fő riválisának tekintett Marco Rubióra koncentrált. Pedig a pedigréjét elnök rokonain kívül még floridai kormányzósága is erősíti.

Marco Rubio, aki ugyan csak 2011-ben lett szenátor, de 2012-ben már elnök- és alelnökesélyesként is emlegették, 2013-ban pedig ő válaszolhatott Obama évértékelő beszédére. 

Szintén floridai, ami az elnökválasztási matek szempontjából nagyon jó pont, ráadásul kubai származása ad némi reményt rá, hogy a hagyományosan demokratákra szavazó spanyolajkúakat is maga mellé állíthat. A függetleneknek vonzó lehet, hogy több ügyben is együttműködött demokratákkal, például egy demokrata szenátorral tett közös javaslatot rá, hogy az egyre többeket örök adósságba taszító diákhitel-problémát a törlesztőrészleteket a hiteles tényleges bevételeihez igazítva kezeljék.

Chris Christie, a republikánusok másik feltörekvő sztárja, New Jersey-i kormányzó. Neki ez a legnagyobb hátránya, vagyis hogy olyan államból származik, ahol a republikánusoknak az elnökválasztáson nincs, vagy minimális esélyük van csak a győzelemre, így elektori szavazatok szerzésére.

John Kasich ohiói kormányzó, akinek pedig ez a legnagyobb erőssége, vagyis az, hogy abból az államból származik, aminek a 18 elektori szavazata nélkül szinte lehetetlen kimatekozni az elnökválasztási győzelmet.

Ők négyen azok a mérsékelt jelöltek, akiknek egyáltalán még van esélyük. Egy ideig esélyesnek tűnt még az outsider, de középutas Carly Fiorina, a HP egykori vezérigazgatója is, de mostanra nagyon visszaesett a támogatottsága - azon se lepődnék meg, ha már Iowa után feladná. Ahogy reménytelen a helyzete személyes kedvencemnek, a libertárius Rand Paulnak és a tavaly pár hétig az országos felmérésekben vezető Ben Carsonnak is, akinek sikerült annyi ostobaságot beszélnie, hogy azt kampánya már nem viselte el súlyos veszteségek nélkül. Ráadásul Carson ugyanazokat a dühös szavazókat próbálta megszólítani, akiket Donald Trump sokkal nagyobb sikerrel szólított meg.

Donald Trump, a milliárdos valóságshow-hős, aki ugyan naponta mond valamit, ami vagy totálisan felháborító, vagy minden részletében hazug, vagy egyszerre mindkettő, de akiért ennek ellenére - vagy épp ezért - töretlenül rajonganak azok, akik nagyon is valós problémáikra nem keresnek összetettebb választ annál, hogy le kell zárni a határokat mindenki elől, és keményen oda kell csapni Kínának és a terroristáknak.

Ted Cruz, akitől már az is meglepő volt, hogy 2012-ben szenátorrá választották Texasban. A Kanadában született, félig kubai Cruz a párt szélsőjobboldalához tartozik. Melegházasságellenes, halálbüntetés- és fegyverpárti, aki azt gondolja, hogy a globális felmelegedés a több kormányzati hatalmat akaró liberálisok agyszüleménye.

Most úgy tűnik, hogy csak Cruz akadályozhatja meg, hogy Donald Trump két győzelemmel induljon neki a republikánus jelölés szempontjából sorsdöntő, február 20-i dél-karolinai előválasztásnak - egy kivételével az lett a republikánus jelölt, aki ott nyerni tudott. A közvélemény-kutatások szerint Iowában fej-fej mellett állnak, de talán a hagyományosabb kampányt folytató Cruznak van jobb esélye a győzelemre. New Hampshire-ben Trump átlagosan 17 százalékponttal vezet a felmérésekben riválisai előtt, akik közül Rubio, Kasich vagy Cruz szerezheti meg a második helyet. Ha így lesz, a pártvezetés valószínűleg még a dél-karolinai előválasztás előtt beáll a Bush-Christie-Kasich-Rubio négyesből a legerősebbnek tűnő mögé, 

hogy még maradjon minimális remény Trump megfékezésére.

(Címlapkép: Chip Somodevilla/Getty Images és Mark Wilson/Getty Images)