A klasszikus magyar vendéglátós hangulat és a menő, kozmopolita magaskonyha minden túlzás nélkül tökéletes egyvelegét sikerült megvalósítani a világhírű Bocuse d'Or szakácsverseny magyar elődöntőjén. Az irtó jól kitalált, stadionban tartott sportversenyhez hasonlóan megtartott viadal közben ugyanis rettenetes, fülsüketítő lakossági diszkózene szólt. Márpedig mi lehet magyarvendéglátósabb a csutkára tekert Danubius/Class FM üvöltetésénél? 

Az egészben a legjobb mégis az odajutás volt, mivel az eseményt a BNV területén, egy rakás más kiállítással együtt tartják. Így ember méretű ősmagyar nyilakat hurcoló neo-ősmagyarok, póni méretű fajkutyákat vezető aprócska asszonyok és teljes jelmezbe öltözött kalapos vadászok között kellett utat törnöm magamnak.

A Bocuse d'Or talán azért is válhatott egyfajta nemhivatalos világbajnoksággá a sok létező szakácsverseny között, mert baromi szórakoztató környezetet és lebonyolítást találtak ki hozzá. 

A nézők mobil lelátón ülnek, a nemzetközi döntőkön sálakkal, zászlókkal, dudákkal és kereplőkkel, a versengő szakácsok pedig velük szemközt, vonalban elhelyezkedő látványkonyha-fakkokban főznek. Fölöttük hatalmas kivetítő, amin a folyamatosan ügyködő videóstáb élő közvetítése folyik az eseményekről, amiket két profi kommentátor élőben értelmez, meg-megszólaltva egy-egy résztvevőt is. A végén a zsűri is nyilvánosan, a konyhasor és a nézők közti részen ülve kóstol.

A csütörtöki esemény a nemhivatalos vébé magyar elődöntője volt, ahol az egyszem magyar induló kiléte dőlt el, ugyanakkor egyfajta próbaverseny is a rendezőknek. Az európai elődöntőt ugyanis Budapesten rendezik május 10-én. 

A Bocuse d'Or igazi szexepiljét mégcsak nem is a zsibongó lelátó adja - ami most ugyan dugig volt tömve, de nem zsibongott annyira, hiszen egy nemzetbeliek versenyeztek - hanem az, hogy mindenki szponzor-szakácssapkában van, márpedig a halál komolyan hordott szakácssapkánál nincsen viccesebb divatkiegészítő, hiszen mindenki úgy néz ki, mint akinek egy bálnatampont húztak a fejére.

És itt egészen parádés társaság mászkált tamponnal a fején a konyhasor előtti részen, mondhatni az igényes magyar séfek krémje, Litauszkitól Nyíri Szásáig. Ami az igazán megdöbbentő, hogy nem fontoskodni vagy az arcukat mutogatni érkeztek, hanem besegíteni, az Arany Kaviár-tulajdonos Nyíri például kifutófiú-szerepben hurcolta körbe a versenyzők halas fogásait, hogy az összes zsűritag és újságíró csinálhasson róluk egy fotót. 

Hatan csaptak össze, köztük a gigafavorit Széll Tamással, aki első magyarként egyszer már bejutott a Bocuse d' Or világdöntőjébe, ahol egy fatális technikai hiba ellenére is a kifejezetten jónak számító 10. helyre futott be. 

Az 5,5 órás verseny főzős szakaszának a vége előtt háromnegyed órával érkeztem meg. Az óriás kivetítőn egy kéz éppen reszelt citromhéjat helyezett egy süteménynek kinéző tárgyra, ami ugyanúgy lehetett rétegzett hús, csontvelő, zöldségféle vagy Rákóczi-túrós. A szpíkerek pont nem beszéltek, csak a lakossági kamutechnó szólt olyan mellkasrezgető hangerővel, hogy az ember vagy a szigetes Avicii-koncert első sorába, vagy a fadd-dombori El Palacio diszkóba képzelte magát, csak itt sajnos nem voltam sem korongrészeg franciák, sem fényes melegítős, ám hiányos fogazatú extasyárusok. 

Gyorsan elbeszélgettem egy Mély Torokkal, aki azt mondta, persze Széll a favorit, de Pohner Ádám húsos edzése olyan jól sikerült, hogy akár bármi is megtörténhet.

Ez látványkonyhás verseny, így először dögösség szempontjából néztem meg magamnak a versenyzőket. Az Onyx séfje, Széll Tamás mint a magyar luxuskonyha Heth Ledgerje ebben a számban is favorit, de szorosan a nyomában liheg a boybandes külsejű Pohner Ádám az Olimpiából.

Ahogy közeledett a vége, pont elém ült le a húsos zsűri. Őket figyelve rendkívül fontos gasztroszakmai megfigyeléseket tettem:

• hatan voltak, közülük 5 férfi, és nekik mind volt karórájuk
  
• mindegyik karórának arany mutatója volt, Brian Turner brit zsűritag egyenesen aranyórát hordott, mellé pedig egy igen vastag és egy közepes arany karkötőt
  
• Mindenkinél volt ugyan telefon, de bármikor odanéztem, a 6-ból mindig 4-en csesztették a mobiljukat, se többen, se kevesebben
  

A kegyetlenül dübörgő lakossági minimáldiszkó ekkorra teljesen kikészített. Majd végre megint egy szpíker, Jókuti Világevő András, a híres gasztroblogger vette át a hangsávot. Jókuti ügyes műsorvezető, aki folymatosan képes nem ökörségeket beszélni.  Ugyanez nem mondható el a társáról, Kovács Lázár tévészakácsról, aki azzal nyitott, hogy

Nagyon ATTRAKTIKUS a tányérra tett munka.

Nem szemétkedésből nagybetűztem, hanem azt érzékeltetendő, hogy mennyire kihangsúlyozta az attraktikust. Utána olyant is mondott, hogy

útra kél a tányér.

Tényleg elkezdték körbehordozni a hat séf versenyműveit, előbb a halas fogást, aztán a húsos főtálakat. Erről azért nem tudok különösebbet mondani, mert a fogások ebben a műfajban elképesztően hasonlítanak egymásra - minyonszerű kis színes téglatesteket és hengereket rendeznek nagyobb tányérokra - a műsorvezetők pedig nem mentek bele az ételek mélyelemzésébe. Kár, hogy nem tették, mert ez a rész így elég unalmas, pedig némi szórakoztató szakmázással le lehetne bilincselni a közönséget. 

De mivel nem bilincselték, az első húsos tál megtekintése után távoztam, hogy pár órával később kiderüljön: harmadik  Volenter István a 67 étteremből, második az olimpiás Pohner Ádám, az első pedig a favorit Széll Tamás lett az Onyxból.