Mi történt szeretett tanárainkkal? Hová tűnt gyermekeink maszatos pofijáról a mosoly? Hát ezt akartuk?!

Egy héten belül másodszor idéződik meg Pavlik Morozov, az állítólagos szovjet gyerekmártír alakja. (Morozov volt az a 13 éves kisfiú, aki állítólag „nagyon helyesen” feljelentette az apját a hatóságoknál, ezért a családja megölte.)

Legutóbb a török bulvárhírek között láttunk hasonlót, most viszont a kormányközeli Magyar Idők írt lírai, 1932-es szovjet stílusú, maximálisan kormánypárti cikket, amiben a kormányban nem bízó, aljas szülők és gonosz intézményvezetők rúgták fel a demokrácia alapvető szabályait.

A 17 milliárdos tartozást felhalmozó, katasztrofálisan működő Klik február 29-i iskolai tiltakozás, azaz az „önjelölt forradalmárok” felelőtlen akciója pedig poszt-apokaliptikus látomást idézett elő a szerzőben:

„Ül az osztályban a gyerek, vele szemben a tanító néni. Eddig szerették egymást. Most azonban gyanakodva néznek maguk elé, szemükben ott ül a szégyen. A gyerek könnyeivel küszködve arra gondol, hogy utálnia kellene az apját, hogy szerethesse a tanárt. A tanár arra gondol, mennyire nem szereti most a gyerek apját, mert nem tartotta otthon a fiát. Hogy vajon miért nem támogatja őt az apa, »miért nem szolidáris a tanárokkal«. A gyerek persze arra is gondol, hogy mit szólnak majd az osztálytársai. Hogy kiközösítik-e, mert bement az iskolába. Arra a helyre, ahol tanítási időben köteles megjelenni, hacsak nem beteg vagy nincs valamilyen különleges oka annak, hogy hiányozzon.”

Félelmetes jövőkép. Ezek után akiben akár csak egy kis jóérzés is van, önkritikát gyakorol (már ha nem a kormány oldalán van), mert gyermekeink jövője a tét!