Ahhoz, hogy sikeresen tárgyalj egy magyarral, először is nem árt tisztában lenned azzal, hogy milyenek is valójában a magyarok.

Na de milyenek valójában a magyarok?

• A magyarok lovagiasak, romantikusak és humorosak. Jellemző rájuk a hiúság, a versenyszellem, a nemzeti önérzet és a hétköznapi agyafúrtság.   
• Mivel katonai és politikai győzelmeket az életben nem arattak, cinikusan állnak mindenféle vezetéshez, és ezen a szovjet megszállás sem változtatott. A tanárokat, költőket, színházi és filmrendezőket nagy becsben tartják, bár nem fizetik meg őket rendesen.   
• Ami személyes viszonyaikat illeti, a magyarok szeretnek közel ülni és állni egymáshoz. Gyakori köztük a fizikai érintkezés; a kézfogás kötelező. Budapesten zsúfoltak a körülmények, a kiterjedt családok gyakran egy fedél alatt élnek. A buszon és vonaton nagy a tömeg. 
• A magyar életművész, inkább bort iszik, mint sört, imádja a koleszterinben gazdag ételeket, és gyakran látogatja a hagyományos kávéházakat, ahol az időtlen beszélgetések és a keserédes török kávé az ottomán hódoltságra emlékeztetik az embert.   

Ha most azt gondolod, hogy ezek a buta sztereotípiák egy megsárgult perzsa levélből származnak, és hogy mindez pont annyira igaz a magyarokra, mint amennyire nem igaz, nem vagy egyedül. Mégis van a világon legalább néhány tízezer külföldi politikus, üzletember, marketinges és kommunikátor, aki pontosan ezt gondolja rólad – ha Magyarországra készül, erre készül, és ha magyarokkal hozza össze a balsorsa, ezek alapján kommunikál velük.

És hogy honnan származik ez a sok igazság? Richard D. Lewis brit konzultációs szakértő, polihisztor és nyelvzseni hatszáz oldalas nemzetkarakterológiai alapvetéséből, a When Cultures Collide című munkából, ami először 1996-ban jelent meg, és olyan népszerű lett, hogy azóta is majdnem minden évben kiadják. A világsajtó pedig majdnem minden évben részletesen bemutatja a tanokat, mert a nemzetkarakterológia hálás téma, és a könyvben foglaltak sokszor az egyetlen kapaszkodót jelentik egy idegen nép kultúrájának, szokásainak, kommunikációs gyakorlatának megismeréséhez. Lewis téziseire mostanra egész konzultációs vállalkozást húzott fel, ami világcégeknek, köztük a BMW-nek és a Unilevernek ad kommunikációs tanácsokat, és azzal büszkélkedik, hogy eddig összesen 70 000 ember végezte el krosszkulturális tanfolyamait.

Na és akkor hogyan tárgyalj egy magyarral?

„Az angolszász és az északi országokból érkezők könnyen összezavarodhatnak egy ilyen környezetben - írja Lewis Magyarországról. A vita kibontakozásával a magyarok a racionalitásról az érzelmekre váltanak, a logikát pedig felváltja a retorika. A gördülékeny fogalmazás egyenlő az intelligenciával, a magyarok pedig nagyszerűen bánnak a szavakkal, és gyakran elrejtik, amit valójában mondani akarnak. Megjelenik a túlzás és a páváskodás, ami stílusosan előadott hízelgéssel párosul.”

Lewis a magyar tárgyalási folyamatot a következő ábrával illusztrálja: 

Mint látható, a magyarok bőbeszédűen kezdik a tárgyalást, hajlandóságot mutatnak az együttműködésre, de közben kritikusak maradnak. Problémákat vetnek fel, de nem ajánlanak rájuk megoldást, és mindezt kiszámíthatatlan stílusban teszik. A megbeszélésekre jellemző továbbá, hogy mindenki egyszerre beszél, aztán hirtelen megegyeznek egy csomó kérdésben, és mindehhez felettébb ravaszak. 

Mindez szöges ellentétben áll például nyelvrokonaink, a finnek kommunikációs modelljével, ami egyszerű, mint egy faék, és pont úgy is néz ki: 

Mint az ábrából kitűnik, egy finn tárgyalás Lewis szerint abban áll, hogy mindenki hallgat, ebből félreértés származik, majd összefoglalják az egészet, és lőn világosság. 

Ehhez képest a jó svédek teljesen megkergültek: először felállítják a sakktáblát, aztán felvázolják a körülményeket, aztán ellenállnak, aztán vitatkoznak, aztán konszenzusra jutnak, majd újra ellenállnak, aztán jön az újabb konszenzus, és az egésznek az a vége, hogy a svéd módszer a legjobb módszer: 

Lewis könyve természetesen nemcsak elméleti kommunikációs modelleket vonultat fel, hanem egészen pontos útmutatást nyújt ahhoz, hogyan tárgyaljunk az egyes nemzetek képviselőivel. Úgyhogy ha legközelebb megérkezik hozzád külföldi tárgyalópartnered, egyáltalán ne csodálkozz azon, ha meghív egy kávéházba, egészen közel ül hozzád, de úgy, hogy összeér a térdetek, direkt megcsillantja gyémánt mandzsettagombját (ezt azért kell, mert a magyarok imádják a státuszszimbólumokat), könnyes szemmel feleleveníti az ottomán birodalom fénykorát, rendel egy keserédes török kávét, áradozik egy kört a dicsőséges osztrák-magyar monarchiáról, megdicséri Budapest szépségét, és mindehhez kínosan kerüli a románok, a zsidók, a szlovákok és a cigányok említését. Mint köztudott, minden buta sztereotípiában van egy csöppnyi igazság.