• Hétfő este a Tottenham csak 2:2-es döntetlent tudott elérni a Chelsea vendégeként, így két fordulóval az angol bajnokság vége előtt a Leicester City a bajnok.
  
• ÉRTED???? A LEICESTER CITY A BAJNOK!!!!!
  
• Ilyen nincs.
  
• A Leicester City a bajnok.
  

Mi, akik még akkor szerettük meg a focit, amikor nem lehetett a világ összes meccsét élőben megnézni a tévében vagy valami lopott internetes streamen, azt tanultuk, hogy az angol kupánál – akkor még senki nem nevezte Magyarországon FA Cup-nak – nincs igazságosabb futballtorna. Mindenki indulhat és bárki nyerhet. Később kiderült, hogy ez azért nem egészen így van, de kétségtelen, hogy az angol kupának máig olyan a patinája, amivel nem lehet versenyezni.

Annak ellenére is így van ez, hogy az utóbbi 20 év angol kupagyőztesei közt összesen két kiscsapat volt: a Portsmouth és a Wigan. Idén a legjobb négy közé csak egy jutott be a nagy klubok közül, de a Crystal Palace elleni döntőnek is ez a Manchester United a toronymagas esélyese. Cserébe viszont most megkaptuk Angliából nem csak az év, hanem a futballtörténelem kiemelkedő meglepetését: bajnok lett a Leicester City.

Ez a bajnoki cím pedig nemcsak felrúgott nagyjából mindent, amit eddig a modern fociról tudtunk, hanem visszaadta a hitet, amit egykor szinte csak az angol kupa legendája tartott az emberben: ez egy olyan játék, amiben bárki nyerhet.

A Leicester bajnoki címének valószínűtlenségét szinte lehetetlen felfogni. A szezon előtt ennek a győzelemnek 5000 az 1-hez esélyt adtak a fogadóirodák. Ez már az a kategória, ami nem is feltétlenül precíz bukmékertudomány és valószínűségszámítás eredménye, inkább csak úgy odaírják, hogy aki ennyire hülye, nyugodtan szórja csak el a pénzét a lehetetlenre. Csak összehasonlításképpen: 1 a 100-hoz az esélye annak, hogy Vilmos herceg és Kate Middleton Borisnak nevezik el a harmadik gyereküket. 1 az 1000-hez annak, hogy Bono lesz a következő pápa.

Az utóbbi évtizedekben történt néhány meglepő dolog a világ focipályáin, ezek közül azonban egy sem közelíti meg valószínűtlenségben azt, amit a Leicester most véghezvitt. Aki nem hitt a szemének, amikor a Manchester United az utolsó pillanatban megfordította az 1999-es BL-döntőt a Bayern München ellen, a görögök megnyerték a 2004-es Európa-bajnokságot, a németek pedig 7:1-re verték a brazilokat a 2014-es világbajnokság elődöntőjében, most hetekig fog zavartan pislogni. A görög EB-győzelemet a torna előtt 1 a 150-hez adták, a német-brazil 7:1-et pedig a különböző irodák 1:500 és 1:999 között. A számok egyértelműek:

a Leicester City 2015/16-os Premier League-győzelme a leghihetetlenebb, legcsodálatosabb dolog, ami a fociban valaha történt.

Nemcsak a pénzre hajtó bukmékerek, hanem a szakemberek ítélete is ezt erősíti. Érdemes felidézni a legjobb futballszakírókat felvonultató brit lap, a Guardian szezon előtti esélylatolgatását. Ők 2015 nyarán egyöntetűen úgy gondolták, a Leicester 2016 nyarára kiesik a francba. És nem voltak ezzel az ítélettel egyedül. Talán nem mindenki tippelte biztos kiesőnek az 1928-29-es bajnokságban szerzett második hely óta semmit nem mutató közép-angliai kiscsapatot, de hogy a 20 csapatos mezőny 15. helye fölé még a legelvakultabb leicesteri szurkolók sem merték álmodni szemük fényét, az egészen biztos.

Bármennyire is igazságtalan, a Leicester erényeinek taglalása előtt meg kell említeni, hogy ehhez a bajnoki címhez szerencse is kellett. Akárcsak az összes többihez. A Leicester szerencséje ebben a szezonban az volt, hogy a bajnokság összes nagy esélyese különösebb külső segítség nélkül egyszerűen lábon lőtte magát. Úgy értve, hogy a hátvédsora, a középpályásai és a csatárai lábán.

Mourinho Chelsea-je a bajnokság elején úgy összeomlott, hogy abból nemhogy bajnoki cím, de európai kupaindulás sem jön össze a világ egyik leggazdagabb csapatának. Louis Van Gaal Manchester Unitedje sem bírta sokkal tovább a versenyt. Pellegrini Manchester Cityje egészen tavaszig tartotta magát, sokáig ők tűntek a bajnoki cím legnagyobb esélyesének, hogy aztán szép lassan leeresszenek. Párhuzamosan Arsene Wenger sokat szenvedett Arsenaljával, amelyről még saját drukkerei sem hitték el igazán, hogy végre bajnok lehet.

A négy nagy összeomlásából azonban még nem a Leicester győzelmének kellett következnie. Nyerhetett volna a Liverpool, a West Ham, vagy akár az a Tottenham is, amely végül a legtovább bírta a versenyfutást. Csak ehhez jobban kellett volna focizni a Leicester Citynél.

Fontos megemlíteni, hogy a futballszakértők és a bukmékerek gondolhatták volna, hogy a Leicester nagy dologra lehet képes, csak nem akartak hinni a szemüknek. A Premier League-be 2014 nyarán feljutott csapat ugyanis majdnem azonnal ki is esett, 2015 elején azonban hatalmas formába lendült, és a szezon utolsó kilenc meccséből hetet megnyert. Végül simán bennmaradtak, és a 14. helyen végeztek.

Ilyen bajnoki hajrát persze már látott a világ, és az idei szezon előtti események tényleg nem sok jót sejtettek. Az hagyján, hogy lelépett a csapat egyetlen, nemzetközi mércével is ismert játékosa, a szurkolók által a szezon legjobbjának választott argentin Esteban Cambiasso, de négy év után otthagyta a klubot Nigel Pearson vezetőedző is. Pearsonnak fia botránya miatt kellett távoznia - James thaiföldi nyaralásán csapattársaival közösen forgatott botrányos szexvideót -, és nyilvánvaló volt, hogy a Leicester szerény anyagi lehetőségeivel a kevés csillogást ígérő kispadra edzősztárt nem fognak tudni szerződtetni.

Végül egy idős, komoly csapattal nagy sikert elérni képtelen, pályája vége felé járó olasz, Claudio Ranieri érkezett. Leicesterben a népszerű Pearson helyére érkező Ranieriért eleinte kevesen lelkesedtek - nehéz is lett volna egy olyan edzőtől csodát várni, akit előzőleg azért rúgtak ki a görög válogatottól, mert hazai pályán kikapott a Feröer-szigetektől, korábban pedig hiába ült a Valencia, az Atlético Madrid, a Chelsea, a Juventus, az Inter, a Roma, és a Fiorentina kispadján is, összesen egy spanyol és egy olasz kupát tudott nyerni.

Itt jönne az a fordulat, hogy és mégis csoda történt, de ez borzasztó igazságtalanság lenne Ranierivel és játékosaival szemben.

Ranieri nem szedte szét Pearson csapatát, nem változtatott sokat a játékstílusán, és nem is vásárolt be az átigazolási szezonban. Leicesterben nem nő minden fán pénz, csak három csapat volt idén a Premier League-ben, amely kevesebbet tudott fizetni a játékosainak. Ranieri sztárigazolása, már ha sztárnak lehet nevezni egy játékost, aki a francia másodosztályból érkezik, N’Golo Kanté volt. A védekező középpályás Kantét ma már az új Makelelenek és a leicesteri Busquetsnak tartják, de csak az angol kiscsapatnál volt annyi ész, hogy kiszúrják, már második éve ő szerzi a legtöbb labdát a francia futballban. Kanté meghálálta a bizalmat, és tényleg egy Makelelebe oltott Essienként, futott, küzdött és rombolt fáradhatatlanul az egész szezonban.

Az egy kivételével valamennyi bajnokin pályára lépő Kantét talán nehéz lett volna pótolni, ha kidől, Ranieri Leicesterének erőssége azonban éppen az volt, hogy akárki esett ki a csapatból, volt helyettese. Még annak a Jamie Vardy-nak is, akinek a története nagyjából annyira elképesztő, mint a Leicester bajnoki címe.

Vardy még 23 évesen is a sehol sem jegyzett Stocksbride Park Steels amatőr csatáraként focizgatott a hétvégéken. Több nagyon kis csapat után végül 2012-ben szerződtette le az akkor még másodosztályú Leicester, akikkel végül sikerült feljutni a Premier League-be. (Érdekes adat: Vardy ugyanakkor érkezett Leicesterbe, mint Futács Márkó, akinek azóta kicsit máshogy alakult a karrierje.) Az első szezonban úgy tűnt, ez már túl mély víz neki, alig 5 gólt tudott szerezni. Ranieri viszont csodát tett vele, a bajnoki címhez 22 góllal segítette hozzá csapatát, bekerült az angol válogatottba is, ahol gyönyörű gólt sarkazott Németországnak.

Vardy a bajnokság első 34 meccsén folyamatosan játszott, míg a West Ham ellen ki nem állították. Mindenki azt hitte, hogy ez végre meg fogja ingatni a Leicester, ám Ranieriék legjobb csatáruk nélkül is nagyon simán, 4:0-ra tudták verni a Swansea-t. Ez volt a meccs, ami után már mindenki elhitte, hogy a Leicester tényleg bajnok lehet. Arról már korábban konszenzus alakult ki Angliában, hogy sikerük nem a szerencsének, és nem egy-egy játékos kirobbanó formájának köszönhető, hanem annak, hogy ebben a szezonban ők voltak a messze legjobb csapat az angol bajnokságban, de happy endről korábban szinte senki sem mert beszélni.

Ranieri jól ki tudta egyensúlyozni a fiatal, kreatív és éhes játékosokat, mint a csapat leglátványosabban focizó játékosa, az algériai Riyad Mahrez és higgadt lelke, Danny Drinkwater, valamint az olyan tapasztalt, vesztenivaló nélkül játszó öregeket, mint Wes Morgan és Robert Huth. Nem, a Leicester valóban nem játszott olyan „szép” focit, mint a Barcelona vagy akár az Arsenal,

de ha a világ Diego Simeone lényegesen több pénzből összerakott Atlético Madridjának csodájára jár, akkor a Leicesterrel szemben végképp nevetséges lenne szubjektív esztétikai szempontokat felhozni.

A Leicester játékáról a legtöbbet az a statisztika mondja el, amely szerint az angol bajnokságban senki nem ívelt annyiszor labdát, mint ők, és az 5 nagy európai bajnokságból is összesen csak két német kiscsapat nyúlt többször ehhez a nagyok által megvetett eszközhöz. A lista másik végén a kontinens legünnepeltebb klubjai, a Bayern, a PSG, a Barcelona, a Juventus és a Real Madrid állnak, és persze azok az angol óriások, amelyek az idén az ég világon semmire nem mentek sokpasszos játékukkal. És amelyekkel szemben nem véletlenül lett a Leicester Anglia kedvenc csapata.

Ahogy haladt előre a szezon, úgy dagadt megállíthatatlanul a Leicester népszerűsége. A hazai meccseit a 32 000 férőhelyes King Power stadionban játszó csapatot előbb csak az összes angol kiscsapat drukkere buzdította, aztán ahogy a nagyok egymás után dőltek ki a bajnoki versenyfutásból, úgy álltak be az ő szurkolóik is a Leicester mögé. A hajrában a Tottenham táborán kívül már egész Anglia nekik drukkolt, és most már a Spurs-szurkolókat sem bánthatja annyira, hogy ha nem ők, akkor pont a Leicester nyert.

Amióta az 1992/93-as szezonban elindult a Premier League, az 1995-ös Blackburn-sikert leszámítva a négy nagy osztotta fel egymás közt a bajnoki címeket. Senki sem gondolt arra, hogy belátható időn belül más felférhet a trónra, erre tessék. A régi vágású angol futball még régibb vágású rajongói régóta panaszkodnak arra, hogy kedvenc játékukat elárasztotta a külföldi pénz, a külföldi játékosok, a külföldi edzők és a külföldi rajongók, a Leicester diadala azonban őket is levette a lábukról.

A klub tulajdonosa thai, az edző olasz, Kanté, Mahrez, Huth szülei pedig valóban nem bányászok voltak Leicester-külsőn, a csapat és sikere azonban összességében nagyon angol. Kevés szórakoztatóbb dolog volt az utóbbi hónapokban, mint a tősgyökeres leicesteri, a klubban hét szezont lehúzó Gary Lineker Twitterét követni, ahogy a focistához képest szokatlanul intelligens és szellemes egykori csatár fokozatosan elveszti az eszét. A Leicester sikere ráadásul egybeesik az utóbbi másfél évtized legreménykeltőbb angol válogatottjának felfutásával, amelytől most talán végre nagy dolgok várhatók a nyári Európa-bajnokságon.

De még ha Anglia esetleg meg is nyerné a franciaországi tornát, akkor sem az lenne az év nagy futballeseménye. Amit a Leicester egy szezonon át meg tudott csinálni, azt egyszerűen nincs mihez hasonlítani.