• A munka nemesít, tartja a mondás.
  
• Ami akár még igaz is lehet, de mondják azt is, hogy a tétlen kéz az ördög keze.
  
• Ez pedig a 18. század óta vissza-visszatérő érv az ellen, hogy csökkenteni kéne a munkaidőt.
  
• Pedig Rutger Bregman szerint a kevesebb munka rengeteg problémára megoldást jelentene.
  

John Maynard Keynes megmondta. Karl Marx megmondta. Benjamin Franklin megmondta, John Stuart Mill megmondta. George Bernard Shaw megmondta. Henry Ford megmondta.

Az istenit neki, még Richard Nixon, igen, Richard Nixon is megmondta!

De mit? Mit mondott meg ez a sok, az ideológiai spektrum széles skáláját lefedő okos ember? Hát azt, hogy a 21. századra az embereknek alig pár órát kell majd csak dolgozniuk, ha egyáltalán.

Véget ér a lélekölő robot, a helyét pedig átveszi a tartalmas kikapcsolódás és a már-már végtelen szabadság.

Akármilyen okosak is ők, tévedtek - amit mi sem bizonyít jobban annál, hogy ezt zsinórban a negyedik munkanapomon írom, pedig ez még csak a hét harmadik napja. De ha csak ezt a hetet vesszük, már akkor is több mint húsz órát dolgoztam csak a munkahelyemen, hogy azt a néhány órát, amit aztán otthon töltöttem további munkával, már ne is számoljam. Tehát már ezen a héten dolgoztam huszonegynéhány órát, alig valamivel kevesebbet, mint amennyit egy 1933-as, a szenátusban megszavazott, végül a képviselőházban az ipari lobbin elbukó amerikai törvényjavaslat szerint az egész héten kellene.

Pedig a felvetés, hogy sokkal jobban járnánk, ha kevesebbet dolgoznánk, nem hülyeség.

Gazdasági szempontból sem. Hagyjuk most a balosokat, mint Shaw, Marx vagy Keynes, nézzük inkább, mit gondolt erről Henry Ford, akit aligha vádolhat bárki azzal, hogy saját érdekein kívül bárki máséval törődött volna. Ő 1926-ban, amikor az Egyesült Államokban még a heti hét nap, napi tíz óra munka volt a standard, bevezette az ötnapos munkahetet.

Jó oka volt rá. Egyrészt rájött, hogy ha a melósoknak nincs egy szabad percük sem, akkor senki se fog autót vásárolni, hogy azzal csak úgy kocsikázzon. Másrészt hamar kiderült,

a rövidebb munkahét valójában növelte a produktivitást.

„Rideg üzleti tény„, mondta, hogy a megfelelően pihent munkás hatékonyabb munkás. „Ideje megszabadulnunk attól az elképzeléstől, hogy a munkásnak adott szabadidő elvesztegetett idő volna„ – mondta.

Húsz év múlva már a teljes amerikai ipar követte a mintáját, harminc évre rá pedig az akkor még csak alelnök Richard Nixon már a „nem túl távoli jövőre„ tippelte azt a paradicsomi kort, amikor már csak heti négy napot kellene dolgozni.

Persze megjelentek az ellenzők is. Sebastian de Grazia, a Pulitzer-díjas politológus már a hatvanas években megfogalmazta félelmeit, hogy "a ránkerőszakolt szabadidő az unalom, a semmittevés, az erkölcstelenség és a növekvő erőszak fáradhatatlan kullancsaként" fogja kiszipolyozni a társadalmat. Az amerikai belügyminisztérium pedig egyenesen attól tartott, hogy „a szabadidő, amit sokan a földi paradicsommal azonosítanak, a jövő legzavarbaejtőbb problémájává válhat”.

Ezek persze nem voltak új gondolatok. Annyira nem, hogy az 1800-as években a semmittevő urak is attól tartottak, hogy ha az alattvalók nem heti száz óra munkával kötik le az energiájukat, akkor nyilván alkoholmámorban fognak erkölcstelenkedni és erőszakoskodni. Ez a gondolat annyira ragadós maradt, hogy az ezzel ellentétes empirikus tapasztalatok sem tudták kiirtani.

Olyannyira nem, hogy bár a hetvenes években már elkerülhetetlennek tűnt a tartalmas kikapcsolódás aranykora, a 80-as években váratlanul megfordult a trend:

nemhogy kevesebbet, de többet dolgozunk heti negyven óránál.

Ami totál hülyeség. Rutger Bregman az Utopia for Realists című művében elég világosan fejti ki, hogy

nem az a jó kérdés, hogy mit oldana meg, ha kevesebbet dolgoznánk, hanem az, hogy van-e egyáltalán bármi, amire a kevesebb munka ne jelentene megoldást.

Egészségesebbek lennénk,

mert semmi sem rombolja jobban a morált, semmi sem okoz több stresszt az állandó munkánál.

Kevesebb balesetet szenvednénk,

mert a túlhajszolt emberek figyelmetlenebbek. Egy állandóan túlórázó sebész hajlamosabb a hibákra, ahogy egy túlterhelt légiirányító, autóvezető, darukezelő, atomerőművi operátor is. „Nem véletlen, hogy a pénzügyi szektorban, ami az elmúlt évtized legnagyobb globális katasztrófáját okozta, belefulladnak a túlórákba„ – írja.

Csökkenthetnénk a klímaváltozás kockázatát is,

mert ha kevesebbet dolgozunk, kevesebb energiát is használunk. David Rosnick 2013-as tanulmánya szerint ha az évszázad hátralevő részében évente fél százalékkal csökkenne a munkaidő, 10-30 százalékkal kevésbé melegedne a bolygó az évszázad végéig.

A munkanélküliséget is csökkenthetné,

ha egy teljesállású helyett két félállású végezné ugyanazt a munkát.

És még a nők valódi egyenjogúságához is szükséges

a munkaidő csökkentése, mert addig nem várhatunk nagyobb arányú szerepvállalást a nőktől a munkaerőpiacon, amíg minden házimunkát ők végeznek a napi nyolc-tíz-tizenkét órában güriző férfiak helyett.

A kevesebb munka emellett a modern társadalmak két legnagyobb problémájára

az elöregedésre és a növekvő egyenlőtlenségre is megoldást jelenthet.

Vegyük az elsőt, az elöregedést. Most teljesen abszurd a helyzet: miközben egyre több nyugdíjaskorú szeretne tovább dolgozni - és valamennyi munkának egyértelműen bizonyított a jó egészségügyi hatása -, ők nehezen helyezkednek el a munkaerőpiacon. Közben meg azok a huszon-harmincasok, akiknek éppen családot kéne alapítaniuk, dolgozhatnak heti 50-60 órákat.

A növekvő egyenlőtlenség problémája még ennél is nagyobb paradoxon. Miközben régen a munka az alsó rétegek kiváltsága volt, a gazdagok meg inkább nem tettek keresztbe egy fűszálat sem, a 21. századra a leggazdagabbak is egyre többet dolgoznak. Míg az alsóbb rétegek azért, hogy legalább a napi betevőjüket megkereshessék, a szupergazdagok azért, mert minden kieső óra hatalmas bevételkiesést is jelent nekik. Ha ők is kevesebbet dolgoznának, a jövedelmi különbségek is csökkennének.

Már ezek alapján is látható, hogy a kevesebb munkának mennyi előnye van. Pedig arra még ki se tértünk, hogy valójában a világ népességének mekkora hányada végez fölösleges munkát, vagy tölt fölöslegesen sok időt a munkahelyén munkát mímelve. Ezt a cikket például immár hatodik órája írom, mert közben negyven percet cigiztem, fél órát ebédeltem és vagy két órát pofáztam mindenféle más dolgokról a többiekkel - vagyis otthon, nyugalomban feleennyi idő alatt is meglehettem volna vele.