A nálunk szerencsésebb országokban többet keresnek ugyan az emberek, de hát ne legyen egy szavunk se, mert ott többe is kerül minden, mint itt, nem igaz? Egy Big Mac például szülőhazájában, az USA-ban majdnem 5 dollár, nálunk meg csak 900 forint, vagyis kb. 3,27 dollár, szóval az alacsonyabb fizetést kompenzálják az alacsonyabb árak, nem igaz?

Egyszerű a végére járni: ha abban a szerencsés helyzetben vagy, hogy a McDonald's-nál pultozhatsz vagy mosogathatsz átlagos órabérérét, csak ki kell számolni, hogy vajon hány Big Macet tudsz venni egy órányi keresetedből.

A cég ugyanaz, a termék ugyanaz, a munka, amit a gyorsétteremben kell végezni, ugyanaz, elvben tehát egyórás mekis munkabéredből pontosan ugyanannyi Big Macet kellene tudnod venni egy budapesti McDonald’s-ban, mint egy koppenhágaiban, nem?

Nem.

A fenti táblázat a bruttó fizetéseket tartalmazza. A Big Mac-árak a vásárlóerőparitás kifejezésére használt félhivatalos indexből, az Economist által kitalált Big Mac indexből származnak, az órabérek különböző forrásokból (Glassdoor, újságcikkek, álláshirdetések, fórumok).  

Mint a táblázatból kiderül, Amerikában elég drága a Big Mac, viszont az órabérből majdnem kettő kitelik; a gyorséttermi alkalmazottak ugyanakkor éppen most harcolnak azért, hogy óránként 15 dollárra emeljék a bérüket, amiből több mint három teljes Big Mac kijönne.

Az angol, a francia és a német Meki-alkalmazottak fizetése nagyjából hasonló, ők egyaránt kb. 2,5 Big Macet tudnak venni az órabérükből. Még ennél is jobb a helyzet Dániában, ahol majdnem 5 darab Big Mac jön ki az ott dolgozók órabéréből.

A magyarországi átlagos mekis fizetés viszont 750 forint/óra, miközben egy Big Mac 900 forintba kerül, ami azt jelenti, hogy egy magyarországi gyorséttermi alkalmazott összesen 0,83 Big Macet tud venni abból a pénzből, amit egy óra alatt keresett az étteremben.

Aztán persze vannak olyan országok a világon, ahol öt teljes órát kell robotolni a MCDonald’s-ban ahhoz, hogy az ember tudjon venni magának egy Big Macet. Tizenöt évvel ezelőtt a Princeton és a prágai Károly Egyetem közgazdászai, Orley Ashenfelter és Stepan Jurajd végezték el globális szinten az összehasonlítást, és erre jutottak:Orley Ashenfelter és Stepan Jurajda: Cross-country Comparisons of Wage Rates: The Big Mac Index (pdf)

„Elemzésünk eredményei arra mutatnak, hogy a különböző gazdasági fejlettségű országok azonos munkát végző dolgozóinak munkabérszintjei között rendkívül nagy különbségek vannak - írták a kutatók. - Általában véve az alapjövedelmek eléggé hasonlók egymáshoz a nyugat-európai országokban, Japánban és az USA-ban, akár amerikai dollárban, akár Big Macben mérjük őket. A jövedelemszintek ugyanakkor ezekben az országokban háromszor-ötször magasabbak, mint Kelet-Európában, Koreában vagy Brazíliában, és egy nagyságrenddel magasabbak a kínaiaknál, az indiaiaknál vagy a kolumbiaiaknál.”

Ashenfelter és Jurajda három lényeges következtetést vont le az eredményekből.

Az első, hogy az egyes országokban regisztrált életszínvonalnak nem sok köze van a dolgozók képességeihez vagy az általuk betöltött állások nem pénzügyi jellemzőihez. Ez szerintük arra utal, hogy fontos szerep jut azoknak a gazdasági fejlődési modelleknek, amelyekben a szervezeti és strukturális különbségek indokolják a jövedelemszintek közötti különbséget.

A második, hogy bizonyos országcsoportok között (Nyugat-Európa, USA, Japán) meglepően hasonlóak alakul a bérszint, ami arra utal, hogy ezekben az országokban sikeresen megvalósult a termelési tényezők árának kiegyenlítése (factor-price equalization), az elmélet, amit még Paul Samuelson vázolt fel a múlt század közepén.

A harmadik, hogy a standardizált foglalkozások (ilyen a mekis mosogatás) bérszintjének további kutatása segíthetne véghezvinni a reformokat az átmeneti gazdaságokban és a fejlődő országokban.