Egy proligyerek kalandjai a budapesti új hullám sötét fénykorában

A sötét nyolcvanas évek budapesti éjszakájában tomboló diabolikus figurák: Pajor, Pauer, Dixi; ferencvárosi szobakonyhák, rendőrterror, erőszak, Parkán, Noxyron, ragasztó, máktea és kannás bor; Radics, Syrius, Kis Rákfogó, cigány népzene, romadzsessz, Bartók, Bach, Thomas Mann, Ady; Sex Pistols, Bowie, Spions, Lou Reed, URH, Európa Kiadó, Trabant, Balaton; pszichiátria, elektrosokk, öngyilkosság, börtön, Hitgyüli, hasnyálmirigy-gyulladás. Kábé ez a tagfelhő jönne össze Dénes József gitáros (aka. Dönci) könyvéből. Azaz az életéből. Sűrű anyag.

Tulajdonképpen hetek óta nem tudok szabadulni ettől a könyvtől. Pedig volt minden bajom vele, miután elolvastam. Sőt, már eleve nehezen fogtam neki. Nem szoktak érdekelni az ilyen zenészéletrajzok, popkulturális intimpistaságok. Magyarok meg aztán pláne nem, a nyolcvanas évek budapesti évek undergroundja – amelyet szerencsém volt testközelből is ismerni – pedig aztán minden közül a legkevésbé. (Annak ellenére, hogy fontos és komoly korszaknak tartom ezt a magyar rockzenében vagy micsodában. Sőt, számomra nyilván a legkomolyabb.)

Dénes József (Dönci), a háttérben Víg Mihály. Szilágyi Lenke felvétele

Belekezdtem mégis. Aztán jöttek a többi bajaim, hogy egyenetlennek, szögletesnek találtam a szöveget, hogy a műfaját sem találtam, nem volt jó se regénynek, se életrajznak, se vallomásos izénak, se alkoholista-naplónak, se semminek, ide-oda csapódott, hol szellemesen és könnyeden mesélt, hol butaságokat fejtegetett, hol mellébeszélt, bénázott, hol beletalált, kíméletlennek, pontosnak és mesterkéletlennek tűnt. Végigrágtam magam rajta.

Aztán észrevettem, hogy benne maradtam. Hogy előveszem újra és újra, hogy visszanézzem ezt vagy azt a sztorit, feltúrom az internetet az itt szereplők vagy a szereplőkhöz kapcsolódó további szereplők valamilyen anyagáért, végigolvasom Najmányi László félbehagyott Dixi-legendáriumát, végignézek több tucat videót, elolvasok egy raklapnyi weboldalt Pajorról és a Neuroticról, Pauerről, a Trabantról, Radics Béláról, Baksa-Soósról, a Kexről, a kalefosokról, a Nagyfa galeriről… És azt veszem észre, hogy végül is Dönci (Dénes József) ezzel a könyvvel mégis csak mindenkinél többet segített nekem összerakni az egész háború utáni budapesti undergroundot.

Ebből az írásból értettem meg végül, hogy az 1981-es Rockévkönyben megjelent interjúban az akkor punkkorszakában lévő Pajor Tamás miért oltja le olyan keményen Földes Lászlót a Kex-számok földolgozása illetve Baksa-Soós miatt. Hogyan kapcsolódik a Spions, majd az URH és az Európa Kiadó vezette magyar újhullám a hatvanas évek végének beatmozgalmához, hogy jönnek ide Erdély Miklósék, Szentjóbyék, Cseh Tamásék, Bereményi, a nagyfások, a kalefosok.

Az egész karnevál központja, és Dönci könyvének másik főszereplője Gémes János, azaz Dixi,

a szituacionista performer-költő-életművész, aki a hatvanas évektől egészen 2002-ig kísértett a budapesti éjszakában: ténfergett, lejmolt, kötekedett, tanított, prófétált, szavalt, verekedett, ivott, drogozott.

Az igazi főszereplő persze a szerző, mivel ez egy önéletírásféle, bár, mondom, műfajilag nehéz eset. A legjobb műfaji definíciót a kézirat egyik kezelője, Dönci egykori zenésztársa Legát Tibor rockandrollénekes-újságíró adta meg a kötet utószavában:

páratlan kordokumentum.

Maradjunk ebben. Jó, erős, sűrű kis történetek laza halmaza.

Jaffa Kiadó, 2016

A főszereplő (a szerző) tehát Dénes József, aki gitáros volt. Nagyon jó gitáros és alkoholista. Ezt a két dolgot tudta róla mindenki, akit egy picit is érdekelt, hogy mi történt a rock and rollban Budapesten 1980 és 2008 között. No meg azt, hogy Dönci a beceneve, így szólította mindenki, a legtöbben a teljes nevét sem tudták. Az Európa Kiadóból és a Balatonból ismerték többnyire, de játszott ő szinte mindenkivel, aki éppen körülötte feltűnt: a Neuroticban, az Embersportban, az Ámenben, később a Vidámparkban meg még ki tudja mikben. Mindig, mindenhol játszott: kocsmákban, tereken, gangokon, üdülőkben, bulikban, intézetben. Halála előtti utolsó időszakban többnyire a Gödör (amit azóta valamiért Akváriummá tett a Nemzeti Együttműködés Rendszere) környékén üldögélt a gitárjával, és valakiknek valamit pengetett. Szinte bármit el tudott játszani hallás után, roma zenészek között nőtt föl.

Nyolc éve, 2008-ban halt meg, 51 évesen, három hasnyálmirigy-gyulladás után, cukorbetegen, a szervezete nem bírt már az alkohollal.

Ferencvárosi proligyerek volt, deklasszálódott úri családból. (Az anyai nagypapa magas rangú katonatiszt, Gömbös fajvédő mozgalmának egyik főcsővezetője, hadügyminiszterjelöltje volt. Fun fact: Dönci unokatestvére Budaházy György, a hídfoglaló jobbszélső.) Édesanyja rangon alul házasodott, kitagadták, a külvárosi nyomort választotta a kényelmes polgári élet helyett. Bár azt írja, édesanyja halálakor megbocsátott neki, tisztázták a viszonyukat, de még a könyv szövegéből is érződik, hogy Dönci neheztelt rá a saját sorsa, a lezüllés, a proliélet, az erőszakos, részeges nevelőapák, az intézet és a többi miatt. A „rendetlen élete” és a „lefelé igazodása” miatt. Dönci valamiért kitalálta és lelkesen használta könyvében ezt a két kocsmai szociológiai szakkifejezést: a „lefele igazodás” kifejezést a lezüllésre, deklasszálódásra, és a „fölfele igazodást” a kitörésre, megkapaszkodásra, társadalmi fölemelkedésre.

Édesanyja „rendetlen életéből” maga sem tudott soha kivergődni. Hiába fogadta meg, hogy nem követi el ugyanazokat a hibákat, végül maga is nagy nyomorban nevelte a gyermekeit élete végéig.

Pedig Dönci elképesztő kitartással próbált fölkapaszkodni, kimászni, „fölfelé igazodni”, de ez csak részben sikerült. A prolisorból végülis fölküzdötte magát a tipikus nyolcvanas évekbeli „lefele igazodó”, belső emigrációba vonuló, önpusztító értelmiségi státuszáig.

Az egyik hiányérzetem végigolvasva a könyvet pont az, hogy nem tudom meg belőle, pontosan hogyan is szedte magára ez az intézetis, tolvajokkal, rablókkal, drogosokkal drogozva, alkoholistákkal alkoholizálva fölnőtt proligyerek a manifeszt hoch-értelmiségi attitűdöt: ez a fiú, miközben intézetről intézetre hányódik, a börtön kapujába (sőt kétszer a kapun belülre is) kerül, verekszik, drogozik, iszik, de nagyon keményen, miközben betéve tudja Thomas Mann műveit, Bachot gyakorol a gitárján és

egyhetes piálás után Bartók Mikrokozmoszának kompozíciós technikáiról elmélkedik a gangon, miközben az ajtón egy másnapos tetovált kurva dörömböl.

A ferencvárosi prolivilág leírásaiban néhol kifejezetten írói tehetséget villant meg: Tar Sándor-i mikrosztorik részeg szerelmekről, totál szétcseszett életekről. Aztán szinte groteszkké válnak súlyosan lepattant figurái és helyzetei, átvált már-már Rejtő Jenős iróniába és könnyedségbe. A történeteknek ez az egyik legfontosabb csoportja: a ferencvárosi pusztulat és az intézetis gyerekkor.

Aztán megjelenik a hatvanas évek végének, hetvenes évek elejének rock and rollja, elsősorban az underground progresszív rock: a Syrius, a Kis Rákfogó, a Mini, az akkor még rockkal is foglalkozó roma dzsesszzenészek. Néhány villanásra előkerül Radics Béla, akit egyébként is sokszor emlegetnek, ha Dönci jön szóba. Elég triviális: a külvárosi, alkoholista, proli gitároszseni, aki hiába lesz hatalmas sztár, mindig periférián marad, mindig mellőzöttnek érzi magát, és úgy is hal meg.

Egy nagyon fontos dolog mégsem stimmel a Radics-párhuzamban: Dönci sosem volt olyan főhős, mint Radics. Nem volt frontember, nem volt igazi sztár. A punk és az újhullám már nem a gitárhősök ideje volt. Ez egy picit nyomasztotta is talán: néha Hendrix-módba kattant például, túl sok bor után, és totál szétgitározott egy-egy Balaton-koncertet. A könyv fülszövegében, recenzióiban is előkerül a mondása, talán egy kicsit marketingesen, szlogenszerűséget próbáltak faragni belőle, miszerint

ő a legautentikusabb rockandrollarc a nyolcvanas években.

Pedig a könyve sokszor éppen arról szól, hogy hát nem. Kurvára nem. Ha piálásban, csajozásban és bulizásban mérjük a rockandrollarcságot, akkor talán. De az akkori rockandroll igazi arcai Pajor, Menyhárt Jenő, Víg Mihály és a többiek voltak, az igazi frontemberek, a kreatívok, mögöttük ugyan Dönci volt a legjobb zenész, sok dal szerzője és nélkülözhetetlen tag, de elég pontosan leírja, hogy ő tulajdonképpen mindig kívülálló maradt.

Szinte balesetszerűen került az egészbe: egy katonaság alatt elkövetett öngyilkossági kísérlet miatt (ez is érdekes sztori: elvileg egy nőügy miatt akart leszerelni, ezért találta ki az öngyilkossági kísérletet, de azért csak komolyabbra sikerülhetett, mert eléggé készen lett tőle, pszichiátriára került, gyógyszerezték, sőt elektrosokkot és inzulinsokkot is kapott) kötött ki a Kulich Gyula téri pszichiátriai gondozóban. Itt lapult meg akkoriban a budapesti underground drogosabbik része, nyugtatózgattak, mákozgattak és művészkedtek az intézet viszonylag biztonságos falain belülk, és itt próbált, itt alakult meg az URH, a Balaton, majd az Európa Kiadó is. Dönci itt ismerkedett meg Menyhárt Jenőékkel, és aztán részese lett a magyar rocktörténet egyik nagy korszakának, a Kiadó első, eredeti sikerszériájának.

Jött a sűrű, sötét nyolcvanas évek, az újhullám fénytelen, földalatti fénykora, és torkollott az egész a Neuroticba, az meg a Hit Gyülekezetébe.

Nagyon kevés jó és hiteles forrás van erről a rendszerváltás körüli korszakról: hogyan, miért tért meg a fél budapesti underground, a fél Moszkva tér? Mit kerestek? Mit találtak meg? Mi vonzotta őket annyira Németh Sándor budaörsi gyülekezetébe? Mi történt ott, hogy némelyek varázsütésre leszoktak a drogról, és mintagyülissé váltak, mint Pajor? Mások meg ittak (sőt drogoztak) tovább, mint Dönci? Mi okozta, hogy többen még gyülisként összeomlottak, pszchiátriára kerültek? Miért hagyták el aztán tömegesen? Víg Mihály feleségét, öt gyermekének anyját tényleg öngyilkosságba kergette a szekta, mert a férje kiszállt?

Dönci könyvéből érthetőbbé válik sok minden, de megérthetővé nem. Furcsa módon „középre helyezkedik”: még Víg Mihály feleségének öngyilkossága miatt sem ítéli el Németh Sándort, végig valamiféle tisztelettel ír róla, csak úgy hivatkozik rá: „a Pásztor”. Pedig a gyülit elhagyók között jó szót nem nagyon hallani a szektavezérről.

(Igaz, az összes rockzenész közül ő volt talán a legistenesebb; nem is Budaörsön kezdte karizmatikuskeresztény-karrierjét, hanem már egészen fiatalon járt egy pünkösdista gyülekezetbe.)

Talán ez a könyv Dönci végső, tulajdonképpen posztumusz „fölfelé igazodása”. Elégtétele. Hogy végül nem a főhősök, a frontemberek, a költők, a kreatív elmék, a nagyra tartott szövegíró tehetségek írták meg ezt a könyvet, hanem ő, a proligyerek, a kívülálló gitáros. Akiről azt sem sejtette senki, hogy tud írni.

Nem hibátlan munka, elcsiszolatlanok az élek, egyenetlen a felület. Olyan, mintha leült volna, és egy (vagy inkább két) lendülettel megírta volna az életét. Szerkesztgetni már nem maradt idő.

((Duplazárójelbe merem csak írni, suttogva. Mert a titkos szekta néhány tagja többször lelkemre kötötte, hogy ne merjem elárulni. Tehát van ez a szekta, aminek egyébként magam is tagja vagyok, és ez a szekta havonta egyszer, néha többször is szeánszot tart egy pesti pincében, a Hunnia bárban. Tulajdonképpen ugyanezt a történetet, amit Dönci a könyvében leírt, hallgatja végig a szeánszokon: zenében. Víg Mihály és a Balaton eljátssza az egész huszadik századot: Késmárki Marikát, Illést, Cseh Tamást, Beatricét, Hungáriát, Spionst, Európa Kiadót és így tovább, csak zenélnek, zenélnek, néha négy órán át, és közben egészen különös dolgok történnek. Fantasztikusan gyönyörű, néha lehangoló, néha vicces, néha megindító az egész. Pláne, ha az ember érti – és Dönci könyve után még sokkal jobban érti – az összefüggéseket. Fölismeri például, hogy Víg Mihály a felesége haláláról írt dalából – Újra ölt – szünet nékül vált át a Hitgyüli zenekarának, az Ámennek egyik első számára – Táncolok az Úr előtt. Egyébként annak a zenéjét is Dönci írta.))