„Uram, az italja Ön számára! – Ében szemek, egy piros pipacs, fekete hajjal, a bimbók édes mélybarnája; kacagva áll a hatalmas ablaknál, megette pálmalevelek remegnek a szélben. Egy hófehér szürkegém avagy kócsag hintázik a billenékeny banánlevélen.”

Így kezdődik a Kis Magyar Pornográfia első novellája (anekdotja vagy micsodája), fejből tudom, 15 éves korom óta. Másodikos gimnazista voltam, nem nagyon érdekelt az irodalom. Csak a fizika, a matematika és a horgászat. Láng Laci nevű osztálytársam arcoskodott Esterházyval. Belvárosi polgárcsalád gyereke volt, ő hozta már otthonról a legfrissebb irodalmi hullámot, én meg azt gondoltam, nem fogok lemaradni, megnézem magamnak azt az Esterházyt. (Mint szto gramm vodka Ivan Ivanovicsot.) ((A gimnazisták sznobériáját még tudásszomjnak vagy érdeklődésnek hívják.)) Megvettem a könyvet az Írók boltjában, és ott állt a fenti mondat, én meg néztem, mint üveges tótra a pákosztos macska, hogy akkor merre van előre, mi ez a szórend, mi ez a központozás, hogy kell ezt vagy azt érteni, és ha nem is értettem még igazán, az világos volt, hogy ezek a mondatok valahogy egészen másképpen néznek ki, másképpen hangzanak, léteznek, mint amit eddig irodalomként (az iskolából) ismertem: a lebegésük, a játékosságuk, a szabadságuk már egy ilyen matfizesnek készülő horgásztinédzsernek (számára) is nyilvánvaló volt. (Ha nem tudod eldönteni, hogy stílusbravúr vagy nyelvtani baklövés: kurziváld!)

Elindultunk, kézenfogva egy szebb jövő felé.

A Bevezetés a szépirodalombát, mint később kiderült, szó szerint vettem. És be lettem vezetve. Esterházyból olvastam (olvastunk) visszafele mindent: Kosztolányit, Ottlikot, Márait, Csáth Gézát, Hajnóczyt, Mándyt, Szentkuthyt, Garaczit, Bodort, Tandorit, Sziverit, Oraveczet, Mikszáthot, Krúdyt, Nádast, Weörest, Nagy Lászlót, Hrabalt, Kafkát, Haseket, Wittgensteint, Goethét, Schillert, Capekot, Mrozeket, de belőle néztük tulajdonképpen Menzelt, Formant, Chytilovát, Jancsót, Jelest, Bódy Gábort és Gothár Pétert is. Lehetne sorolni reggelig.

Ha a „Ki volt (a kurva életbe, múlt idő) nekem Esterházy?” kérdésre kell válaszolnom, habozás nélkül rávágom: irodalomtanárom.

Vitatkozhatunk egyes EP-művek jelentőségéről ilyen vagy olyan értékéről, nagyságáról, kicsiségéről, sőt – mivel kicsiny hazánk (és népünk) mai napig szügyig jár a Sturm und Drangban, és az írókat hajlamos minimum váteszként vagy valamiféle szellemi vezetőként kezelni – közéleti szerepéről, de arról, hogy ő VOLT

a legnagyobb magyar olvasó,

aligha.

Lesz most értékelés dögivel (mint a lakodalmas kutya), mélységben, magasságban (hogy ha Kertész Imre kétméter harminc, akkor Esterházy?; vagy hányszor állt, csatár létére a Nobel-díj kapujában, aztán a pettyes meg a lécről rendre a mezőnybe vágódott), ami tök oké, mert mikor legyen tök oké, ha nem most. DE, és ez egy nagy de, nagyon nagy de, még fontosabb volna, hogy arra a

billenékeny banánlevélre

emlékezzünk, illetve faszt, kilences, bocsánat, ne emlékezzünk (drága emléke szívünkben? istenem!), hanem emeljük büszkén magasba billenékeny banánlevelünket, a játékosság, a szemtelenség, a fölényes és szellemes trükkök sorozatának banánlevelét, amit (amelyet) Ő, ez a nagy tréfamester hófehér szürkegém nekünk itt hagyott. (A betegsége is úgy hangzott, mint valami hülye parodistacsoport.)

Hatvanhét éves volt.

Természetesen PRÍM SZÁM.

((Seggem a szádba pattanhat.))