Pajor Tamás: A szekta elnevezés a kiközösítés szinonimájává vált

A minap Uj Péter írt recenziót Dénes József (Dönci) Szökésben címmel megjelent visszaemlékezéseiről. Többszörös érintettség okán írok. Dönci a barátom volt, és mint ilyen, értelemszerűen hosszú fejezeteken át, visszatérően foglalkozik könyvében személyemmel, korabeli társaságunkkal és azzal a közösséggel is, ahol életünk drámai fordulatot vett a 80-as években, vagyis a Hit Gyülekezetével.

Dönci nagyon közel állt hozzám, és pont ezért nem kegyeletsértés őszintén írnom. Részben tőle tanultam zenélni, a mai napig játszom bizonyos számait. Eredeti, különleges zenész, ugyanakkor nehéz ember volt. Szárnyaló tehetséggel és sokirányú szellemi és intellektuális érdeklődéssel megáldott személyiségén baljós nehezékekként függött az intézetis, alkoholista családi háttér ódiuma. Már a 80-as évek közepén figyelmeztették az orvosok, hogy ha nem áll le a piával, meg fog halni. Rövidke leszokási kísérletei rendre megbuktak. Szinte biztos, hogy életét az hosszabbította meg, hogy 87-ben velem együtt megtért Jézushoz. Ekkor ugyanis hosszú évekre teljesen absztinensé vált minden korábbi függőségétől, így szervezete átmenetileg regenerálódni tudott. Családot alapított, gyermekei születtek, miközben keresztény zenészként is kreatívan bontogatta szárnyait, részben közös zenekarunkban, az Amenban, részben pedig a gyülekezet gospel zenekarában.

Pajor Tamás 2014. március 15-én, a Szavazz a Jobbik ellen! című megmozduláson (Fotó: Ács Dániel)

Nehéz, sőt inkább lehetetlen pontosan látni, mi játszódik le egy ember bensőjében, mindenesetre amennyire én érzékeltem, Döncit valahogy egyre inkább kezdte újra beteríteni a hátteréből utána nyúló sötét felhő. Tán az elidegenedés, az alig kiheverhető gyermekkori sebek, az egyre növekvő megélhetési gondjai mind sodorták egyre rosszabb irányba. Igen, sajnos egy idő után kikerült az Amenből, aztán később a gyülekezet zenekarából is. Gondolván, mivel csak a zenéléshez ért, újra elkezdett játszani azokban a klubokban és körökben, melyeket egyszer már maga mögött hagyott. Nem kellett sokat várni, hogy újra bezuhanjon ugyanazokba a függőségekbe, amelyekkel kapcsolatban már tizenéve megszólalt az orvosi vészjelzés. Mindezt ő maga sem titkolja önéletrajzában, melyben ugyan érezhetően törekszik az őszinteségre, mindazonáltal frusztrációja néhol erősen áthatja a gyülekezetről benne kialakult képet.

Csak emiatt nem írtam volna, erre Uj Péter cikke késztetett. Ami kiakasztott az az, hogy Uj a Horthy korszak és a kádári Állami Egyházügyi Hivatal kedvelt és jogi aspektusból használt terminológiáját felmelegítve, szektának nevezi Magyarország negyedik legnagyobb egyházát, vezetőjét, Németh Sándort pedig ennek mintegy folyományaként szektavezérnek. Ez a rosszemlékű és indulatú, tárgyi tévedésen alapuló kifejezés nemcsak megbélyegző, hanem rendkívül visszás is egy magát szabadelvű és minőségi újságírónak tartó szerkesztő tollából, és egy magára valamit is adó orgánumtól.

A szekta kifejezést ugyan Jézus korában még pozitív előjellel is használták, később azonban a kereszténység biblikus mintájától elfordult, úgynevezett „követett irányvonalat” jelölték vele. A haireszisz (secta) a krisztusi egyháztól elszakadt törekvéseket, magatartásformákat jelöli. Az elmúlt másfél évezredben pedig a szekta elnevezés a kiközösítés szinonimájává vált. Olyan csoportot jelöl, amely méltó a többség megvetésére, elutasítására. Enyhítő körülményként megemlíthető, hogy a cikk szerzője magát is egy szekta tagjának titulálja, ez azonban mit sem változtat a kifejezés súlyosan terhelt és stigmatizáló voltán.

Uj Péter másik, még brutálisabb állítása, sugalmazása az, hogy Víg Mihály (a Balaton zenekar frontembere) feleségének öngyilkossága miatt a gyülekezetet és annak vezetőjét teszi felelőssé. Ez a rágalom sem új keletű. Ennyi év múltán eszembe nem jutott volna erről bármit is publikálni, de mivel a szereplők közeli jó barátja voltam, az ügy kesztyűt dobott az arcomba.

Megint csak nem kegyeletsértő, hanem tényfeltáró jelleggel: Mihály felesége, Micánka erőteljes érzelmi, mentális problémákkal küszködött. Megtérése után a gyülekezet minden segítséget megadott a helyreálláshoz. Lelki gyógyulása olyan látványos volt, mint amikor egy havasi gyopár kivirágzik az örök jégtakaró alól. Felelős családanyává vált, akinek több gyermek nevelése mellett a tanulásra is volt energiája. Kívülről nem volt észrevehető az őt belülről egyre inkább hatalmába kerítő belső őrlődés, amely végül vélhetően rászakította régi depresszióját és az öngyilkosságba kergette.

Minden bizonnyal a kegyetlen trauma hatására akkoriban Mihály a gyülekezetet hibáztatta a tragédiáért, igaztalanul. Az elmúlt évek során azonban úgy tudom, hogy mérsékelte, talán meg is változtatta álláspontját. A maga módján Dönci is igyekszik nem nagyon állást foglalni ebben a kérdésben. Ezért is tartom iszonyatosan károsnak Uj Péter ide vonatkozó megjegyzéseit.

A Hit Gyülekezete nyitott egyház, lehet hozzá szabadon csatlakozni, és ha valaki úgy gondolja, távozni belőle.   Ezrével lehet találkozni benne olyan emberek élettörténetével, akiknek szétcsúszott, összetört állapotból vagy különböző függőségekből sikerült helyreállniuk és új életet kezdeniük.

De abszurdum lenne elvárni tőle – akárcsak bármely más egyháztól –, hogy tagjainak mentális állapotáért minden pillanatban felelősséget vállaljon. A sorsát mindenki személyesen alakítja a megtérés után is.

Így volt ezzel Dönci is, akinek története szintén fájdalmas, mert az ismételt önpusztítás végül beteljesítette az orvosi prognózist. A vigasztaló viszont az, hogy utolsó napjaiban Dönci visszatért Istenhez. Több forrás is megerősítette, hogy bűneit megbánva és megvallva, vagyis tiszta lelkiismerettel tudott távozni a földi létből. És számomra, egy barát számára, ez a legfontosabb.

Pajor Tamás