Ennyi volt a pokémonoknak, lehet hazarepülni

  • A pokémonok viszont a lelkünket béklyózzák le a semmi partjára, miután felzabálták az emberi értelem utolsó morzsáit
  • üldözi a nem létező valamit, vagyis a semmit étlen-szomjan, sokszor feladva munkahelyet, feledve szerelmet
  • Cukros vízből a világ urává válni, azt hittük, felülmúlhatatlan, de ez undorítóbb
  • És megindul az agyhalott zombik hada szerte a világon
  • nincs ugyanis igazi áldozat, nincs erkölcsi megtisztulás, katarzis, csak pőre erőszak, kárörvendés, meg némi fürdőzés a hírnév legócskább formájában
  • Találkozik két hülye gyerek, akik között semmiféle konfliktus nincs azon túl, hogy a dögjeiknek le kell győzni egymást
  • Ennyire pőrén, ennyire szemérmetlenül nem vágták még a képünkbe, hogy agyalágyultak vagyunk, és el sem szégyelltük magunkat, meg sem sértődtünk, hanem elindultunk megszerezni idio­tizmusunk legkifejezőbb jelképét, a „pikácsut”. 

Ezek természetesen szó szerinti idézetek voltak Gajdics Ottó "Pokémon no go!" című remekművéből, aminek az elolvasását mindenkinek forrón ajánlom.

A Fidesz-KDNP Ady Endre-testű, József Attila-fejű és Nagy László-lábú költője egészen fantasztikus, a rekeszizmot végső próbának kitevő prózaversben szórakoztatja az olvasótábort a Magyar Idők című kormányzati közlönyben. Ha csak ezt a cikket közölték volna, már megérte létrehozni a lapot.

Gajdics Ottó ezeracú költő, aki egyszerre szól Ady, József, Nagy és egy, az ötvenes évek Szabad Népének szerkesztőségében a Coca-Cola-mámorban fetrengő nyugati fiatalokon és a huligán beatzenén hüledező, géplakatosból lett idős publicista hangján.

Az üdítőipar csak a testünket teszi rabjává, hiába próbálják életérzéssé hazudni a szomjoltást.

Versének legmeglepőbb pontján előbb váratlan támadást indít minden dolgok közül éppen az autóskártya!!!!!, majd röviddel utána a magyar szintaxis ellen:

Állítólag mesterré lehet válni a szörnyek edzésével, pedig ezeket a micsodákat tulajdonképpen kiképezni se kell, mint a harci kutyákat vagy kakasokat, ezek olyanok inkább, mint az autós kártyák. Az enyém kétszázötvennel megy, az enyém meg hatezer köbcentis. Nekem meg több van. És? Akkor mi van? De a rajzfilmről legalább ennyi elmondható.

Gajdics Ottó humoros versének elolvasása után előbb nevettem - 8-12-szer - majd elgondolkoztam, hogy miként tudnám egyetlen mondatban összefoglalni,
amit erről a mesterműről tartalmilag gondolok. Talán így:

Magyarországon MINDENKINEK elidegíthetetlen joga, hogy olyan témákról nyilvánítson véleményt, amikről halvány, de tényleg a leghalványabb segédfogalma sincsen.

Gajdics költő prózaversének hatására természetesen azonnal heves Pokémon Gó-zásba kezdtem, már olvasás közben, aminek, tekintve, hogy közben egy íróasztalnál ültem, nem volt különösebb értelme. Ám előbb beszállt a szobába egy pokedenevér, majd pár másodpercen belül bemászott a találóan elnevezett Paras, a hátán két rekreációsdrog-tartalmú gombát viselő tarisznyarák, akire olyan mesteri ügyességgel dobtam labdát, mint egy jól bekokakólázott Michael Jordan. Pokészűzmáriám, csak nem rámszállt a Gajdics-áldás!?

Ám a rendszer ekkor lefagyott!

Gyanakodva indítottam újra, hogy azonnal rabul ejtsem Caterpie-t a hernyót, majd minden lefagyjon megint. Pokéjézus, csak nem a Gajdics-átok szállt rám?

Remegő kézzel indítottam újra. Hogy azt lássam, enyém maradt a drogos rák meg a hernyó is.

Művész úr, köszönöm szépen az élményt!