A kőszívű ember fiai: kik azok a Koch fivérek?

David Koch és Charles Koch, az olajból megmilliárdosodott amerikai testvérpár nemrég bejelentette: nem támogatja Donald Trumpot az amerikai elnökségért folytatott versenyben, amire sok Trump-párti amerikainak összeszorult a szíve, okkal: az az igazság, hogy ha a Koch-fivérek nem támogatnak egy amerikai elnökjelöltet, abból lehet, hogy tényleg nem lesz amerikai elnök.

De kik azok a Koch fivérek, és honnan ez az irdatlan hatalmuk?

David Koch (balra) és Charles Koch (jobbra) Forrás: Getty Images

A republikánus-libertárius politikai meggyőződésükről ismert, 80 év körüli Koch fivérek – Charles 1935-ben, David 1940-ben született – fejenként 40 milliárd dollár körüli vagyonukkal ott vannak a világ tíz leggazdagabb embere között, holtversenyben a 9. helyen, és ha nem két ember lennének, hanem egy, akkor az az egy ember lenne a földkerekség leggazdagabb embere.

Ehhez képest hosszú évtizedekig a legtöbben azt sem nem tudták, kik ők: kényszeresen kerülték a nyilvánosságot, sunnyogtak a radar alatt, miközben a 20. század utolsó évtizedeitől kezdve példátlan befolyásuk volt nemcsak az amerikai gazdaságra, hanem az országban zajló társadalmi, politikai folyamatokra is.

Cégük, a lakosságra két Debrencen méretű városban, Wichitában székelő Koch Industries a Cargill után az USA második legnagyobb magánvállalata: 100 000 alkalmazottjával évi 100 milliár dolláros bevételt termel, és a profit szinte teljes egészében a Koch fivéreknél landol, akik ketten a cég 84 százalékát birtokolják, egyenlő részben. Leányvállalatai révén a Koch Industries gyakorlatilag minden elképzelhető üzletágban jelen van a marhatenyésztéstől a vécépapírgyártásig, de a fő profil az olaj, ahonnan az egész a múlt század közepén elindult: a Flint Hills Resources olajfinomítással és olajszármazékok forgalmazásával keresi Kochék kenyerét, a Koch Pipelines pedig hat amerikai államban több mint két Duna hosszúságú, összesen 6500 kilométernyi csővezetéken szállítja a nyersolajat és az olajszármazékokat.

A Koch fivérek jövedelmük jelentős részét politikai befolyásolásra, lobbizásra költik, és a befolyás mértéke egyenesen arányos az elköltött pénzzel: ők állnak a hírhedt libertariánus lobbiintézet, az 1977-ben alapított Cato Institute mögött, aminek Charles Koch egy személyben elnöke és igazgatója; más olajmágnásokkal és a dohánycégekkel karöltve ők finanszírozták a nem kevésbé hírhedt konzervatív politikai mozgalmat, a Tea Partyt, illetve az Americans for Prosperity nevű érdekképviseleti csoportot, ami szerényen hangzik ugyan, de sokat elárul róla, hogy háromszor annyi embert foglalkoztat, mint az egész republikánus pártot irányító Republikánus Nemzeti Bizottság, az RNC.

Nagyobb, mint egy párt, mégsem párt. Mi az?

A Koch fivérek által fenntartott hálózat mostanra az Egyesült Államok egyik legbefolyásosabb politikai tényezőjévé nőtte ki magát, anélkül, hogy hivatalosan párt formáját öltené. Egy harvardi kutatópáros A Koch-hatás című, idén januárban megjelent tanulmányában azt állítja: a Koch birodalom az egész USA-t behálózó politikai gépezetként működik, hasonlóan egy országos politikai párthoz. (Koch-részről egyébként közvetlen politikai részvételre, illetve annak kísérletére is van példa: David Koch 1980-ban Ed Clark alelnökjelöltként indult a Libertariánus Párt színeiben, de persze nem lett belőle alelnök, mint ahogy Clarkból se lett elnök: egymillió szavazatot kaptak ugyan, de Ronald Reagan ellen esélyük sem volt.)

2010-ben alapvető változás állt be az amerikai politikai kampányfinanszírozásban: a Legfelső Bíróság egy ítéletében kimondta, hogy különböző érdekcsoportok korlátozás nélküli pénzmennyiséggel támogathatnak politikai célokat, ami egyes számítások szerint azt jelenti, hogy demokrácia ide vagy oda, az elnökválasztásokon az amerikaiak 0,05 százaléka dönt arról, kik ülnek a Szenátusban, és hogy ki irányítja az országot az elkövetkező négy évben. A Koch fivérek pedig ennek a 0,05 százaléknak is a 0,05 százalékába tartoznak. Legutóbb, 2012-ben nem kevesebb mint 400 millió dollárt öntöttek az Obama-ellenes kampányba, és bár nem jártak sikerrel, érdemeiket még maga Obama is elismerte.

Charles és David, az emberarcú rablóbárók

A Koch fivérek nyilvános megítélésének ugyanakkor nem tett jót sem az olajból eredő vagyon, sem az ipari tevékenységből eredő felfoghatatlan mértékű környezetszennyezés (a Koch Industries azon kevés amerikai vállalat egyike, ami a lég- a víz és globális éghajlatszennyezést tekintve is a top 30-ban van) sem a rejtőzködő életmód, sem a pénzzel szerzett irdatlan politikai befolyás: sokan azt gondolják, hogy ha a két fivér egy ember lenne, akkor az az ember nemcsak a leggazdagabb ember lenne, hanem maga lenne az ördög. Ahogy James Stewart annak idején bemutatta őket a Daily Showban: „Koch Industries, a rablóbárók új generációja – 1980 óta a demokratikus folyamatok magunk felé hajlításáért.”

Charles és David Koch az utóbbi években ugyanakkor mindent megtesz azért, hogy javítson személyes és céges imidzsén: egy a Burson-Marstellertől átcsábított pr-nagymenő, Steve Lombardo segítségével azon dolgoznak, hogy megteremtsék az emberarcú, környezettudatos vállalat imidzsét – ezt a célt szolgálja például az a 14 részes reklámfilmsorozat, amit Stewart a tévében olyan nagy hévvel parodizált, és ami a vállalat történetének és jelenlegi gyakorlatának ismeretében valóban viccesnek tűnik.

Az imidzsváltás jegyében a testvérpár szép fokozatosan felhagyni látszik az eddigi rejtőzködéssel, és az utóbbi néhány évben egyre sűrűbben mutatkozik nyilvános eseményeken és a médiában, de ez jóval túlmutat azon, hogy a közvélemény szemében szeretnének ördög helyett inkább angyalnak látszani: nem titkolt céljuk, hogy a konzervatív ideológiai elvekre fogékony, de a nagyvállalati rablómentalitást elutasító választóréteget, az úgynevezett középső harmadot is meg tudják szólítani. Ennek érdekében pedig olyan húzásokhoz folyamodnak, amikre akár egy évtizeddel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna: komoly összegekkel támogatnak szervezeteket, amelyek a feketék, a mexikóiak, az elesettek vagy éppen a polgári szabadságjogok mellett kardoskodnak.

A Koch család történetének külön érdekessége, hogy amikor a fivérekről esik szó, mindenki a befolyásos Charles-ra és Davidre gondol, pedig a Koch fivérek összesen négyen vannak, a család története pedig ármányok és átverések, sőt a permanens testvérháború története, amihez a 20. században világhatalommá váló USA mellett a Szovjetunió és a náci Németország szolgáltatta a díszletet.

A kőszívű ember fiai

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy holland fiatalember, úgy hívták, hogy Hotze Koch. A magyar kiegyezés évében, 1867-ben született egy porbafingó holland kisvárosban, Workumban, aztán gondolt egyet, nyakába vette Európát, és nyomdásztanoncként dolgozott Hágában meg Németországban. 21 éves korában, 1888-ban úgy határozott, hogy szerencsét próbál az Újvilágban; áthajózta az óceánt, és először Illionis-ban, illetve Michiganben dolgozott ottani holland nyelvű újságoknál, majd két év múlva fogta magát, elindult délnek, és meg sem állt Texasig, ahol egy az oklahomai határ mentén fekvő porbafingó kisvárosban, Qunah-ban telepedett le.

Quanah, Texas (részlet). Innen szép nyerni

Hotze Koch, aki időközben Harryre angolosította a nevét, addig ügyeskedett a quanah-i zavarosban, amíg hírlapos tapasztalatait latba vetve meg nem szerzett magának a város két újságjából kettőt. A Quanah Tribune és a Quanah Chief összeolvasztásával megalapította a Quanah Tribune-Chiefet, aztán, hogy így révbe ért, elvett egy helyi lányt, bizonyos Margaret Mixsont, és nemsokára két fiuk született. Anton nem vitte sokra, apja újságjánál kötött ki hirdetési igazgatóként, Fred viszont Quanah-ból először egészen Houstonig jutott, ahol a Rice Egyetemre járt, majd kikötött az MIT-n, ahol vegyészmérnöknek tanult, és rendben el is végezte az iskolát.

De nem elég, hogy elvégezte, mintegy mellékesen feltalált egy módszert, amivel az addigiaknál hatékonyabban lehetett a nyersolajból finomabb terméket, például motorbenzint előállítani. A krakkolásnak nevezett eljárás, amivel hosszú szénláncokat hő hatására kisebbekre törnek, addig is ismert volt, de Fred Koch módszere gazdaságosabbnak és gyorsabbak bizonyult az addig használatosaknál. Az akkori olajcégek olyannyira nem nézték jó szemmel Fred ügyködését, hogy szabadalmi perek sorát akasztották a nyakába, ő pedig fogta magát, és egészen a Szovjetunióig szaladt üzletért, ahol pont magasról tettek az amerikai szabadalmi jogokra.

Így aztán Fred az 1920-as és 30-as évek fordulóján pompás üzleteket kötött Joszif Visszarionovics Sztálinnal és velejéig rohadt, egyúttal technológiailag elmaradott rezsimjével: Szovjetunió-szerte összesen tizenöt korszerű olajfinomítót segített felépíteni. Aztán amikor a hatalmi harcok közepette egyre paranoidabbá váló Sztálin a szeme láttára szabadult meg Koch szovjet kollégáitól, kiábrándult a rendszerből, bár ez nem akadályozta meg abban, hogy a náci Németországgal is üzleteljen egy jót: Koch cége, amit akkoriban még Winkler-Kochnak hívtak, fontos szerepet vállalt abban, hogy felépüljön a Harmadik Birodalom egyik legnagyobb olajfinomítója, amit állítólag maga Adolf Hitler hagyott jóvá személyesen.

Sikerre siker

Fred Koch sikert sikerre halmozott: 1932-ben Kansas Cityben összeházasodott egy menő helyi orvos lányával, és nem sokkal később jöttek a gyerekek, négy fiú: a legidősebb, Frederick 1930-ban született, a másodszülött Charles 1935-ben, és végül egy ikerpár: David és William 1940-ben.

A fiúk közül hárman, Charles, David és az ikerpár egyik tagja, William (aki hivatalosan Bill néven fut) követték az apai hagyományokat: mindhárman az MIT-ra mentek tanulni, mindhárman vegyészmérnöknek, mindhárman több diplomát is szereztek, és mindhárman apjuk cégében kezdtek dolgozni, amit akkorra már Koch Industriesnak hívtak. 

Charles és David jól kijött egymással, az előszülött Frederick és az ikerpár másik tagja, Bill azonban nem jött ki jól velük, így hatalmas, évtizedekig tartó testvérháború alakult ki közöttük a cég irányításáért és a tőzsdén nem jegyzett részvények birtoklásáért (a Koch Industries mindmáig magáncég, és ha Kochékon múlik, az is marad).

A háborúskodásban szövetségesekre is szükség volt: óriási fegyverténynek számított, hogy a trónbitorló Freddie, akit apja különcsége miatt kizárt az örökségből, és Bill megszerezte J. Howard Marshall III támogatását. J. Howard Marshall III apja, J. Howard Marshall II a 20. század egyik legismertebb amerikai üzletembere, tudósa, befolyásos jogásza és egy időben az amerikai belügyminisztérium alkalmazottja volt, aki Kochékhoz hasonlóan szintén olajban utazott, és az 50-es években 16 százalékos részesedést szerzett a Koch Industriesban.

Amikor az öreg Marshall II tudomást szerzett arról, hogy egyik fia a trónbitorlók pártjára állt, és a Koch Industries megszerzésére tör, haragjában kizárta Marhsall III-t az örökségből. Az örökség másik fiának, E. Pierce Marshallnak jutott, aki a Koch irtányításáért és tulajdonlásáért vívott háborúskodásban Charles és David Koch, illetve saját apja mellett foglalt állást. És bár Marshall III és a szupermodell Anna Nicole Smith, akit a 89 éves Marshall mintegy poénból, egy évvel a halála előtt vett feleségül, később pert indítottak az örökségért, a bíróság jogosulatlannak találta az igényüket, és nem kaptak semmit.

1983-ra úgy tűnt, hogy a háborúskodó feleknek sikerült megállapodniuk: Charles és David 800 millió dollárért (mai értéken 2 milliárd dollárért) kivásárolták a cégből Freddie-t és Billt, ami a vállalat értékéhez és főleg a mostani bevételeihez képest aprópénznek tűnik ugyan, de a kvartett másik két tagja belement az üzletbe. Aztán amikor rájöttek, hogy Charles és David valószínűleg átverte őket, pert indítottak, de a bíróság nem adott nekik igazat. Nem hagyták annyiban, 2001-ben újra perelték testvéreiket azért, mert a Koch Industries szövetségi és indián (bocsánat, natív amerikai) területeken fúrt olajkutakat, de végül Charles és David újabb 25 millió dollárral befogta a szájukat.

Vitorlás, kastély és rengeteg hamis bor

A győztesekkel tudjuk, mi történt: Charles és David ma Amerika leggazdagabb, egyben legbefolyásosabb testvérpárjaként irányítja az apai örökséget, a Koch Industriest – amikor a Koch fivéreket emlegeti valaki, őket emlegeti. De mi a helyzet a két másik testvérrel?

Nem biztos, hogy lehet őket vesztesnek nevezni. Williamnek saját energiacége van, az Oxbow, ami messze nem olyan sikeres, mint a Koch Industries, de az apai cégből kapott részesedéssel együtt szépen eléldegél belőle. Ezen kívül annyi említésre méltó történt vele, hogy 1992-ben az America3 fedélzetén megnyerte az America’s Cup yachtversenyt, néhány éve pedig azzal került a hírekbe, hogy beperelt egy borárust, akiről kiderült, hogy 300 000 dollár értékben sózott rá hamis borokat, köztük egy palack 1811-es évjáratú Château Lafite Rothschilot, egy 1864-es, illetve ‘65-ös Château Latourt és egy magnum palack 1921 Pétrust. (Az esküdtszék először 12,4 millió dolláros kártérítést ítélt meg Kochnak, később az összeget 1,15 millió dollárra mérsékelték.)

William Koch. Fotó: Getty Images

És bár William is szereti és támogatja a művészeteket, az öreg Koch elsőszülött fiáról, Frederickről aztán tényleg meg lehetne mintázni az excentrikus, bohém, művészetpártoló milliomos szobrát: fekete bárányként őt már gyerekkorában sem érdekelte sem az olaj, sem a vegyészmérnöki diploma, ennek megfelelően nem is az MIT-ra ment, hanem a Harvardra, és nem vegyészmérnöknek tanult, hanem bölcsésznek. Aztán vett egy rendőrkanyart, beállt a haditengerészethez (szolgált többek között a USS Saratoga repülőgép-hordozó fedélzetén), majd azt is otthagyta, és beiratkozott a Yale-re, ahol 1961-ben szerzett mesterdiplomát. Drámaírásból, mi másból.

Frederick Koch, az előszülött fekete bárány. Fotó: Getty Images

A négy Koch testvér közül Frederick az, akinek a legkevesebb pénze van, így talán nem véletlen, hogy ő szórja a legjobban: luxusvillákat, történelmi ingatlanokat vásárol szerte a világban, aztán eladja őket, mint a nevezetes angol kastélyt, a Sutton Place-t, ami előtte J. Paul Gettyé volt, tőle viszont a leggazdagabb orosz oligarcha, az üzbég származású Alisher Uszmanov vette meg 32 millió fontért - úgy, hogy Frederick egyetlen éjszakát sem aludt a 16. századi kastélyban.

Frederick Koch hétszintes háza Manhattenben (középen a keskeny). Milliókat költött rá, de nem lakik ott

Frederick Koch volt az, aki teljes titokban finanszírozta a Swan színház felújítását Stradford-upon-Avonben, Shakespeare szülőhelyén (végül leleplezte magát, és Erzsébet királynővel együtt adták át az épületet, hatalmas buli volt), és ő az, aki a versailles-i palotából származó anyagokkal újíttatta fel hétszintes manhattani házát, amit eredetileg az áruházláncáról ismert Frank Woolworth építtetett legkisebb lányának, és ahol szintén nem lakik, legfeljebb vendégeket vezet körbe, mint egy múzeumban.

New York-i eseményeken, gálaesteken néha akaratlanul is összefutnak öccsével, a nagy hatalmú Daviddel. Olyankor David állítólag csak annyit mond neki, hogy “Ó, helló, Freddie.”